Vasvörösvári porzó

Margittai Gábor

2008. január 29., kedd 00:00

Vasvörösvári porzóHogy mi minden szenesedett el 1924-ben a vörösvári kastély toronyszobájában, arról talán csak irodalomtörténetünk leglelkesebb hamisítója, Thaly Kálmán tudna aprólékosan beszámolni. De ő csupán azt érhette meg, hogy több évtizedes makacskodásának eredményeképp az utolsó nagy Habsburg elrendelje a Habsburg-gyűlölő bujdosók, Thököly, Rákóczi, Bercsényi, Esterházy, Sibrik és társaik hamvainak hazamentését – ám azt szerencsére már nem, hogy írásos emlékezetük tetemes részét megsemmisítse egy falusi tűzvész a nyugati végeken. Az évszázadokig várból várba menekített, ki-be falazott és a császári kopók elől eltitkolt levéltár zöme a gondosság és a hűség iróniájaként így tűnt el a magyar történetírók szeme elől is.
Pedig Thaly Kálmán 1870-ben még meghatottságtól remegő hangon számolt be a vörösvári kastély toronyszobájában, e „tágas, szellős, amellett boltozatos, vasajtós, biztos helyiségben” tett korszakalkotó jelentőségű látogatásairól a Századok című folyóiratban. Erdődy István gróf – az évszázadokig hányatott életvitelű Erdődy klán egyik legnagyszerűbb és legjótékonyabb életművű sarja – számos különleges relikvia mellett ugyanis itt, a Vas vármegyei Felső-Őrség peremén őrizte famíliája és a Rákócziak titkos levéltárát. Thalynak elakadt a lélegzete, amint a megsárgult, helyenként a fejedelem keze nyomát viselő, még aranyló porzójú, felbontatlan leveleket, hadparancsokat, tervrajzokat, diplomáciai iratokat, hatalmas európai uralkodók ígéreteit lapozgatta. Belebotlott Nagy Péter cár, a Napkirály, Vilmos, Szaniszló király bensőséges hangú, Rákóczit „Mon cousinnak”, „Mon cher Frére-nek” dédelgető leveleibe, udvari ügynökök, harctéri parancsnokok puskaporszagú jelentéseibe, végezetül a vezérlő fejedelem büszke hanyatlásának mementóiba. „Tudom, legnagyobb argumentum ebben az, hogy úgyis elhagyattatom, s még talám az külső reménség is megcsal; mely ha mind úgy történnék is: mégis jobban szeretem tiszta, tökélletes lekiismérettel Istenbe vetni reménségemet egyedűl, mintsem hitetlenségemmel azt megmocskolván, attúl is mind eltávoznom, mind érdemtelenné tenni magamat. Ez oly végső resolutióm, a melytűl csak a halál választ el, s nincs oly nyomorúság s rabság, a mely elmémben habozást okozzon. Számot adok evvel Istenem előtt, s megmutatom hazámnak s nemzetemnek s az egész keresztyén világnak, hogy valamint az Ügyet nem dicsősségért, gazdagulásért vettem fel: úgy a nyomorúságok félelmétűl azt el nem hagyom!” – fogalmaz II. Rákóczi Ferenc abban a korban, amikor politika és erkölcs, ügybuzgalom és áldozat még nem feltétlenül vált el egymástól. Mégpedig nem másnak írja ezt, mint elpártolt hadvezérének, Károlyi Sándornak 1711 márciusában, amikor a kuruc világot csupán egy hónap választja el a kapitulációtól, Rákóczit pedig a mindhalálig tartó száműzetéstől.
Hogy e felbecsülhetetlen értékű történelmi forrásanyagból a lángok martaléka lett minden, amit a tudósok nem menekítettek meg, az valóban az ügyszeretet fintora: Erdődy István, Aspremont Mária grófnőnek, azaz Rákóczi Júlia dédunokájának a fia és felmenői hosszas kutatómunkával gereblyézték össze az iratokat az ország különböző pontjairól. A legenda szerint egy részét kifalazták az ónodi vár tornyából, ahonnan az Aspremontok Trencsén megyei fészkébe, a Vág menti Lednicrónára (Rovnyéba), onnan a vasi Gyepüfüzesre, majd pedig az éppen megépített, szomszédos vasvörösvári kastélyba vándorolt, egyesülve az Erdődyek levéltárával és 22 darab eredeti Árpád-kori oklevéllel – csak hogy évtizedek múltán tökéletesebb legyen a pusztulás.
Serlegek, pecsétnyomók, Munkács 1686-os ostroma alatt Zrínyi Ilonát köszöntő névnapi vers kézirata, II. Rákóczi Ferenc gyermekkori arcképe, amelyet a derék osztrákok 1849-ben céltáblául használtak, szuronnyal döfködtek (azért a kép megmaradt, kijavították), a Rákócziak címerével hímezett szőnyeg – ezek az ereklyék bújtak meg továbbá a XIX. század végi vörösvári kastélyban, a magyar történelem nagyobb dicsőségére.
Ha ma kitekintenénk a toronyszobából – aminthogy nem tekinthetünk ki, mivel az Erdődy-kastély zárva, kapui esetlenül bedeszkázva –, elhagyatottságában is arányos, vadregényes angolparkot, messzebb tekintve pedig a határon túlra került egykori határvédő végvidéket, a burgenlandi Őrség falvait, a Vasvörösvárhoz (Rotenturm an der Pinka) tapadó Alsóőrt (Unterwart), a Pinka-patak túloldalán rejtőzködő Őriszigetet (Siget i. d. Wart) pillanthatnánk meg. Egy német többségű falu vártájáról az egyedülálló ausztriai magyar szigetvilágot, amely nemcsak a honfoglalás korából eredő településszerkezetét, katonai hagyománytudatát, a feltehetően besenyő és székely íjász-lövő ősök emlékezetét őrzi, hanem – egyre nehézkesebben – évszázados szigetlétét is. Ha pedig alászállnánk a toronyból, és körbejárnánk a park fölé magasodó dombot, a várvidéki Ausztria talán legszánalmasabb állapotban lévő műemlékét tanulmányozhatnánk.
Ahol a Pinka mocsárvilága fölé a XIV. századtól jelentékeny erősség emelkedett, amely Bakócz Tamás érsek közreműködésével került az Erdődyek birtokába, s amelynek helyén a derék István gróf emelt mór stílusjegyekkel cifrázott romantikus kastélyt az 1860-as években, ott mára csak vizesedő falú, beomlott lépcsőjű, töredezett homlokzatú maradvány őrködik. Legalább önmaga emlékezetét igyekszik megőrizni, miközben csendben lemállik lángoló vörös színe. Rövid történelme mintaszerű: a téglavárat, amelyet az előkelő budapesti építész, Weber Antal tervezett, és Lotz Károly díszített festményeivel, Trianon és a tűzvész után nem sokkal dobra verték, lakott benne cseh hegedűművész és az 1945 áprilisában bevonuló Vörös Hadsereg legénysége. Úgy látszik, nemcsak a könyveknek, a leveleknek is megvan a maguk sorsa: ha a húszas években nem következik be a katasztrófa, valószínűleg szovjet katonák melegedtek volna a fejedelmi levéltárból rakott tábortűznél. Mindenesetre megtették a tőlük telhetőt; nem csoda, hogy a magyar határtól, Szombathelytől egyugrásnyira ma elfeledve roskadozik a vasvörösvári kastély – Rákóczi-emlékek, úri gesztusok kolumbáriumaként.

A szerkesztő ajánlja

Németh Ványi Klári

Aki a gulágon nőtt fel

Az akkor mindössze tizennégy éves Nagy Rózsát 1945 januárjában hurcolták el Göncről. Az ő történetével emlékezünk a kommunizmus áldozataira.

Molnár Csaba

A rádiumlányok a női emancipáció hősei voltak, de az életükkel fizettek

„Nyald, mártsd, fesd!” – mantrázták az óragyárakban fillérekért dolgozó fiatal nők, akik szinte másodpercenként ettek a sugárzó anyagból.

Pápay György

A körzetek többségében nem tekinthető lefutottnak a választás

Néhány százalékos országos erősödés számos egyéni győzelmet hozhat az ellenzéknek.

Kuthi Áron, Zord Gábor László, Garamvölgyi Flóra

Miért és hogyan hagyták el Magyarországot? Három történet a több százezerből

A sebész, akit alig ismertek meg a gyerekei. Egy kutató, akit a szakmája hajt. A házaspár, amelyik ösztöndíjjal ragadt kint.