Tükör narancsosládából

Ferencz Béla díszítő faszobrász vallja, a munka életben tart: izmosít és kijózanít

2007. augusztus 11., szombat 00:00

Kopjafát faragott Horthy Istvánnak, és Szent Brigitta fejére magyar pártát varázsolt. Történelmi tablóit, egyházi témájú műveit világszerte kiállították. Precizitása, burjánzó vonalvezetése megdöbbenti a szemlélőt. Az Amerikába kivándorolt fafaragót turistaútjain esőkabátosok kísérgették. Lelőtt apja csontjait ötszáz dollárért „árulták” neki. A nyolcvanöt éves székely művész néhány éve már Újpalotán él. A hetekben újra hazaköltözik: Marosszentgyörgyre.
Amit az Úrtól kaptam, tehetségemet megosztottam, küldetésemet befejeztem, hitemet, magyarságomat megtartottam. (…) Itt vagyok, hazajöttem vajúdó szép hazámba (60 év elég volt idegen tengerben) – írta bemutatkozásként küldött levelében Ferencz Béla díszítő faszobrász.
– Feleségem halála után felszámoltam mindent Kaliforniában. A gyerekem, az unokám már ott eresztett gyökeret, de nekem ez a hazám, engem nem tudtak begyúrni. Még ma is beleborzongok, ha az első viszontlátásra gondolok. Azt hittem, a feleségem megbotlott mellettem, amikor 1963-ban leléptünk a repülőgépről; fel akartam segíteni, s akkor láttam, hogy megcsókolta a földet. De még a rendszerváltás után sem tudtam meggyőzni a hazatelepülésről. Azt hajtogatta, ez nem az én Magyarországom. Persze a körülményekre értette, hogy tönkretették a kommunisták.
– Idegenben mi segített megtartani magyarságukat?
– A templom és az iskola, ahogy Wass Albert is tanácsolja. Én katolikus vagyok, a feleségem református volt: hol ő ült az én templomomban, hol én az övében, hiszen egy az Isten. Rengeteg magyar nyelvű kötetet vásároltunk: László Gyula, Juhász Gyula, Fettich Nándor és György, Kós Károly könyveiből tanulmányoztam az ősi motívumokat. Magyar nyelvű újságokat járattunk. Ahol két cintányért összeütöttek, mi ott voltunk: az Arany-körben, a Margitszigeti, a Petőfi-klubban. Hatvanezer magyar él Kaliforniában, ám ebből csak ötezer jelent meg ilyen alkalmakkor! A többség „már nem beszélni magyar”. Még a vőmnek is, aki ’56-ban jött ki, nehezére esett. A családunkban pedig muszáj lesz, adtam tudtára. Mi úgy neveltük a gyerekeinket, hogy mikor átlépték a küszöböt, magyarul kellett beszélniük. Az utcán Amerikában vagyunk, de itthon Magyarországon, tanította nekik az asszony.
A Marosvásárhelyen született Ferencz Béla kalandos utat járt be, mire a fafaragásnak élhetett. Pedig az indulás egyértelmű volt: a kézügyességgel megáldott gyermek a Székelyudvarhelyi Fafaragó és Szobrászati Iskola díszítő szobrász osztályában, majd Brassóban tanult. A szaklíceumban egyszer felmerészkedett társaival a padlásra: „Ott állt előttünk a magyar címer az őrzőangyalokkal, Arany János, Petőfi, Vörösmarty mellszobrai (…). Nem tudtuk elképzelni, hogy ezek a szép művek miért nincsenek a műhelyben” – írja a művész Nem vagyok egyedül – Egy erdélyi fafaragó emlékiratai című könyvében. A második évben már nemcsak a nagyobbak vésőit fenhette, a tanár faragni is engedte, s elővágásokat végezhetett az oklándi ortodox templom oltároszlopán. Őrzőangyala megmentette, amikor meglékelte a fejét egy leeső véső, vagy amikor könyökéből törött le egy csont. Egyik művének azonban Az őrzőangyal elszundikált címet adta. „Nagyanyámtól hallottam, hogy mindenkinek van őrzőangyala, még Erdélynek is, de a mi angyalunk belefáradt, elaludt, míg szárnyával védte szülőföldemet. Ezt a kompozíciót a keserűségnek és a visszafojtásnak köszönhetem” – vall visszaemlékezésében.
– Tizenöt évesen apám, akinek anyám sohasem tudta megbocsátani, hogy megbecstelenítette, magához vett Budapesten. Örvendtem: eztán nyíltan vállalhatom, hogy magyar vagyok. De nem tudtam megszokni a tűzfalak látványát, fájt a szívem a Kárpátok tájaiért. És apám nem látott jövőt a fafaragásban. Így a jelentkezési papírjaimat meghamisítva besoroztattam magam a világháborúba: Újvidékre kerültem kiképzésre, onnan az orosz frontra. De még ott is megtalált a szenvedélyem. Egyszer székely századosunk megkérdezte: Ki van itt székely? Megkért, elesett bajtársunknak készítsek kopjafát. Aztán a gépével lezuhant Horthy István kormányzóhelyettes emlékére faragtam meg a halott harcosok stilizált dárdáját – idézi föl a szobrász.
– Művei a természet szeretetét sugározzák.
– Barátaim nem voltak. A természetben jól éreztem magam. Órákig ültem egy hangyabolynál, végigkísértem egy százlábút. A fronton is azért maradtam életben, mert tudtam, melyik bokor mikor érik. Hajnalban a nagy leveleket megfejtem: volt vizem, ihattam, mosakodhattam. Összeszedtem az almot, puhán feküdtem. Rájöttem, a gyökér több meleget ad, mint a fa. A többiek csak nyavalyogtak, és mindig félrelöktek mint erdélyi oláh kölyköt. Az élni akarás nagyon erős bennem. Meggyőződésem, az embernek Isten azért adta az agyát, hogy válasszon a szeretetből, a szépségből, és hessegesse el, ami rossz. Lehettem volna fortélyos bankrabló is, ha azt az oldalt választom… De én sohasem vetettem meg a munkát: izmosított és kijózanított, tehát életben tartott.
Leleményessége, praktikus esze, szorgalma valóban többször megmentette Ferencz Bélát. Lábát újságpapírba csavarta, két számmal nagyobb halinacsizmát vett fel, amelyet vastagon bekent szalonnával; a megfagyott szalonnarudat kristálycukorba mártogatta, hogy legyen kalóriája – így gyalogolt haza az orosz télből. Sok társának megfagyott a lába a szűk csizmában; akik leültek, örökre elaludtak. A második magyar hadsereg felváltotta csapatát. Neki szerencséje volt. Aztán a németek Pockingba helyezték a megcsonkított Repülőkísérleti Intézet Ferihegyi Osztályát. Itt érte a háború vége. Amerikai hadifogságba került.
– Az amerikaiak megengedték, hogy magyar zászló lengjen a tábor bejáratán, és nem adtak ki bennünket az oroszoknak – emlékezik vissza az idős férfi. – A németektől éhen haltunk volna, az amerikaiak emberibbek voltak: sok asszony, gyermek volt köztünk, s a jótékonysági klubokból ki-kilátogató amerikai dámák megakadályozták, hogy a kommunista Magyarországra kerüljünk. De más látogatóink is voltak: agitátorok, akik nagy beszédeket tartottak. És jöttek otthonról a csábító levelek: visszaadták a földet, leöltük a disznót, befőztük a lekvárt… Én nem hittem a kommunistáknak. Volt, aki bedőlt nekik, s mind eltűntek: még az állapotos asszonyokat is elvitték Oroszországba, lágerba.
Ferencz Béla leendő feleségével, egy debreceni cívislánnyal az amerikai konzulátusra menekült. Elvégzett egy autójavító tanfolyamot, hogy ne szakma nélkül kerüljön ki az Államokba. A Mercedes motorja volt a tananyag. „Az amerikai szervek öt évig szűrtek, nyomoztak a kiutazási engedély miatt, hogy egészségesen és nácimentesen emigráljunk a szabadság földjére” – írja emlékirataiban. Párját a református egyesület segítette, őt egy év múlva, 1951-ben a katolikus egyház utaztatta ki.
– Milyen volt a szép Újvilág?
– Harminc évig dolgoztam napi 16 órát. Mikor a munkaadóm megtudta, hogy „náci kocsin” tanultam, kirúgott. Tíz év múlva meg presztízsautó lett a Mercedes és a Volkswagen! Így hát padlást és pincét takarítottam, majd radiátoröntödében helyezkedtem el. Egyébként részben annak a félreértésnek köszönhettem kijutásomat az USA-ba, hogy támogatóm, egy régi „amerikás” néni a szobrászt fodrásznak értette. Ha annak nem is, vasesztergályosnak elmentem szobrász létemre. Nagyon jól kerestem: tudja, minden műanyag termék mintáját ki kell faragni fából, gipszből vagy fémből. Azért futottam be, mert az ötvenes-hatvanas években Amerikában a televíziókon ajtók voltak áttörtcsipke-faragással díszítve: ezeket készítettem. Nem voltam válogatós: megnéztem az újságot, mit keresnek a legjobban, s az lettem.
– Feladta a faragást?
– Egy asztalosmester megengedte, hogy műhelyében a szabad időmben fa ékszerdobozokat készítsek, de az, hogy darabjáért öt dollárt akartak fizetni egy üzletben, úgy letört, hogy szinte húsz évig nem vettem vésőt a kezembe. Ám amikor a feleségem tükörrámát szeretett volna vásárolni, inkább megfaragtam én a barokk keretet összeragasztott almás- és narancsosládákból. Ekkor tudta meg, valójában ki a férje. Kevés beszédű ember vagyok, mint általában a székelyek: nem kérdezte, hát nem mondtam.
Ferencz Béla munkáit azóta világszerte kiállították. A Szent Brigitta Lovagrend házfőnöke halálos ágyán a rend keresztjét adományozta neki a Szent Brigitta látomásaiért, amelyen Brigitta fejére magyar pártát varázsolt. Az Árpád Akadémia ezüst- és aranyérmét nyerte a Déli harangszóval: büszke arra, hogy a nándorfehérvári győzelmet megörökítő alkotásával díszítették a Los Angelesbe látogató Mindszenty bíboros szobáját, aki fogadta a művészt. Legkedvesebb munkájával, a Toldi Miklóssal az 1977-es torontói Nemzetközi Fafaragó-kiállításon tűnt ki. A magyar cserkészek II. János Pál életét végigkísérő mélydomborművét ajándékozták a pápának 1990-ben. Burjánzó díszítésű vázáktól templomi berendezéseken át történelmi tablókig terjed repertoárja.
– Nem lett volna könnyebb az alkotásaiból megélni?
– Nem. Fárasztó. Másrészt: aki rendel, annak elvárásai vannak. Úgy éreztem, ha ebből élnék meg, elveszne a szabadságom. Művészkörökben nem is tudták, mivel keresem a kenyerem. Sokáig nem is fogadtak be: mi, farigcsálók mindig az asztal legvégén ültünk. Azért néha eladtam egy-egy darabot. Mikor a Los Angeles-i katolikus templom szószéket és berendezési tárgyakat rendelt tőlem, kikötöttem, hogy az evangéliumtól nem térek el, a díszítés az enyém: ősmagyar, palmettás. Istenem, mondta az atya, végre lesz egy magyar templom! Amikor a tabernákulumot beállítottuk, felkiáltott, végre, látok egy mosolygó Krisztust! Én ugyanis nem a szenvedését, hanem az emberségét, a jóságát emeltem ki.
Amikor Ferencz Béla a hatvanas években hazautazott Brassóba, eleinte egy nő, majd egy esőkabátos férfi követte a szikrázó napsütésben. Marosvásárhelyen kendőbe csavart, megkopott, arasznyi Mária-szobrot kapott rokonától, aki azt mondta: Jól őrizd meg, mert a madéfalvi veszedelem óta kézről kézre jár! Budapesten édesapja halálát próbálta kinyomozni: megtudta, hogy a férfi lövészárokásás után igyekezett haza beteg feleségéhez, amikor a Fehérvári úton egy orosz katona követelte tőle a bundáját. Nem adta, mire az lelőtte. Egy hónap után a hatóságok szemetesgödörbe hajították a holttestet. A hivatalos verzió szerint azonban Ferencz Mihály megtagadta a parancsot, megszökött. A „hazaáruló” büntetése főbelövés volt. – Ötszáz dollárba kerül, hogy sírba temesse – közölték a hivatalban. A szobrász kísérője nem engedte, hogy ennyit fizessen egy zacskó csontért, amely talán nem is az apjáé volt. Virágot vitt az albertfalvai szemétgödörre, ahová a testet a többi ártatlannal együtt elföldelték.
– Később, 1975-ben a „magyar kormány” is képviseltette magát egy tárlaton, amelyen én is szerepeltem: a Magyar Képzőművészek Világszövetsége világkiállítást rendezett emigrációban élő művészek alkotásaiból Los Angelesben, és a megnyitó előtt megjelent két ballonkabátos alak, de „kidobtuk” őket – idézi föl a zaklatásokat Ferencz Béla.
– A mai Magyarországon hogy érzi magát?
– Nézze, hálás vagyok az USA-nak, mert befogadott olyan körülmények miatt, amelyeken nem tudtam változtatni, de nem tanultam meg a himnuszát. Én nem a nyomorból, hanem egy szép Magyarországról mentem idegenek közé. A rendszerváltáskor boldogok voltunk, amikor meg a Hornék nyertek, azt mondtuk, azt kapjátok, amit választottatok. A szocialisták mindig úgy dolgoztak, hogy a másik oldalt lejáratták. A negyven év alatt itt kilúgozták az emberek lelkét, s ha a lélek nem dolgozik, az ember semmivé válik. Nincsen hit, ezt láttuk mindig. De a magyar nép nem ilyen, hanem zseni, lelkes, munkás, becsületes.
„Elhatároztam, hogy műveimet Magyarországnak ajándékozom. Debrecenben húszezer dollárért építettek volna fel egy szobát. Szentendre egy öreg, rogyadozó fűrészmalmot ajánlott fel. Az épület rendbe hozásához még legalább öt művésznek az anyagi felajánlására lett volna szükség” – olvasható az adományozás nehézségeiről Ferencz Béla emlékirataiban. Benne azonban nincs sértettség, állítja.
– Nem várok hálát, és nem hibáztatok senkit: szegény az ország. És ha egy alkotó maga jelentkezik, hogy adni akar, azzal nemigen tudnak mit kezdeni – menti föl azokat, akik nem fogadták a legmegfelelőbben felajánlásait. – Ahova kötődöm, ahol jóságot, szépséget érzek, szívesen adok.
Választása a Lakitelek Népfőiskolára, megfogalmazásában „a demokrácia bölcsőjére” esett: saját költségén kőjurtát építtetett 2005-ben. Itt helyezte el a magyarság történetét feldolgozó tábláit. A gyermekkori misék helyszíne, a Gellért-hegyi sziklatemplom Szent István-kápolnája – szintén szeretetadományként – is magyar díszbe öltözött keze nyomán. Fr. Horváth A. Benedek így köszönti az alkotót: „Beleálmodta fába keresztény hitét. (…) Nem akar mást, mint a lélek szépet kereső vágyát megfaragva tökéletesebbé és boldogabbá tenni ezt a fáradt világot. (…) Olyan jó e templomban lenni, mintha az Égben járnánk már.”
A hetekben Ferencz Béla szülővárosa közelébe költözik. A Marosvásárhely melletti Marosszentgyörgyön, unokahúga házában műveiből galériát hoznak létre. Ha kinyitja szobája ajtaját, egyből a kiállítóteremben lesz: a tárgyai között.
– Amióta közvetítik, nem hagytam ki március 15-i ünnepséget a televízióban, mert Marosvásárhelyen a visszaállított Petőfi-szobornál koszorúznak, s mögötte láthatom a szülőházam ablakát – érzékenyül el az idős művész. – Tudja, a soproni városháza csarnokában Ady soraival köszöni meg a hűséges város adományomat: „Kicsi országom, újra meg újra / hazajön a fiad.” Egy sajtótájékoztatón meg azt kérdezték tőlem, egyáltalán miért mentem ki. Azért, hogy visszajöhessek, mondtam. Aki érti, érti.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.