Szóbánya

2009. május 19., kedd 00:00

Vesztőhely
Játékterem. Tele félkarú és kétkezes banditákkal, pókergéppel, black jack géppel, rulettgéppel, kockáztató dobókocka-automatával, estébével meg szerencsétlen szerencselovagokkal. Szenvedő szenvedélyesekkel, akik mind el akarják kapni a szürke ló farkát, közben a balvégzet öszvére rúg beléjük hatalmasat. Minden este. Vagy délelőtt. Vagy egész nap. Adj kölcsön. Csak ennyit. Csak annyit. Hét végéig. Csak egy napra. Estig. Mindent vagy semmit. A legtöbbször a semmi jön. Mert nem tud megállni a szerencsejátékos. Nem érti meg, hogy azon a napon csak annyi a szerencséje. Tovább. Rámegy a barátság, a szerelem, a házasság, a kocsiból a benzin, a kocsi, a félretett pénz, a fizetés, a gyerek uzsonnapénze, a konyhapénz, értékesebb tárgyak a lakásból, a lakás, a család. Aki sorsot húz, annak az élete forog kockán. Akit gyöngéltet a szerencse, a végén megbolondítja. Magára vethet.
Mai, nádszálon ingó időkben szaporodik a számuk azoknak, akik a szerencse üstökét akarják megragadni, hogy kihúzzák magukat a bajból. Az a sok-sok ember, aki lottó-totó stb. adóját hetente pontosan befizeti az államnak! Még elítélni se tudom őket. Egy lottózó van a házunkban, látom a szerencse után sóvárgó szerencsétleneket, akik most több szelvénynyel játszanak, mint régebben. Még én is megnézem az öt számot az újságban. Megnyugodva látom, hogy „az én számaim” nem jöttek ki. Igaz, nem is játszom. Akit tehetséggel, a korához képest értendő egészséggel, vagyis kisebb betegségekkel áldott meg a sors, ne akarjon többet.
Bár ismertem nagyon nagy írót, aki elrulettozta egész vagyonát a Cote d’Azurön. Pedig Déry Tibornak (akinek ma a nevét se ismerik sokan) módfelett gazdag volt az apja. Déry itthon már délután ötkor reszketve várta, mikor nyit a kártyaklub, ahol nem nyugodott, míg az utolsó krajcárig el nem veszítette a pénzét. Mindennap átélte a halált. Aztán újra. Mert annyit mindig hagy egy szerencsejátékos, amennyi az induláshoz kell. Azt el nem játssza. Bár Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij még ezt a szabályt is fölrúgta. Apukám meg minden szombaton ultizott tíz–húsz filléres alapon. Tarokkozott is Tömörkény lányával.
Amikor bejöttek az országba a félkarú banditák, a bizonytalan egzisztenciákat vonzotta, mint a mágnes. Egy ismerősöm, aki pavilonban árult könyveket, az egész készlet árát belenyomta a gépbe. Aztán jött, hogy eladja nekem a sztoriját. Épp regényben voltam. Elküldtem egy olyan íróhoz, aki szerette az ilyen dolgokat. Két gyereke volt a gépezőnek, de nem volt szerencséje a szerelemben se. A babona ellenére a felesége elvált tőle. Volt egy taxisom is, akinek tényleg az egész élete ráment, hiába regéltem neki, hiába mondtam a példabeszédeket. (Egy zacskóban volt minden vagyona, amikor egy nyóc kerületi sikátorban találkoztunk.) Hogy itt sokkal rosszabb arányban vannak beállítva a gépek, mint Amerikában, mondám neki. Rá akartam beszélni, hogy emberekkel játsszék. Volt egy barátom, aki ezt tette. Csak a kabátját találták meg, mondta. Egy éjjel egy baráttól jővén az ő kocsijába ültem be. Vadi újba. Hát csak bejött végül, kérdém. Nem. Droid vagyok, mondta. Ami azt jelenti, hogy még a kocsit is bérli. Szegény, annyira senki lett, hogy a fotocellás ajtó sem nyílik ki előtte. Egy embert ismerek, akinek (egy ideig) bejöttek a gépek: Műszerész Gyuri, innen szemből. Egy évig abból élt, hogy javította a rablókat.
Ma már az embernek ki se kell tennie a lábát otthonról. Szép nyugodtan eljátszhatja minden pénzét az internetes kaszinókban, fogadóirodákban. Ha az igazi rablóknak a sitten lenne félkarújuk, némi ital kísértetében, ki se jönnének.
Végezetül: Jean Paul Getty, aki életében a világ leggazdagabb embere volt (mint ma az Ajtós Vili, a szoftveres), de a Suttop Place-i (Anglia) kastélyában két telefonvonal volt. Egy közvetlen az olajbárónak, egy bedobós telefon a vendégeknek. Aki meg tudja számolni a pénzét, annak nincs egymilliárd dollárja se, mondta. Az 1929-es (a maihoz képest kis) világválság nyitotta meg az utat számára, a második világháborúban gazdagodott meg igazán. Egyszer megkérdezték tőle, szokott-e szerencsejátékot űzni. Ő, aki vállalatokkal játszadozott, azt mondta: nem. Olyan lenne, mint ha egy postás a szabad idejében kocogna.

Három csapás
Három dobásod van! Az amerikai angolból jött: a „three strikes” tükörfordítása. Az 1990-es években az Egyesült Államokban népszerűvé vált drákói büntetőjogi törvények elnevezése. Akiket már háromszor elítéltek hasonlóan súlyos bűncselekményért, azokra a bíróságoknak kötelező kiróni hosszú, letöltendő, (esetenként) életfogytig tartó börtönbüntetést. Ezek a „habitual offender laws”, azaz a megrögzött bűnelkövetőkre vonatkozó törvények százalékosan lehet, hogy hatékonyságot mutatnak, de nem biztos, hogy a várt hatást váltják ki: az elkövetők inkább meggyilkolják a szemtanúkat, hogy elkerüljék a börtönt. Maga a kifejezés a baseballból jön. Ha az ütőjátékos (batter) háromszor rosszul üti a feléje dobott labdát, kispadra kell ülnie. Az én véleményem a régi: egy csapás. Szemet szemért, fogat fogért.

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.