Fésűs Éva: Rettegtem, hogy eltüsszentem magam

Fésűs Éva az aknamezőn szedett virágokról, a jó mese titkáról és a mai, időtakarékos költészetről

2017. május 16., kedd 18:15, frissítve: szerda 06:19

Drogistának készült, de a kommunizmus keresztülhúzta a számításait. Szerencsénkre. Így válhatott sok feledhetetlen mese és rádiójáték mellett az első meseopera szerzőjévé, akinek – ha visszafogottan is, de – megvan a véleménye a Harry Potterekről és az SMS-költészetről. A friss Kossuth-díjas meseírót, Fésűs Évát kaposvári otthonában kerestük fel.

Kispolgári, keresztény család sarjaként látta meg a napvilágot kilencven évvel ezelőtt. Ez előnyt is, hátrányt is jelentett. Mit érzékelt ebből?
– A családom mindig irodalomszerető és -művelő volt, apai nagymamám fivére Kozma Andor költő, és Fésűs dédapám készítette el annak idején a Bőrharisnya meg Az utolsó mohikán első fordítását, kedvtelésből, jogi fordításai mellett. Mivel édesapám közjegyző volt, gyakran áthelyezték, így bár Cegléden születtem, Kiskunhalason töltöttem a gyerekkoromat, Vácon voltam nagylány, ott is érettségiztem. Egy kedves apáca, Alberta nővér volt az irodalom-tanárnőnk, aki nagy hatással volt rám. Miután leadta nekünk József Attilát, aki akkoriban tiltólistán volt, beidézték a tantestület elé, és feltették neki a kérdést: „Mondja, nővér, maga kommunista?” Ő csak annyit válaszolt: „Nem vagyok kommunista, de József Attilára egy óra nagyon kevés volt…” Vele később is tartottam a kapcsolatot, de irodalmi pályára egyáltalán nem készültem, jóllehet akkoriban már írtam verseket.

A kiterjedt családnak viszont mindig volt egy-két tagja, nagy tisztelőjeként az íróasztalfióknak írt költeményeinek. A sort egész korán az édesapja kezdte, aki beküldte egy versikéjét a Tündérvásár című gyermekújságnak.
– Négy-öt éves lehettem akkoriban, még írni se tudtam, csak dünnyögtem magam elé a magam mondókáit, rímbe szedve. Egy ilyet írt le és küldött be az édesapám, az újság pedig leközölte. Való igaz, ez volt az első publikációm. Mivel láttam, hogy a családom megbecsüli ezt a tevékenységet, később egyre több verset írtam. Egyszer aztán a dédnagymamám testvére a tudtomon kívül beküldte néhány versemet egy laphoz.

 
„Amikor végre elindultunk haza, olyan boldog voltam, hogy örömömben virágot kezdtem szedni az út szélén. Egyszer csak látom, hogy kétségbeesetten integetnek a távolból a helybeliek. Kiderült, hogy alá van aknázva az egész terület!”
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
 

A férjével való megismerkedése regénybe illő, és mint az életében annyiszor, ebben is hatalmas szerep jutott a véletlennek.
– Igen, azt szoktam mondani, én nem éltem az életet: velem megtörtént. A férjem nagyon szegény családban nőtt fel, az édesapja első világháborús hadirokkant szabó volt, és házhoz vitték neki a javítani való ruhákat. Így került hozzá egyszer egy nadrág, amelyet újságpapírba göngyölve tettek le az asztalára. Történetesen éppen azon az oldalon jelent meg a versem, amelyikbe a nadrágot csomagolták. Ez 1942 körül történt. A későbbi férjem, Lajos, aki rajongott a versekért, elolvasta, és annyira megtetszett neki, hogy írt egy levelet, amelyet a szerkesztőség továbbított nekem. Természetesen megköszöntem, és váltottunk néhány képeslapot. A legutolsót érettségi után küldte. Rögtön beszippantották katonának, az állt a lapon, amelyet küldött, hogy most viszik át őket Németországba. Jött a háború, és mi meg is feledkeztünk egymásról. Szovjet hadifogságba került, és csak évek múlva került haza. A Hangya Szövetkezetnél helyezkedett el, ahova egy szép napon revizorok érkeztek Vácról. Beszédbe elegyedett velük, és érdeklődött, ismernek-e egy Fésűs Éva nevű fiatal nőt. Akkoriban a váci drogériában dolgoztam, persze hogy ismertük egymást. Lajos ezen felbuzdulva elhatározta, hogy megkeres, és ismét levelezni kezdtünk. 1949-ben találkoztunk először, amikor a VIT (ifjúsági világtalálkozó – a szerk.) alkalmából fel tudott utazni Budapestre. Ötvenkét évig éltünk együtt, boldogan.

A legszebb éveiket vitte el a háború. Milyen emlékeket hordoz róla?
– Vácon éltünk akkoriban. Édesapám tartalékos százados volt, így őt is behívták. 1944 telén a váci bevonulási központot áttelepítették a Dunántúlra, abban bízva, hogy a Duna vonala majd megállítja az oroszokat. A családokkal együtt húzódtak nyugat felé a katonák. Hosszú vándorlás után a Szigetközben kötöttünk ki. Át akartak vinni minket a határon, viszont én – nem tudom, miért, de nekem kezdettől fogva olyan magyar szívem volt – sírva könyörögtem, hogy maradjunk itthon. Végül édesapám ráállt: levetette a katonaruhát, elásta valahol az erdőszélen, és lemaradtunk a csapattól. Egy földbirtokos asszony fogadott be minket, elvegyültünk a cselédházak között. Olyan kimerült voltam, hogy egy kis kamrába lefeküdtem aludni. Arra ébredtem, hogy az arcomba világítanak, kiabálnak az oroszok. Szerencsére a németeket keresték, így gyorsan továbbmentek. A földbirtokos asszony akkor bevitt egy teljesen kifosztott szobába, ahol nagy, támlás kanapé állt. Lefektetett a kanapé és a fal közé, ott töltöttem a nap hátralévő részét. Rettegtem, hogy eltüsszentem magam, vagy véletlenül valamilyen zajt csapok, amikor időről időre benyitott valaki abba a szobába. Kint a katonák már megtalálták a bort, és kezdtek randalírozni. Ott lapultam egész álló délután és éjszaka. Hajnalban az orosz csapat fölkerekedett és továbbállt. Csak néhányan maradtak hátra. Akkor előbújhattam a rejtekemből. Fejkendőt kötöttek rám, és szemüveget adtak, hogy elfedjék a fiatalságomat. Éppen krumplit pucoltunk a konyhában, amikor benyitott egy orosz katona. Azonnal kiszúrt, és odaült mellém, arról faggatott, hány éves vagyok. Csak annyit mondtam: nagyon öreg. Erre kitört belőle a nevetés, és tört magyarsággal azt mondta: „Ne félj tőlem, orvos vagyok.” Akkor én is elnevettem magam, majd fölállt és távozott. Amikor végre elindultunk haza, olyan boldog voltam, hogy örömömben virágot kezdtem szedni az út szélén. Egyszer csak látom, hogy kétségbeesetten integetnek a távolból a helybeliek. Kiderült, hogy alá van aknázva az egész terület! Azután, hogy elkerüljük az aknamezőt, úttalan utakon haladtunk tovább. Tavasz volt. Sosem felejtem el: ahogy a magas fűben gázoltam, majdnem átestem egy holttesten. Fiatal német katona feküdt ott, arca megkövesedve, szeme nyitva. Ma is látom magam előtt. Akkor értettem meg, mi a háború. Ezt a fiút is várja otthon valaki, ő meg itt maradt a réten, és soha nem fogják megtudni, mi történt vele.

A háború után állt inasnak a drogériában?
– Igen, mert hamar el kellett menni dolgozni, ha nem akartuk a katonák alsóneműjét mosni. Akkor még maszekvilág volt, és a drogéria majdnem olyan volt, mint egy patika. A gyógynövényektől a likőrökig mindent árultunk ott. Édesanyám rábeszélt, hogy tanuljak drogistának, és esetleg majd valamikor lehet saját drogériám is. Persze nemcsak hogy saját üzletem nem lett, de az államosításokkal a drogériák is megszűntek. Eltehettem az addigra megszerzett mesterlevelemet…

Erre is utalhatott egy versében, amikor azt írta: „beomlott reménységek romjain”?
– Sok reménység semmisült meg akkoriban. De a Gondviselő ezután is gondoskodott a megoldásról. Gyors- és gépírónő lettem. Pesten laktam albérletben, és a Kohó- és Gépipari Központnál szerzett állást nekem egy ismerősöm.

Egy rokon pedig beajánlotta a rádiónál…
– Az már akkor történt, amikor férjhez mentem, és megszülettek a gyerekeim. Kaptak egy verses mesekönyvet, és amikor elolvastam, arra gondoltam, ilyet én is tudok. Írtam a gyerekeknek egy mesét, amely végül valóban a Magyar Rádió irodalmi osztályán kötött ki, így kezdődött meseírói tevékenységem. Kezdetben esti meséket írtam, aztán óvodásoknak készítettem műsorokat, majd jött az Így kell járni című, gyerekeknek szóló közlekedési műsor, amelyben a Sztankay István nyugodt, mély hangján megszólaló teknősbéka okította a városba készülő hebrencs mókust a közlekedés szabályairól. Nagy siker lett a műsor, száz adást ért meg. Később felmerült a kérdés, hogy tudok-e dramatizálni, és kiderült, nemcsak tudok, de szeretek is! Évente két mesejátékot írtam, de könyvkiadásra még ekkor sem gondolhattam. Mindig osztályidegen maradtam, a tűrt kategóriába estem. Egyetlen könyv jelent meg, az is a tudtomon kívül. Amikor Váradi Hédi elmondta a Csupafül meséket, a Móra Kiadó kikérte a rádiótól, és kiadta őket. Abban az időben személyesen ellenőrizték, jó káder-e, akit dolgoztatnak a rádiónál, így lejött hozzám Kaposvárra Donászy Magda és a műsor szerkesztője, Derera Éva, akit csak az ország óvó nénijeként emlegettek akkoriban.

 
„Nem ismerem a mai világot, én már lapszélen vagyok, a régi normákhoz igazodom. Megpróbáltam elolvasni a Harry Pottert is, de nem kötött le”
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
 

És jó kádernek bizonyult?
– Nekik is megmondtam, hogy a gyerekeim hittanra járnak, így soha nem voltak se kisdobosok, se úttörők, és hogy a férjem és én gyakoroljuk a vallásunkat, úgyhogy ha ez problémát jelent számukra, akkor most fejezzük be az együttműködést. Azt mondták: „Mi közünk hozzá, ez a te magánügyed.” Persze nem lehetett Mikulásról és karácsonyról írni, csak Télapóról és fenyőünnepről, de ebből nem lett konfliktusunk, mert én úgyis mindig állatmeséket írtam.

A gyors- és gépírónői állás mellett délutánonként születtek a mesék és a műsorok, de még az első magyar meseopera, a Szeplőcske megírására is tudott időt szakítani. A saját gyerekei mennyit élvezhettek meseírói tevékenységéből?
– Nem sokat. Ők legalábbis azt mondják, hogy ha hazajöttem a munkából, csak ettem pár falatot, és bezárkóztam a dolgozószobába írni. De a rádióból ők is hallgatták a meséimet. A meseoperát Botka Valéria és Csányi László felkérésére írtam a Magyar Rádió gyermekkórusának 1965-ben. Gulyás László szerezte hozzá a zenét, és azt hiszem, méltatlanul merült a feledés homályába az akkori előadásokat követően, mert szerintem igen jól sikerült.

Később aztán már nemcsak a rádió, a tévé is besegített a népszerűségbe. Az ön által írt Palacsintás király a kor nagy színészeit felvonultató, nagy sikerű közönségfilm lett. Mi a titka? Mitől lesz jó egy mese?
– Sosem gondolkodtam ezen, mindig az ösztöneimre hallgattam. Gyerekkorom volt a minta, de sokat tanultam Derera Évától is, akivel jó barátok lettünk. Ő mondta mindig, hogy nem szabad gügyögni a gyerekeknek, és hogy sosem jó direkt kimondani a tanulságot, mert azzal tanmesévé degradáljuk a történetet. Persze a fő, hogy magja legyen a mesének.

Valahol azt nyilatkozta, a mese egyfajta misszió a gyermeki lelkek megmentéséért. Most, hogy tizenhét dédunokája van, hogyan látja, ma más veszélyek fenyegetik a gyereket, mint néhány évtizeddel ezelőtt?
– Nem ismerem a mai világot, én már lapszélen vagyok, a régi normákhoz igazodom. Megpróbáltam elolvasni a Harry Pottert is, de nem kötött le. Pedig mindig szerettem a kalandregényeket, az indián könyvekért is rajongtam…

 
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
 

Amikor a kiadóját kérdeztem arról, ír-e még, azt felelte: nagyon reméli, mert állítólag remekbe szabott haikukat ígért neki.
– Ó, én mindig szerettem a bolond dolgokat, a humort! Amikor elolvastam Bertók László Háromkák című könyvét, érdekelni kezdett, meg lehet-e valósítani magyarul is ezt a japán formát. Játszani akartam. A kiadó nyugodt lehet, már postára adtam a haikukat néhány bökvers társaságában, mert a mai SMS-költészet kifigurázására ilyeneket is írtam. Terjed a divat, hogy egymás alá írt szavakkal, röviden verselnek a költők, mert többre nincs idő: régi költészet nem kell, buszon se utazunk lejárt jegyekkel, elég néhány gondolatreszelék. Ilyenek, mint például a „Temetés: A szülőföld / megtartó / ereje”. Vagy a „Mulandóság: El”. És a „Csoda: Letört / a toronyóra / mutatója, / az idő / mégsem / állt meg”.

Egész életében azért írta a történeteit, hogy a gyerekeket boldogságra képes felnőttekké tegye. Mi kell a boldogsághoz?
– Nem tudom megfogalmazni. Én boldog vagyok, minden más csak utólagos belemagyarázás.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.05.06.

Legolvasottabb cikkek

Szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.