Verésre szakosodva

Átmeneti otthonok végveszélybe került családoknak

2011. május 10., kedd 00:00

Az egyszerre hét családnak – jelenleg 35 gyereknek és szüleiknek – fedelet nyújtó diósdi átmeneti otthon egy olasz tésztagyártó cégtől megvásárolt gépbemutató telephelyből átalakított, egyszerű emeletes sarokház játszótérnek berendezett apró kerttel. Az otthont a Sorsunk és Jövőnk Szeretetszolgálat tartja életben. Az alapítványhoz csatlakozó pszichológusok, pedagógusok, jogászok, szociális munkások, lelkes önkéntesek veselkednek neki, hogy közös erővel kihúzzák a kátyúból az elakadt szekereket.
– Ahány ember, annyi életút – mégis vannak jellemző azonosságok, amelyek miatt a szolgálatunkhoz fordulnak a bajba sodródott fiatal anyák, egyúttal látleletet is adva a társadalom állapotáról – avat be a részletekbe Urbán Erika családszociológus, a szolgálat elnöke. – A leggyakoribb eset, hogy az egyik szülő vagy netán mindketten elveszítik a munkájukat, ott állnak gyerekeikkel fillér nélkül. Önálló lakásuk még nincs, új állást nem találnak, az albérletből menni kell, fenyeget az utcára kerülés réme. A gazdasági válság legyűri őket. De ott az igazi, még nagyobb kihívás: elkerülik-e a morális válságot, amelynek átvészeléséhez valamiféle belső tartalék szükségeltetik? Mert a sorozatos kudarcok, az álláskeresésnél a sok elutasítás, a pénztelenség felőrli az önbizalmat, kikezdheti a kapcsolatot. Van, aki feladja a kilátástalannak tűnő küzdelmet, összecsuklik. Vagy kísértésbe esik „lelécelni” a mind nyomasztóbb családi légkörből. Persze hiába hagy ott csapot-papot, a megfutamodás okozta bűntudat úgyis ott liheg örökké a nyakában. E belső törvényszerűség felismeréséhez gyakran éppen az átmeneti otthon szakembergárdája adja meg a löketet.
A vezető elmondása szerint az átmeneti otthon attól átmeneti, hogy legfeljebb egy éven át nyújt oltalmat. Ennyi lélegzetvételnyi időt kap az anyuka, apuka, hogy rendezze a zilált sorokat, és saját lábára álljon. Az intézmény vezetése a beköltözést szigorú feltételekhez köti. Együttműködést ajánl a jelentkezőnek. Kötelező dolgozni és a keresett pénz egy részét félretenni, hogy a majdani önálló induláshoz legyen némi anyagi fedezet. Cserébe ott lakhat gyermekestül, férjestül, és a szakemberek segítségével személyisége is fejlődhet, behozhatja a netán még meglévő lemaradást, amely a tényleges felnőtté váláshoz hiányzik. A tapasztalatok szerint sok a pótolnivaló. A fiatal anyák olykor a mosógépet sem képesek beindítani, vagy egy rántottát összeütni a gyereknek, az önismeret teljes hiánya miatt hibákat követnek el, gyakorlatilag nemhogy a családjukról, esetenként még magukról sem tudnak gondoskodni. Holott diplomások is akadnak közöttük.
– E riasztó jelenségek okai összetettek, de erőteljesen közrejátszanak a szocializmus évtizedei is – állítja a családszociológus. – Az álhumánus, gondoskodó állam megfosztotta az embereket az önálló, felelősségteljes döntés képességétől, emiatt megfelelő minta nélkül nőttek fel a ma gyereket vállaló utódok. Elgyámoltalanodva kénytelenek részt venni a versenyben, ahol az életben maradás a tét, és egy pillanat alatt gyerekestül az utcára lehet kerülni. Sok egyéb mellett a szocializmusból megörökölt, ma is túlburjánzó bürokrácia sem tesz jót a személyiség formálódásának. A hivatalokban az alkalmazottak lekezelő hangon, szinte megalázó stílusban beszélnek az ügyféllel. Ami csak rontja az amúgy is ingatag önértékelést, hogy aztán e szorongató érzést az alkalmazott egy másik hivatalban, immár mint ügyfél, szintén kénytelen legyen elszenvedni. Ezen össznépi játék az általános rossz közérzet egyik faktora – hangsúlyozza Urbán Erika. – Az otthonba költözők mindig elcsodálkoznak azon, hogy itt eleve egyenlő partnerként fogadjuk őket. A legnehezebb a segélyért sorban állás reflexét legyőzetve a munkavállalás kötelezettségét elfogadtatni velük. Hosszas válogatásra, kivárásra nincs idő. A felkínált állásra le kell csapni. Munkahelyet mi is segítünk keresni, és – szemben a közvélekedéssel – mindig akad betöltetlen státus, ha olykor nem is éppen vonzó. Például gyakran keresnek a környék bevásárlóközpontjaiban pultfeltöltőt vagy takarítót. A havibérből pedig tíz-húsz ezer forintot félretehetnek a nálunk lakó, havi ötezer forint lakbért fizető kismamák.
A családok egy-egy szobában élnek, ahol a gyerekek helyszűke miatt emeletes kiságyban alszanak. Mindenütt zsúfoltság, lüktető élet, egészséges rendetlenség, szétszórt ruhák, a játékokban térdig lehet gázolni. Közös a konyha, ahol viszont nagy a rend.
Az egyik fiatal anyuka, Eszter szeptember óta lakik itt a kis Rolanddal és Esztivel. Mivel a gyerekek még picik, ő egyelőre nem dolgozik, velük van egész nap, hogy megadhassa nekik azt a gondoskodást, amelyben gyerekként kevés része volt. A 29 600 forint családi pótlék mellé 46 ezer forint gyámügyi segélyt kap, ebből havi tízezer forintot félre tud tenni. Amint elmondja, háromgyerekes családban nőtt fel Székesfehérvár mellett; a papája ivott, ami miatt eladósodtak, a házat elárverezték. Szétszéledtek. Eszter húszévesen Budapesten egy szitanyomó cégnél dolgozott, amikor Tiborral összeházasodtak. Albérletben laktak, de Tibor, az alkalmi kőművesmunkából pénzt kereső, elvált szülők gyereke egyelőre éretlen a családi életre. Ész nélkül csajozik, ezért elváltak útjaik. A magára maradt Eszter a Menhely.hu internetes oldalról tájékozódva került az otthonba. Reménykedik: Tibor visszatér a családi kötelékbe, és törődik a gyerekeivel. De maga is tudja, nagyobb a realitása annak, hogy egyedül kell a két kicsit felnevelnie.
Eszter ma már nem az csetlő-botló „falusi kislány Pesten”, tervezi a következő éveket. Elszántságát, az erőgyűjtést Jaksity Katalin sajátos kurzusa segítette, mely az átmeneti otthonban élő anyukák önbizalmának erősítését szolgálta.
– Urbán Erika felkérésére indult tavaly az első három hónapos tanfolyam – magyarázza Jaksity. – Földbe döngölt, személyiségüket veszített, lelkileg sérült nőkben iparkodtunk az önbecsülés morzsáit egybesepregetni. Ezek a gyakran alkoholista szülői háttérből érkezett, párjuk által is többszörösen meggyötört anyák nemritkán annyira szétestek, hogy az első gyakorlaton például még egymás kezének megérintésére sem lehetett rávenni őket. Mint afféle sokszor megrugdalt kóbor kutyák, a jó szándékú gesztusokat is bizalmatlanul fogadták. Szituációs gyakorlatok, önbizalom-erősítő smink elkészítésének elsajátítása, gátlásokat oldó táncterápia, őszinte beszélgetések sora segített gyógyítani a sebeket. Az eredmény igazi sikerélmény: a nők kivirultak, a meglelt belső harmóniájuk pozitív sugaraiban a gyerekeik vígan sütkérezhetnek, ha kell, már képesek szembeszállni az időnként felbukkanó, verésre szakosodott párjukkal. Persze ennél árnyaltabb az összkép, de tény, hogy a tanfolyam után többen munkát találtak maguknak. Van, aki 15 évi hajléktalanlétből kimászva ma a Keleti pályaudvaron jegyellenőrként keresi a kenyerét, és van hol laknia.
Turcsány Mária is hónapokig élt kisfiával az átmeneti otthonban, ma pedig az intézmény egyik önkéntes támogatója, a segítő csapat oszlopos tagja. Adójának egy százalékát évek óta ide ajánlja fel, ha kell, a beköltözéstől ódzkodó anyákba saját példájával önt erőt, meggyőzve őket arról, hogy a legmélyebb mélységből is lehet kiút. Márpedig ő meglehetősen mélyről kapaszkodott vissza. A 49 éves aszszony elmondja: egy borsodi faluban elváltan élt három gyerekével, amikor újra férjhez ment, közös kisfiuk született. A szerencsi cukorgyár, ahol a férj dolgozott, bezárt, új párja az utcára került, amit nehezen viselt. Inni kezdett, és a játékgépre is rákapott, volt, hogy egyetlen este százezer forintot nyelt el a félkarú rabló. Elúszott a családi ház, a főváros agglomerációjában albérletbe költöztek. A férj megvadult, az ivás miatti szégyen szorongásától még többet ivott, és verni kezdte az asszonyt. Egy ilyen tombolás után Mária két zsák ruhával elmenekült, Urbán Erikánál kötött ki, miközben a férj késsel a kezében kereste. A földönfutóvá vált asszonyt gyerekével az otthon befogadta, a férj pedig felvágta ereit, a pszichiátrián ápolták.
Mária ma a törökbálinti kórház gazdasági nővére, ide hozzák be heti két alkalommal a pesti kapualjakban tengődő beteg hajléktalanokat. Csupa a férjéhez hasonló sorsú ember. Itt megfürdetik őket, ruháikat – mint veszélyes hulladékot – elégetik. A törökbálinti Jóakarat Kör gyűjtési akciói révén új holmikat kapnak – aztán néhány hét kórházi lábadozás után ismét irány a zsákutca. A nővér Urbán Erikával most azon töri a fejét, hogyan lehetne a kisiklott sorsú férfiaknak is valamiféle személyiségfejlesztő kurzust szervezni. Mert Urbán Erika úgy véli: a családon belüli erőszaknak nem csupán az elszenvedői, hanem gyakran maguk az elkövetői is áldozatok, akik szintén segítségre szorulnak. Legtöbbjüket szüleik rendszeresen verték gyerekkorukban, a szeretet érzését nem volt módjuk megismerni, konfliktuskezelő tárházuk szegényes, lényegében csak az agreszsziót ismerik, amiért a társadalom is felelős.

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.