Szellem és gyakorlat

2017. július 2., vasárnap 12:52, frissítve: hétfő 16:15

Viszik a bakelitet, mint a cukrot. Vagy hát a vinilt, ha pontosabbak kívánunk lenni. Amerikában, Angliában, Németországban, de még Magyarországon is. Mivel annyi megrögzött hifista a földön nincs, amennyit elpasszolnak belőle, élhetünk a gyanúperrel, hogy a kedvező eladási mutatók mögött érzelmi szálak is rejteznek. Mert hanglemezt válogatni, nézegetni, feltenni, hallgatni egész egyszerűen jó. Még a sercegés is jó, vagy tán az a legjobb.

Előttem mindjárt K. D. Lang Hymns of the 49th Parallel (Nonesuch, 2016) című új lemeze, a borító máris élvezhető, rajta havas táj egy szomorúan gyönyörű fával, szép. A mellékletben, mivel nagyobbak a betűk, mint a cédén és a samponon, el lehet olvasni a dalszövegeket, tehát nem csupán szép, de felettébb praktikus is. Innen tovább és beljebb, de előbb egy kis statisztika, nem lesz unalmas. A legfrissebb adatok szerint Németországban, Európa második legnagyobb piacán (így megy ez most átmenetileg, ország = piac) tavaly negyven százalékkal több vinilt vásároltak a fogyasztók (lásd még emberek), mint az azt megelőző esztendőben. Trend és tendencia randevúja kézzelfogható, ugyanakkor az adatokból az is kiderül, hogy az 1,59 milliárd eurós hanghordozó-forgalomból a lemezek csupán 4,4 százalékot tesznek ki. A listán továbbra is a százszor eltemetett cédé vezet 53,8 százalékkal, míg az internetes bogarászás, az online streaming 24,1-es szeletet hasított ki, ami 72,7 százalékos növekedést jelent. Utóbbi így nagyobbat ugrott a bakelitnél is, ami elsősorban az okosnak nevezett telefonok iparszerű használatának köszönhető, és alighanem a digitális hangfájlok rovására történt. Az empéhármazás múló hisztinek tűnik, és a nemzetközi helyzet fokozódik. Hogy a telefonozás végül bedarál-e mindent, vagy az emberiségnek megjön a józan esze, és újra felismeri (mint két készülék egymást az utcán) a szertartások okozta örömöt, az még a jövő zenéje.

Egy ideje úgy volt, hogy K. D. Langé viszont a múlté, és bizonyos értelemben így van most is. A Himnuszokon ugyanis régi dalokat dolgozott fel. Leonard Cohen, Joni Mitchell, Neil Young jön sorban például, meg egy saját is. A nyolcvanas években a kanadai énekesnő, dalszerző, színésznő Suzanne Vegával és Tracy Chapmannel együtt alaposan átrendezte a csajos pop-rock szcénát, majd látszólag eltűnt. Néha lemezek, filmzenék, társadalmi aktivitás leszbikusfronton, de semmi világraszóló. Tegyük hozzá, szerencsére. Annyira lett csupán az ipar része, amennyi elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy célba találjanak a dalok. Ez meg most itt egy népi-nemzeti anyag. Amennyiben a country felől közelítünk, és felrémlik, hogy a Hallelujah-t és a Helplesst is Kanada adta a világnak. Nincs nagy dobpergés (egy számban használnak ütőhangszert), hajcihő, csak valami egészen elképesztő éneklés és azok az áldott pillanatok, amikor az egyáltalán nem könnyű zenéből egyszer csak művészet lesz.

A helyzet az, hogy Stinget is szívesen megnézném, ahogyan dzsesszt játszik tanult kollégáival. És még az is, hogy azt már nem annyira, ahogy popzenét. Egy időben közmegegyezés volt arra nézvést, hogy a punk utáni hullámot a Police és a Dire Straits tette azzá, ami lett. Ez persze csak nagy vonalakban volt igaz, de tény, hogy a rendőrség rajta tartotta a mutatóujját az események ütőerén. Később Sting évtizedeken átívelő szóló korszaka is hozott felejthetetlen momentumokat és megaslágereket, de aztán mintha belefáradt volna az egészbe. Talán nem véletlenül várt ennyi ideig legutóbbi lemeze óta, de az idei anyag – 57th & 9th (AM, 2016) – sem hozza ki a hallgatót a sodrából. Kíméletlen és elévülhetetlen érdemeket nem tisztelő kritikusok ki is jelentették: unalmas. Ne szépítsük, a Kilencedik sugárút és az Ötvenhetedik utca sarkán állni látszik az idő. A vizes flaszteren megcsillannak a fények, és a Herceg kissé tanácstalanul álldogál, vállán a gitártokkal. Eldúdol egy időszerű Insallahot, de igazából nem történik semmi.

Mindeközben a lutheránus reformáció ötszázadik esztendejében pompás kiadványokkal pallérozhatja elméjét a keresztyéni lelkületű közösség. Hermann Hesse Sváb életrajz című elbeszélése (A napkeleti utazás, Helikon Kiadó, 2016) eredetileg Az üveggyöngyjátékhoz készült, majd nem került bele, de így is szépen megállt a lábán. Főhőse írja, erősen csontvárys kezdéssel: „Én, Joseph Knecht, a Koller menti Beitelsperg hajdani orgonistája, Isten kegyelméből alighogy kigyógyulván súlyos köszvénynyavalyámból, s újra kézbe tudván venni a pennát, eme irományban unokafivéreim és ivadékai épülésére feljegyezni kívánok egynémely emléket életemből, jóllehet nem volt az csillogó, avagy jelentékeny, hanem csupáncsak szegényes és szerény élet. Mostanság sokféle elégedetlen beszédet hallani, melyek szerint atyáink hite és erkölcse leáldozóban volna, és gonosz események lesznek eljövendők, némelyek Johannis Apokalipsiséből jövendölék meg az Antikrisztus közelgő eljövetelét. Nem tudhatom, miként leend, ám mi kedves muzsikánkat illeti, bevallom: korunkban nem egy bámulatos és pezsdítő újításban részesíttetett, összességében azonban elveszének belőle a régi mesterek tiszta, szigorú és nemes vonásai, s bár divatosabbá és hízelkedőbbé, mindazonáltal léhábbá és gátlástalanabbá is vált.”

Nos, ebből is látszik, nincs új a nap alatt. Az van viszont, hogy Knecht mindkét szülőjétől örökli a zene iránti szeretetet. Édesanyja lelkész lánya, onnan a szellem, édesapja kútmester, onnan a gyakorlat és a metafora. Merthogy ő az, aki feltárja és tisztán tartja a friss forrásvizet, azaz a Biblia és Luther tanításait. Az olvasmányhoz ajánlott zene: The Sound of Martin Luther (Warner Classics, 2016), hétköznapi és szakrális darabok Luther korából.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.06.24.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.