Táncba vinni a metánt

Oláh György egy Dunára néző laboratóriumról, a Nobel-díjról és a magyarok sírásáról

Molnár Csaba

Molnár Csaba

2008. június 10., kedd 00:00

Soha életemben nem gondoltam arra, hogy amit csinálok, annak lesz-e értelme, elismerik-e, díjat hoz-e. Csak azért tettem, mert érdekelt – vallja Oláh György, a dél-kaliforniai egyetem professzora, a kémiai Nobel-díj 1994-es kitüntetettje. A nyolcvanegy éves tudós – kollégái többségével ellentétben – a kitüntetés után sem hagyott föl munkájával, sőt keményebben dolgozik, mint valaha. Jelenleg a világméretű üzemanyagválság megoldásán munkálkodik.
Mindig tudta, hogy vegyész lesz?
– Amikor gimnazista voltam, nem gondoltam, hogy tudománnyal foglalkozom majd. Érdekelt sok minden, történelem, nyelvek, később a filozófia. Viszont abban a korban, a háború végén, egy elpusztult kis országban arra is gondolnom kellett, hogy valamiből meg is kell élnem. Belegondoltam, hogy vajon hány filozófust tudna eltartani Magyarország. Egyébként valószínűleg nagyon gyenge filozófus lettem volna. Elkezdtem hát olyasmit tanulni, amiről azt hittem, hogy el lehet vele helyezkedni. Aztán egyre jobban kezdett érdekelni, és csakhamar beleszerettem a kémiába. És ez a szerelem ma is tart.
– Milyen körülmények fogadták a Műegyetem kémiai fakultásán?
– A háború utáni Magyarországon semmilyen vegyszerünk nem volt. Így mindent, amire szükségünk volt, magunk állítottunk elő. Egy híres német professzor, Hans Meerwein tudomást szerzett erről, és küldött egy palack nyomás alatt lévő bór-trifluoridot, amely megkönnyítette kicsit a munkámat. Ez az üveg hosszú ideig megvolt a Műegyetemen. Az intézetigazgató, Zemplén Géza európai hírű professzor volt. Mivel a bór-fluorid, illetve a hidrogén-fluorid, amelyekkel akkoriban kísérleteztem, igen veszélyes vegyszerek, Zemplén hallani sem akart róla, hogy beszennyezzem velük a laboratóriumát. Idővel annyit kegyesen megengedett, hogy egy félig leomlott erkélyen dolgozhassunk egy kollégámmal. Valahogy befedtük, hogy használható legyen. E Dunára néző erkély ma már egész szép laboratórium, nemrég meglátogattam nosztalgiából. Nem is lehet ráismerni.
– A kémiai kutatóintézetben könnyebb volt a munka?
– Amikor megalakult a Központi Kémiai Kutatóintézet 1955-ben, albérlők voltunk a Hungária körúton egy ipari kutatóintézetben. Ez talán jelzi, milyen szerények voltak a feltételek. De szerény körülmények között is lehet valamit csinálni. Én nem vagyok híve annak, hogy csak akkor lehet végezni kutatást, ha a világ legjobb feltételei állnak rendelkezésünkre: a feladatokat a körülményekhez kell igazítani. Mi Magyarországon az ötvenes években világviszonylatban is jó kutatást folytattunk. Az anyagi szempont szükséges, de nem ez vezeti az igazi kutatót. Ha valaki azért kutat, hogy pénzt keressen, az az én szememben csökkenti munkája értékét.
– Az ötvenhatos forradalom után családjával együtt elhagyta az országot. Hogyan mentette meg tudományos munkája eredményeit?
– Mindenki csak az agyát vitte magával. Az 1956. decemberi disszidálásunkat nem terveztük előre. Nem logikusan cselekedtünk, az egész robbanásszerűen történt. Egy-két nap alatt döntöttük el, hogy disszidálunk. Akkoriban tulajdonképpen sokkos állapotban volt mindenki. Néhány hónap alatt kétszázezer magyar, főként fiatal emigrált. Kutatócsoportom többsége, fiatal fiúk is elhagyták az országot. Mind úgy éreztük, hogy Magyarországon ez után a tragikus esemény után még sötétebbé vált a jövő. A feleségem nagynénje Londonban élt, így Ausztriából oda utaztunk. Az angol kollégák nagyon segítőkészek voltak. Angliából Kanadába költöztünk. Meg kellett élnünk a feleségemmel és a hároméves kisfiammal, ehhez pedig állásra volt szükségem. A Dow Chemicals cégnél helyezkedtem el, amely a világ egyik legnagyobb kémiai vállalata. Kevés olyan kémikust ismerek a világon, aki saját maga tudja finanszírozni a laboratóriumát. Kezdetben én is olyan témán dolgoztam, amilyet a munkaadóm akart. Idővel azonban megengedték ennek a bolondos fiatal vegyésznek, aki hosszú estéken és hétvégéken át dolgozott, hogy a munkaidő lejárta után a saját ötletei alapján végezzen kísérleteket.
– Hamar felismerte kísérleti eredményeinek jelentőségét? Hogy majd Nobel-díjat is kaphat értük?
– Soha életemben nem gondoltam arra, hogy amit csinálok, annak lesz-e értelme, elismerik-e, díjat hoz-e. Csak azért tettem, mert érdekelt. Aztán idővel, ha az ember úgy gondolja, hogy valamilyen eredményt ért el, persze eszébe jut, hogy az egyszer még fontos lehet. Amikor egy francia festő képet festett, ő sem arra gondolt, hogy majd kiállítják a múzeumban. Legfeljebb arra, hogy valakitől vacsorát kap a képért. A kutatás és más intellektuális kifejezésmódok sok vonatkozásban hasonlóak egymáshoz. Egy festőnek vászon kell és festék, egy kémikusnak pedig labor, hogy játszadozni tudjon. De az sosem fordul elő, hogy valaki reggel kilenckor bemegy a laboratóriumába azzal az elhatározással, hogy ma valami nagyot alkotok az emberiség javára, és ezért egyszer Nobel-díjat kapok. Ami hajtja a kutatókat, az nem a pénz, nem az elismerés és nem a díj, hanem az érdeklődés.
– Marx György azt írja önről A marslakók érkezése című könyvében, hogy még a Nobel-díj miatt sem mulasztotta el egyetlen előadását sem. Mit jelent önnek a tanítás?
– Az ember nemcsak kutató, hanem tanár is. Nekem az volt a legnagyobb boldogságom, hogy fiatalokkal foglalkozhattam egész életemben. A diákjaimat mindig is a szélesebb családomnak tekintettem, és talán valamit tanultak is tőlem. Ez nem csak a kémiát jelenti. Én legalább annyit kaptam vissza a diákjaimtól, mint amennyit ők kaptak tőlem. Ettől bizonyos fokig fiatal is maradtam. Egy tanár számára az a legjobb érzés, ha azt látja, hogy azok az emberek, akik fiatalon a diákjai voltak, megállják a helyüket az életben.
– Amikor maga mellé fogad egy tanítványt, tudja, hogy tehetséges-e, vagy sem?
– Nem tudja ezt az ember, de honnan is tudná? Maga az illető sem tudja, lehetetlen előre megmondani. Nem hiszem, hogy léteznének amolyan „tudományos gének”. Attól lesz valaki jó kutató, ha van benne érdeklődés. Emellett azonban jó adag szerencse is kell. Nagyon sok tehetséges író, festő, tudós van, akik nem viszik sokra.
– A karbokationokkal kapcsolatos kutatásaiért kapott kémiai Nobel-díjat. Mik ezek pontosan?
– A vegyületeket összetartó erőket kötésnek hívják. Ezek a kötések vagy ionosak, amikor az ellenkező elektromos töltések vonzzák egymást, vagy kovalensek, amikor viszont az atomok kötő elektronokat osztanak meg egymással. A szén az élet szempontjából a legalapvetőbb elem, és vegyületeiről nagyon hosszú ideig azt gondolták, hogy bennük az ionos kötések nem játszanak szerepet. Bizonyos körülmények között azonban a szén sem különbözik a többi elemtől, szintén képes töltött állapotba kerülni. Ezt hosszú időn keresztül gyanították, de előttünk bizonyítania senkinek sem sikerült. A szerves kémia másik alapvető szabálya az, hogy a szénnek négy vegyértéke van, tehát négy szomszédja lehet a vegyületekben. Hát én azt találtam, hogy adott körülmények között lehet öt is, hat is meg hét is. Ez nem áll ellentétben azzal az alapvető törvényszerűséggel, hogy a szénnek nem lehet több, mint nyolc külső elektronja, amelyek négy kötő elektronpárt alkotnak. Addig azt hitték, hogy ez a nyolc elektron mindig párokban van. Vegyük a legegyszerűbb szerves vegyületet, a metánt. Négy hidrogén kapcsolódik egy szénatomhoz, és a kötéseket alkotó nyolc elektron párokba rendeződik. Mi jöttünk rá arra, hogy nem kell mindig két atommag között két elektronnak kötődnie. Köthet két elektron három magot is.
– Mi a gyakorlati jelentősége ennek a felfedezésnek?
– Amikor elkezdtem kutakodni, fogalmam nem volt erről, de nem is érdekelt. Később azonban érdekes kémia fejlődött ki mindebből. Nem véletlen, hogy a metánhoz hasonló szénvegyületeket paraffinoknak hívják. A név a latin parus affinis kifejezésből származik, ami annyit tesz, hogy nincs affinitása. Ez manapság már nem igaz, a metánt nagyon könnyen lehet táncba vinni. A metanolkémia jelentősége napjainkban egyre nagyobb. A világ ma nagy problémával küzd, az olaj kifogyóban van. Az ára az egekbe szökött, de ez semmi ahhoz képest, hogy mi lesz néhány év múlva. Azt a kincset, amelyet a természet adott az emberiségnek, hatékonyan kell kihasználnunk. Az ipari forradalom óta eltelt két évszázad az emberi történelemhez viszonyítva nagyon rövid idő. Mégis e kétszáz év alatt az emberiség felszabadult a nehéz fizikai, mondhatni, rabszolgamunka alól. Ez nagyszerű teljesítmény, csakhogy az olaj egyszer elfogy. A másik gond az, hogy az emberiség létszáma jelentősen megnőtt, és mindenki egyre jobban akar élni. Ma már nemcsak Európában akarnak autót vezetni az emberek, hanem Kínában és Indiában is. A fogyasztás növekszik.
– Hogyan segíthetnek e gondok megoldásában az ön tudományos eredményei?
– Az energiaválságot enyhítheti az általunk az utóbbi tíz évben kidolgozott új szerves kémiai irányzat, amely egyszerű vegyületen, a metanolon alapszik. Ennél egyszerűbb vegyület nem nagyon van. A metanol nagy jelentősége abban áll, hogy könnyedén előállítható szén-dioxidból. És a szén-dioxid az egyik legfontosabb üvegházhatást előidéző gáz, amely hozzájárul a globális felmelegedéshez. Ezt a szén-dioxidot vissza lehet forgatni. Ha kinéz az ablakon, minden, amit zöldnek lát, a természet nagyszerű, zseniális kis gyára. A falevelek a levegőben felfogják a szén-dioxidot, és a nap energiájával, vízzel, a klorofill segítségével új növényi életet termelnek. De amíg ebből a növényből újra kőolaj és földgáz lesz, sok százmillió évre van szükség. Mi kémiai módszerekkel meg tudjuk kötni a szén-dioxidot. Sose hittem volna, hogy még az én életemben a gyakorlatban is megvalósul mindez, de már több országban is épülnek metanolgyárak.
– Kivonható a szén-dioxid a levegőből az önök technológiájával?
– Mindenki azt mondja, hogy csökkenteni kell a kibocsátást, vagy össze kell gyűjteni a légkörben levő szén-dioxidot, és tárolni kell. Ezzel szemben mi azt mondjuk, hogy sokkal egyszerűbb és gazdaságosabb megoldás, ha ezt a szén-dioxidot visszaalakítjuk üzemanyaggá. A mi szemünkben a szén-dioxid rendkívül értékes nyersanyag. Hidrogénnel egyesítve a szén-dioxidot metanol hozható létre. Ez olyannyira működőképes technológia nagyüzemi körülmények között is, hogy a kínaiak most éppen száz metanolgyárat építenek. Az ilyen gyár kapacitása évente meghaladhatja a kétmillió tonnát. Izlandon is épül egy üzem. Miért épp Izlandon? A kis szigetországnak rossz a klímája, és nincsen szinte semmilyen nyersanyaga. Egyetlen kincse az olcsó geotermikus energia. Meleg víz jön föl a földből. Ezzel fűtik az egész országot, belőle gyártják az elektromosságot. Izland négy évvel ezelőtt azzal fordult az Európai Unióhoz nagyon szerényen, hogy ha támogatást kap, észak Szaúd-Arábiájává válhat. Olcsó elektromos energiájukkal vizet bontanak hidrogénné és oxigénné, így nyernek hidrogént. Akkoriban az egész világ bele volt őrülve a hidrogénbe. Néhányan még mindig hisznek benne, pedig a hidrogént rendkívül nehéz kezelni. Az izlandiak rájöttek erre, akkor váltottak a miáltalunk kidolgozott metanol-előállítási technológiára. Rám hivatkozva azt mondták, hogy nekik van hidrogénjük meg olcsó energiájuk, ha a hidrogént szén-dioxiddal hozzák össze, akkor Oláh szerint lehet metanolt gyártani. Ennek az az eredménye, hogy ma Izlandon nagy gyár épül, amely szén-dioxidból hidrogénnel metanolt állít majd elő.
– Mire használható a metanol?
– A metanol rendkívül jó üzemanyag. Össze lehet keverni a benzinnel minden arányban. Ha összekapcsolunk két metanolmolekulát, akkor dimetil-étert kapunk. Ez a vegyület pedig már fontos nagyipari termék a Távol-Keleten, minthogy kitűnően helyettesíti a dízelolajat. Ebből az egyszerű metanolból tehát mindenféle termék előállítható, amelyet hagyományosan a kőolajból vagy a földgázból gyártanak.
– Milyen volt e technológia fogadtatása Magyarországon?
– Azt hittem, hogy e módszer iránt lesz egy kis érdeklődés Magyarországon is. A kutatásaim ipari alkalmazásáról szóló könyvünk (Kőolaj és földgáz után: a metanolgazdaság – M. Cs.) tavaly megjelent magyarul is, de tudomásom szerint semmilyen visszhangja nem volt. Barátainkkal némi támogatást próbálunk szerezni ahhoz, hogy eljuttassuk néhány fiatalnak a könyvet. Hiszen a nevelés: befektetés. Szülőként az egyetlen, amit a gyerekeimnek és az unokáimnak adni tudtam, az oktatás. Példát kellene vennünk nekünk, magyaroknak rokonainkról, a finnekről. A finnek, ameddig a Szovjetunió létezett, olcsón kaptak kőolajat, erre alapozva pedig jelentős kémiai ipart építettek. Amikor a Szovjetunió összeomlott, az olcsó kőolaj is elapadt. De a finnek nem tették föl a kezüket, nem estek kétségbe, hanem új ipart létesítettek. Váltottak az elektronikára, a Nokia ma a világ egyik vezető mobiltelefon-gyártója. Gyakorlatilag a nulláról kezdték, és néhány év alatt világszínvonalú ipart teremtettek. Magyarországon az elektronikai iparnak sokkal nagyobb hagyománya van. Sok magyar származású szakember alapvető újításokat hozott a számítógépen alapuló iparban, Magyarország mégsem lett komputer-nagyhatalom. A vegyiparhoz is meglehetnek az adottságai. Ha minden igaz, Dél-Magyarországon, Makó környékén nagy mélységben földgáz van. Ebből nagyon egyszerűen és olcsón lehet üzemanyagot előállítani. Nekem fáj, hogy a magyarok csak sírnak, pedig a sírás senkit sem érdekel. Nem jótékonyságra van szükségünk. Hanem arra, hogy tegyünk végre valamit.

A szerkesztő ajánlja

Hutter Marianna

Az első Orbán-kormány jelölte Zaid Naffát a tiszteletbeli konzuli posztra

A jordán üzletember már abban az időszakban is elbukott a magyar állampolgársághoz szükséges nemzetbiztonsági átvilágításon.