Bödőcs: Nem hiszem, hogy Charlie Hebdo vagyok egy Orbán-paródiától

Az elsőkönyves humorista a NER „Allahjáról”, Krúdy megfoghatatlanságáról és a köldöknéző magyar irodalomról

2017. szeptember 30., szombat 14:25, frissítve: vasárnap 23:26

Harmincöt éves, az egyik legsikeresebb magyar humorista, az utóbbi időben főként kemény politikai poénjaival szerepel a médiában, most könyve jelent meg Addig se iszik címmel, amelyben élő és holt szerzőket parodizál. Volt-e híve valaha politikusnak, és ki a kedvenc magyar írója? Többek között erről beszélgettünk Bödőcs Tiborral.

Mostanában elsősorban kemény, a kormányt és Orbán Viktort ostorozó politikai üzeneteket megfogalmazó poénjaival kerül be a hírekbe. Nem áll fenn a veszélye, hogy ezzel végérvényesen belekormányozza magát egy olyan közéleti sarokba, ahonnan már nem nagyon lehet kijönni?
– De, a veszély természetesen fennáll, főleg akkor, ha nem lesz változás, és továbbra is ugyanez a nagy politikai tömb marad hatalmon. Ha így lesz, úgy fog tűnni, hogy én csak ezt az egyet támadom, mindig egy irányból. Ezzel nem tudok mit csinálni, már most sincs így egészen. Ha változna a politikai vezetés, akkor annak a kritikáját adnám. Nem tudom egyébként, hányan fordulnak el tőlem azért, mert úgymond Orbán-ellenes vagyok, és hányan szorítják össze a szájukat, amikor nem is a politikáról beszélek, hanem a gyerekeimről vagy Búcsúszentlászlóról. Ha gondolok valamit a közéletről, a tévedés jogát fenntartva, nem mondhatok mást csak azért, nehogy valakinek rosszul essen. Engem is bánt, és nekem is rosszulesik, ami körülöttünk történik, és ami erről eszembe jut, azt humorrá szublimálom. Nem megoldási javaslatokat mondok, csak kérdéseket teszek fel. Szamárfület mutatok a valóságnak, vagy annak, amit annak hazudnak.

 
„Gyerekkoromban is zavart az igazságtalanság, az őszintétlenség, szemtelen diák voltam, lázadó; humorral harcoltam a tanárok ellen is, ha valamit értelmetlennek, fölöslegesnek éreztem”
Fotó: Székelyhidi Balázs / Magyar Nemzet
 

 – Nem érzi úgy, hogy annak a színvonala, amire reagál, folyamatosan zuhan, és hogy ez idővel a poénok árnyaltságának, összetettségének is a kárára megy?
– Nyilvánvaló, hogy a politika azon a piacon csencsel, amelyet a bulvárral közösen letarol, tönkretesz, lebutít. A két terület – bulvár és politika – erősíti egymást, utóbbi pedig kihasználja a fogyasztói társadalommal járó debilizmus, szellemtelenedés, kulturálatlanság „előnyeit”. Ráadásul úgy élünk fogyasztói társadalomban, hogy a többségnek nincs ehhez a „játékhoz” elég pénze. Így még kétségbeejtőbb az egész. Nekem ebben a térben kell humorosnak maradnom, remélem, valamennyire sikerül. Az is biztos, hogy amikor tíz éve Gyurcsány Ferencet parodizáltam, az súlytalanabb dolog volt, nem tűnt ennyire élet-halál kérdésnek.

Most mit érez súlyosabbnak?
– Azt, hogy amikor mondok valami durvát, sokan kezdik emlegetni a bebetonozást meg ilyeneket. Pedig ennyire nem vészes a helyzet. Eltűntek az értelmiségiek a közéletből, hát hadd idézzek ide gyorsan egyet: Szilágyi Ákos mondta, hogy ami itt van, az szimulált demokrácia és szimulált diktatúra. Tehát nem olyan demokrácia, amilyennek beállítja magát, de nem is diktatúra. Ami pedig a tőlem való elfordulást illeti: olyan érdeklődés mutatkozik az élő fellépéseim iránt, hogy ha még azok is eljárnának rájuk, akiknek politikailag nem tetszik, hogy kritizálom a bálványukat, a NER Allahját, akit szerintük egész egyszerűen nem is lenne szabad ábrázolnom, tényleg nem férnénk el. Azt hiszem, azok, akiknek a szemében Charlie Hebdo vagyok egy Viktor-paródiától, nem lehetnek túl sokan.

Világéletében érzékeny volt a közélet kérdéseire? Azért is kérdem, mert generációja többi humoristája önhöz képest mintha kerülné a politikai témákat.
– Megvan ennek az érzékenységnek a maga evolúciója, igen. Gyerekkoromban is zavart az igazságtalanság, az őszintétlenség, szemtelen diák voltam, lázadó; humorral harcoltam a tanárok ellen is, ha valamit értelmetlennek, fölöslegesnek éreztem.

A mai stand-up-humoristákról, kortársairól mit gondol?
– Ezt mindig próbálják megtudakolni tőlem, de hát mit mondjak erre? Nem az én feladatom, hogy elemezzem, ki miért jó, miért nem, merre tart ez az egész műfaj. Véleményem azért persze van nézőként, tudom, kire ülnék be, ha nem lennék stand-upos. Chesterton mondja, hogy amit érdemes csinálni, azt érdemes rosszul is csinálni. Szóval ami nem annyira jó, az is piacképes lehet valahogy, ez mindenben így van, popzenében, filmben, színházban. Hozzátenném, hogy ami nem annyira rossz, néha még az is piacképes… Sokan túl vagyunk már azon a bizonyos tízezer órán, amelyet el kell tölteni a közhely szerint egy tevékenységgel. Tehát úgy érzem, jó pár profi fellépő van a placcon. Ennyi elég?

Bőven elég, köszönjük. Beszéltünk a miniszterelnökről, amint mondta, a NER Allahjáról. Ön volt híve valaha?
– Híve?

Ismerjük a kiábrándult Fidesz-szavazót mint embertípust, és tudjuk, hogy nagyon sokan, főként az értelmiségből, akik 2010-ben sokat vártak a mai kormánypárttól, azóta nagyot csalódtak…
– Václav Havelnek talán híve lettem volna, mert Hrabal haverja volt, meg Deák Ferencet is áthívtam volna a zalaegerszegi fellépésemre Kehidáról, esetleg. Személyiségemből fakad, hogy nemigen lehetek politikusok híve. Esterházy Péternek kaján híve vagyok, meg Krasznahorkai Lászlónak, de politikusokra, hiába viselkednek rocksztárként vagy sámánként, képtelen vagyok „hívőként” tekinteni. Ez nem jelenti azt, hogy alapból minden politikust gazembernek tartok, szó sincs róla. És azok, akiket kifigurázok, szintén nem kizárólag rossz dolgokat csinálnak, ez nem ilyen egyszerű, és igyekszem árnyalni is a műsoraimban azért. Ami a jelent illeti, épp nem eszünk lódögöt, nyilván nem most a legrosszabb az elmúlt ezer évben itt, Hunniában, de azért látható, hogy Kompország tarthatna jobb irányba is. Ahogy a miniszterelnök olykor hitet tesz az erdoğani és egyéb sötét rezsimek mellett, az nagyon aggasztó számomra. Valamint hetente történik valami, ami miatt meg kellene buknia, de már eltűnt az ingerküszöb, nem tudom, mibe lehetne ezek után belebukni.

Gyakran lép fel Londonban, az ottani magyarok előtt. Mi a tapasztalata, ők miért mentek el?
– Anyagi okokból. És van köztük, aki kint meghasonlik, és esze ágában sincs hazatérni többé. Aztán van, aki folyton készül, na még három év, gondolja, aztán jövök! De nem ismerem annyira az ottani magyarokat. Aki kint van, rengeteget dolgozik, és hiába mondják, hogy London a második legnagyobb magyar város a világon, nehéz összeszedni őket, nem egy tömbben élnek, nincs olyan, hogy Little Hungary, ahol ott az összes magyar. Azt látom, hogy aki egyszer megjárta a Nyugatot, ha haza is jön, könnyebben megy el újra.

Önnek megfordult a fejében, hogy külföldre költözzön?
– Soha. Egyfelől a nyelv miatt, természetesen, továbbá én ezt a térséget szeretném megérteni, itt van még dolgom, valahol már tartok benne, de még nem a végén. Az sem nagyon elképzelhető, hogy afféle humorista Koestlerként törjek be az ottani stand-up-világba: nem tudok annyira angolul. Amúgy Koestler is kegyetlen akcentussal beszélt, írni tudott nagyon jól azon a nyelven. Igaz, a bátyám most kint él – ő is olyan „második körös” kinti munkavállaló, akikről az előbb beszéltem –, és azt meséli, hogy van olyan poén, amelyet lefordít, és az ottani indiai, litván, brit munkatársai is simán megértik. Például amikor azt mondom, hogy a svájciak olyan féktelenek, hogy szilveszterkor rögtön a porszívó csövébe öntik a konfettit.

 
„Mindig érdekeltek ezek az emberek, és akkor megláttam bennük a gyöngyöt a mélyben; ez Hrabal filozófiája, hogy minden emberben ott a gyöngy, a társadalom szélén élőkben is. Nem mindig könnyű megtalálni, de ott van”
Fotó: Székelyhidi Balázs / Magyar Nemzet
 

Inspirálja a kelet-közép-európai közeg?
– Inspirál, bár nem kizárólagosan. Sokszor mondják nekem, hogy milyen jó, hogy ebben az abszurd világban élek, mert mindig van témám, de hát az életben annyi téma van még! Ha minden rendben lenne az országban, az életről, amely önmagában is drámai, még simán lehetne beszélni. Megöregszünk, vannak szüleink, gyerekeink, meghalunk; elég téma egy életre, nem? A műsoromnak is csak nagyjából egyötöde politika, a nemzeti együttműködés rendszerének természetrajza, a többi a gyerekeimről, a gyerekkoromról, dédapámról szól, de a sajtó általában a politikai megszólalásaimat kapja fel.

Amikor szülőfalujáról, Búcsúszentlászlóról mesél, részben kineveti ezt a világot, de közben nagy-nagy szeretettel is beszél róla.
– Vannak ugyan kritikai elemek, de alapvetően valóban nagy szeretetet érzek ez iránt a világ iránt. Nekem a két és fél évvel idősebb bátyám volt a szellemi jégtörőm, tizenöt éves koromban ő adta a kezembe Hrabalt, aki erősen hatni kezdett rám. Közben a faluban láttam a humoros figurákat, akik hozzánk jártak, ott volt a Jenő, mindig stand-upolt apámnak, meg a Ferus, ült, tömte a cigit, itta a fröccsöt, és mesélt az életéről. Mindig érdekeltek ezek az emberek, és akkor megláttam bennük a gyöngyöt a mélyben; ez Hrabal filozófiája, hogy minden emberben ott a gyöngy, a társadalom szélén élőkben is. Nem mindig könnyű megtalálni, de ott van.

Van, amikor direkt úgy közlekedik a világban, hogy inspirációt szerezzen a műsoraihoz?
– Hogyne. Meg legutóbb, amikor a könyvet írtam – majd azért a könyvről is beszélünk, ugye? –, szóval ott kitaláltam, hogy a Proust-paródia alapja az lesz, mi lett volna, ha Proust nem a párizsi szalonok rothadó, dekadens világában él, hanem Szentlászlóra születik, de a stílusa ugyanaz marad. Már tudtam, hogy ez lesz a mag, aztán lementem Szentlászlóra disznóvágásra, mintegy detektívként, és figyeltem.

Igaza van, közeledjünk a könyvhöz. Először is: magyar szakra járt. Megfordult valaha a fejében, hogy irodalommal fog foglalkozni? Hogy, mondjuk, irodalomtörténész lesz?
– Még tanár sem akartam lenni.

Végül lediplomázott?
– Le, de nincs nyelvvizsgám, így diplomám sem. Most meg már minek. Mire mennék vele? Az emberek azt mondanák, hogy hát a Tibikének van ám egy egyszakos bölcsészdiplomája, ó, akkor biztos viccesebb, megnézzük? Hiába nincs papírom róla, én abból az egyetemi időszakból rengeteget profitáltam, áthallgattam az esztétika szakra, Spiró előadásaira, meg jártam György Péter óráira – bár György Péter, gondolom, vörös posztó a Magyar Nemzet-olvasóknak, de jó órákat tudott ám tartani –, meg hallgathattam Margócsy Istvánt, és ez mind benne van az Addig se iszik-ben is!

Szóval a könyv: Addig se iszik címen jelent meg, és élő, illetve halott magyar és külföldi szerzők paródiái szerepelnek benne. Egy kicsit olyan, mint az Így írtok ti Karinthytól, mégsem ugyanaz.
– Más jellegű. Karinthy érezte, hogy ott valami nagy dolog történik, és népszerűsítette a kortársait, a haverjait. És ő írt rosszról is, lásd Szabolcska Mihály, én viszont csak jó szerzőket vettem bele a kötetbe.

Miért? Félt a reakcióktól?
– Nem, egyszerűen csak így alakult, nem volt idő többre. És egy kicsit önző is voltam, mert igazából csak jókat volt kedvem olvasni, hogy aztán írjak róluk.

Van kedvenc magyar írója?
– Nincs. Hogyan definiáljuk a kedvencet? Aki a legfontosabb? Aki a leginkább hatott rám? Ez nem ilyen dolog, itt nem osztunk trófeát. Jó, abban egyetértek a könyv szerkesztőjével, Cserna-Szabó Andrással, ő szokta mondani hosszan, és italtól emelkedetten, hogy van a magyar irodalom, az összes szerzővel, és az egész fölött ott lebeg Krúdy és Weöres Sándor, bennük van valami, ami nem megfogható, nem besorolható. Ők tényleg kilógnak valamennyire, de aki jó, az így vagy úgy mind kilóg.

 
„A Dumaszínházban 2004-ben kezdtem el fellépni, aztán 2005 tavaszán Fábry Sándor meghívott az Esti showderbe, mire egy csapásra országosan ismert lettem. Másnap három ember hívott fel: Sas József titkárnője, ő a Mikroszkóp Színpadra invitált, Kerényi Imre, ő a „polgári Heti hetesbe” hívott volna, valamint egy reszketeg hangú, kedves fiatalember, hogy ő is zalai, és mi lenne, ha találkoznánk. Utóbbi volt Szálinger Balázs, a költő, aki később a Hévíz című folyóirat főszerkesztője lett”
Fotó: Székelyhidi Balázs / Magyar Nemzet
 

 – És kedvenc korszaka van?
– Ottlik Géza mondta, hogy a Nyugat az istenek összeesküvése volt. Olyan csomósodása az anyagnak és a minőségnek, aminek alig volt előzménye, szinte érthetetlen, honnan lett hirtelen ott és akkor Magyarországon. Az a töméntelen tehetség. Ady, Babits, Karinthy, Krúdy, Móricz, Kosztolányi és a többiek. Az Addig se iszik megírása előtt nagyon sokat olvastam, ezzel a close reading technikával, vagyis hogy közben figyeltem, ki milyen trükköket alkalmaz. A Nyugat előtt persze – Jókai, Mikszáth és Krúdy között – ott voltak a századforduló ködlovagjai, a Cholnokyak például, onnét indul ez a diadalmenet. Vannak ilyen vonalak a magyar irodalomban: Jókai, Krúdy, Krasznahorkai. Vagy: Kosztolányi, Ottlik, Mándy, Esterházy. Jókait továbbviszi Krúdy, csak ő már egy kicsit jobban fellebbenti a szoknyákat, erősebb parfümöket használ, nagyobbat szív a hébérrel…

Hébér?
– Lehet, hogy ez zalai szó? Lopótököt jelent, amellyel megszívják a hordót.

Beszéltem a kiadójával, aki elárulta, hogy a paródiagyűjteménnyel nem titkolt szándékuk olyan emberekhez, elsősorban fiatalokhoz is eljuttatni az irodalmat, akik amúgy talán nem találkoznának vele. Munkál önben ilyen küldetéstudat?
– Ez azért nem ilyen, már az irodalom, mint a vitamin, hogy szedd, mert egészséges leszel tőle, vagy hogy fésülködj, mert az úgy illik… Viszont az is igaz, hogy a társadalomban mindig lesz öt százalék, aki LMP-s, meleg vagy olvasó; ők legalább tudják meg magukról, hogy azok. Tudom, hogy egy ilyen könyv hatására nem leszünk hirtelen ötmillió Krasznahorkai-olvasó országa, de aki potenciálisan az, talán rájöhet az általam írt ötoldalnyi Krasznahorkai-paródiából, hogy érdemes nekifogni a valódi ötszáznak is, mert ezek „cool” művek. Szóval igen, végül is bízom benne, hogy van, akihez eljuthat az irodalom a humor hordozórakétáján vagy az irónia hőlégballonján, esetleg hogy a viccek serpái felsegítik az olvasót a kultúra K2-es csúcsára, igen…

Ön jóindulattal olvas?
– Nem tudom, de nagyon könnyen tudok lelkesedni. Olvasok valamit, és már közben írom az SMS-t a barátaimnak, hogy te, ez hihetetlenül jó, aztán eljutok a végére, és írhatok megint, hogy bocs, tévedtem, a végére csak elrontotta. A magyar irodalomban, nagy fájdalmamra, jelentős ez a bélkihúzó, köldöknézős-nyomorpornós vonal, a humor sokkal ritkább a szépirodalmunkban. Esterházynak megbocsátották, majdnem, meg persze ott van Rejtő, akinek azért is akkora a súlya, mert nálunk nincs Hrabal, Hašek, Čapek, meg nincs Mrożek; jó, van Örkény, de a humorhoz akkor is, még mindig tapad valamilyen rosszallás, az olyan elvetendő, gyanús, túl könnyű. Már hogy így tekintenek rá sokan.

Ennek lehet valamilyen néplélektani oka?
– Csehországról szokták mondani, vagy lehet, hogy én írtam egyszer, hogy Európa Tibetje, meg hogy a csehek a kontinens buddhistái, és tényleg van bennük valamilyen sztoikus nyugalom, a maláta, ugye… Szóval lehet, hogy ez időjárás kérdése is, nálunk a komló meg a maláta kevésbé terem, a szőlő inkább, és a bortól jobban falhoz lehet vágni a poharat. Bornépek, sörnépek, ahogy Hamvas kategorizálja.

Bor, sör, falhoz vágott poharak… A könyve címe úgy született, hogy amikor megkérdezték az édesapját, mit szól hozzá, hogy ön könyvet ír, ő azt mondta, jó, ha ír a Tibike, addig se iszik. De Tibike tulajdonképpen mikor és miért érezte úgy, hogy neki könyvet kell írnia?
– Messziről kezdem. A Dumaszínházban 2004-ben kezdtem el fellépni, aztán 2005 tavaszán Fábry Sándor meghívott az Esti showderbe, mire egy csapásra országosan ismert lettem. Másnap három ember hívott fel: Sas József titkárnője, ő a Mikroszkóp Színpadra invitált, Kerényi Imre, ő a „polgári Heti hetesbe” hívott volna, valamint egy reszketeg hangú, kedves fiatalember, hogy ő is zalai, és mi lenne, ha találkoznánk. Utóbbi volt Szálinger Balázs, a költő, aki később a Hévíz című folyóirat főszerkesztője lett. A találkozónk elmaradt, és Szálinger úgy nyolc évvel később jelentkezett újra, hogy írjak valamit a Rolling Stonesról a folyóiratba. Először húzódoztam, hogy a Stonest nem szeretem annyira, és hogy a Gutenberg-galaxis úgyis tele van irodalmi űrszeméttel, nem kellek még én is oda, meg hogy hárman nem írunk, csak beszélünk: Jézus, Szókratész meg én, de közben tetszett ez a folyóirat, és az attitűdje is, hogy a Stonesról írnak, és hogy a tömegkultúrától nem kell irtózni. Aztán egyszer a feleségem elment kirándulni a gyerekekkel, otthon maradtam egy üveg borral, és megírtam a Hamvas-paródiát. Aztán meg jött a többi, és most itt ez a könyv.

Lesz folytatása?
– Sokan mondják, hogy nahát, milyen érdekes és jól áll ez az új szerep, és hogy kíváncsian várjuk a szerző újabb művét, melyben megszólal majd a saját hang… Nem zárom ki egyáltalán, hogy lesz még valami, igen. Mindenképpen valamilyen szatíra vagy valami, ami a humorral kapcsolatos.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.09.30.

Szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.