Pilinszkyvel is mennyit ültem a Belvárosi kávéházban!

2018. március 24., szombat 19:45, frissítve: vasárnap 14:48

Ki akarják söpörni az élményt a költészetből, miközben a nélkül nem lehet művelni – mondja lapunknak Ágh István Kossuth- és József Attila-díjas költő, a nemzet művésze. Nagy László öccse, a Rókacsárda és A tündér megkötözése című kötetek szerzője március 24-én ünnepli nyolcvanadik születésnapját.

– Két éve Bertók László költő beszélt arról lapunknak, hogyan indult pályája vései művészként. Helyben ismert két parasztköltőt, és családja sem ellenezte a dolgot, viszont amikor menni kellett a mezőre, ment ő is, nem kapott kibúvót. Önnél mi jellemezte az iszkázi indulást? Mennyire volt nehéz erre az útra lépnie?
– Nálam ez az egész nem volt kérdéses. A Petőfi- és Ady-kötet ott volt a polcon, én pedig már kiskoromtól írtam verseket. És már csak azért sem volt olyan az indulásom, mint Bertók Lacinak, mert Nagy László öccse vagyok. Nálam ez mindent másképp határozott meg. Mondhatnám úgy is, az ő hatására kezdtem írni, még ha akkor őrá a család és én nem is költőként tekintett. Első verseit 1948-ban olvastam a Valóságban, amikor feljöttem Pestre úttörőőrs-vezetői tanfolyamra. Ő akkor még a képzőművészeti főiskolára járt, aztán egyszer csak tollra cserélte a festőállványt. Ez már a negyvenes évek legvégén volt, amikor megjelent a Tűnj el fájás című kötete is.

– Korábban azt várták, hogy a bátyja festő lesz?
– Megvolt az esélye. A pápai református kollégiumba járt, ott pedig az európai műveltségű, ma már nemzetközileg elismert Tóth Sándor volt a rajztanára. Ő hozta ki belőle ezt a fajta képzőművészeti tehetséget. Amikor érettségi után, 1946-ban feljött Pestre, ezen a pályán is indult el. Aztán megismerkedett Juhász Ferenccel, Simon Istvánnal és az akkor induló többi fiatal költővel, akik megerősíthették a költői tehetségében, hiszen már 1943- tól írt titokban verseket.

– Hamar felkerült városba: a tapolcai gimnázium diákja volt, majd jött Pest és az ELTE magyar–könyvtár szaka. Mennyire élte meg mindezt éles váltásként?
– Nagyon vártam, hogy Pestre kerülhessek, ez a bátyám iránti szeretet miatt is rendkívül erős érzés volt bennem. A tapolcai gimnázium előtte azért is volt különös, mert velem szemben mindhárom testvérem Pápán járt középiskolába. Nálam sokkal idősebbek, a legfiatalabb nővéremnél is tizenegy évvel fiatalabb vagyok. Így mára teljesen egyedül maradtam. Bár Laci bátyám csak ötvenkét és fél évet élt, de mindkét nővérem nyolcvan feletti kort ért meg. Az én utam is a pápai középiskolába vezetett volna, de közbeszólt a politikai felfordulás, az iskolák államosítása. A bátyám Pestre, míg egyik nővérem a pápai bencésekhez akart beíratni. Végül a Rákosi-rendszer, mint valami katonát vagy hivatalnokot, egyszerűen áthelyezett Tapolcára.

Ez számos változást hozott a testvéreimhez képest. Pápa húsz kilométerre volt tőlünk, és oda lovas kocsival is szokás volt járni, a kétszer olyan távol fekvő Tapolcára viszont bonyolult közlekedéssel lehetett csak eljutni. A városban egyébként remek, fiatal tanári kar fogadott, és eleve a Balaton-felvidéken élni is nagy csoda volt számomra. Vasárnaponként a Szent György-hegyre kirándultunk. Barátaim a földműves és a vízi világ emberei voltak, akik 1952-ben nem a badacsonyi villákból, hanem a szegénységből kerültek középiskolába. Persze a villákból érkezők is nagyon rendes emberek voltak. Aztán jött az ELTE bölcsészkara, ami megint csak életem szép időszaka volt, még ha a kor maga szörnyűnek is bizonyult. Második budapesti hónapomban, október 25-én megsebesültem a Parlamentnél, ez pedig megváltoztatta a világhoz való viszonyomat.

– A már említett Bertók László mondta, hogy miután lecsapott rá az ÁVH, édesanyja úgy gondolta: ha versekért elviszik, akkor inkább ne írjon verseket. Ön is kezdte ekkoriban érezni, hogy a költészet nemcsak kiteljesedése lehet egy alkotó embernek, de fegyver vagy veszélyforrás is?
– Valóban nagy szerencsétlenség volt, ami Bertókot érte. Még azokat a verseit is olvastam, amelyekért elvitték, és hát még csak nem is voltak azok olyan túlzottan lázadó költemények. Hogy lehetett az ÁVO-nak egy gimnazista gyereket sötét, föld alatti lyukban tartania? Meg is betegedett ott, ráadásul egyetemre sem vették fel. Aztán bevitték az osztályidegenek katonai különezredébe, ahol úgy bántak velük, mint a rabokkal. Szóval teljesen meghatározta az életét ez a fiatalkori „csíny”. Engem szerencsére elkerültek a hasonló atrocitások. A műveimmel sem volt különösebb probléma, pedig egy március 15-ei gimnáziumi versemben még ilyen sor is szerepelt: „pirosságodat most is takarja nyomdafesték”. Mint Ferenc József idejében, akkor sem lehetett rendesen megünnepelni a forradalmat. Felolvastam ezt a verset, de nem volt belőle problémám. Félreértették, vagy nem is figyeltek oda.

– Pedig már első kötetének is Szabad-e énekelni volt a címe, ez azért 1965-ben sajátos jelentésárnyalatokat kaphatott.
– Három értelmezését is lehetett találni. Egyrészt a karácsonyi népszokásban így indult a belépő a kántálásnál: szabad-e énekelni? Másfelől: szabad-e egyáltalán ebben a világban énekelni? Harmadikként pedig közelebbről: szabad-e akkor, amikor ilyen szörnyű dolgok történnek? Mindenki azt értett belőle, amit akart. Nagy összekacsintások voltak akkor, nem az volt a jellemző, hogy világosan elkülönülnek egymástól a kommunisták és az ellenük lévők. Tapolcai tanáraink is a régi rendszerben indultak, de már az újban kellett boldogulniuk. Jöttek persze újak, de köztük is egy igazi kommunista volt, a többi polgári gondolkodású tanárember.

– Ebben a kötetben szerepel a Vers haza című költeménye is, amelyben azt olvassuk: „Tehetetlen a szeretet, ha már / sorsotok nekem nem jutott örökbe. / Ami röptével minket összekötne / hol az a szélvész, hol az a madár.” Szintén utalt mindez az életében történő váltásra, a faluból városba költözésre.
– Azt már a téeszszervezés előtt lehetett érezni, hogy nincs igazán jövője a parasztnak; szüleim is így látták. Sorsom arra predesztinált, hogy ne legyek azzá. Nem arról van tehát szó, hogy otthagytam a szüleimet, hanem hogy az egész tönkretett parasztságot kell siratni. A falu azért is ilyen kihalt, mert már az ötvenes évek elején, amikor a beszolgáltatások zajlottak, olyan rendeleteket hoztak, amelyekbe nem volt nehéz belehalni. Sokan elmentek az iparba, Pestre, és elhelyezkedtek, ahol tudtak, textiliparban, vagy éppen a rendőrségen. Mindig csak az volt, amit József Attila is írt: „Hol lehet altiszt, azt kutatja, / holott a sírt, hol nyugszik atyja, / kellene megbotoznia.” A falu teljes lepusztítását láthattuk, ami egy ország tönkretételét is jelentette. A kommunisták gyűlölték a parasztot, mert független volt, hát meg kellett törni. A szülőktől, családtól való elszakadásom így általánosabb érvényű tudott lenni.

 
Ágh István
Fotó: Székelyhidi Balázs / Magyar Nemzet
 

 – Juhász Ferenc beszélte aztán le róla, hogy újra vidékre menjen dolgozni az egyetem után. Ez jó döntésnek bizonyult?
– Nem lehetett másként. Íróként vidékről indulni elképesztően nehéz. Említhetném Bertókot, aki most is Pécsen él. Ott a kulturális élet korábban még jobb is volt talán, mint Pesten: vegyük csak a pécsi balettet, a bábszínházat vagy a teátrumot a maga fontos darabjaival. És mégis, Lacinak is rendkívül nehéz volt elindulnia. Juhász Ferencnek egyébként csak megemlítettem az ötletet, de ez nem olyan, mintha ő döntötte volna el a sorsomat. A veszprémi könyvtárba hívtak volna az olvasószolgálat vezetőjének. De nekem szükségem volt egy olyan szellemi környezetre, amelyet vidéken nehezebb megtalálni. A Hungária kávéházban szinte az egész magyar irodalommal megismerkedtem, ahol az első alkalommal már kezet foghattam Tersánszky Józsi Jenővel. Pilinszkyvel is mennyit ültem a Nárcisz presszóban vagy a Belvárosi kávéházban! Vagy ott volt Kondor Béla köre, az avantgárd Erdély Miklós, a festők, mint Barcsay Jenő, a zenész Vujicsics Tihamér, Dávid Gyula és testvére, Dávid Károly, a Népstadion tervezője. Ez sajnos olyan világ volt már, ahol nem volt Kolozsvárunk vagy Pozsonyunk, megszűntek a régi fontos szellemi gócpontjaink.

– És ott volt aztán a bölcsészkar: még Füst Milán legendás óráit is hallgatta.
– Nagy szerencsém is volt, hogy ott lehettem. Neki szintén, hogy mindezt hagyták neki. Hiszen teljesen felforgatta azt a szocialista esztétikai szemléletet, amelyet akkor Lukács György határozott meg. A legkevésbé sem a szocialista realizmus téziseit mondta fel. Lukácsnak persze tanszéke lehetett, míg Füst csak vendégelőadó volt minden szombat délután.

– Szokták azt is mondani, hogy élményszámba mentek az előadásai.
– Déry Tibor Ítélet nincs című könyvét érdemes fellapoznunk, hogy képet kapjunk róla. Írni vonultak el Dubrovnikba a harmincas években: Füst valami prózát, Déry A befejezetlen mondatot. Utóbbi aztán felrajzolta a ripacs, a nagy játékos arcélét. Füst az egyetemen is végig ilyen volt. Mégis védettséget kapott, szabadon taníthatott, nem mertek vele semmit kezdeni. Rajta kívül a Nyugat első nemzedékéből már csak Tersánszky volt életben. Mi tolongtunk az óráin, ő pedig elvarázsolt bennünket. Amikor 1956 végén, a következő év elején kijárási tilalom volt, a portás rendőrökkel fenyegette, hogy hagyja már abba az óráját. Mert annyira belemerült, hogy nem volt hajlandó befejezni. Látomás és indulat Shakespeare drámáiban címmel tartotta előadásait, csodálatos élmény volt.

– Aztán már olyanokkal haladt együtt, mint Tandori Dezső vagy épp a különféle avantgárd alkotók. Kik hatottak a leginkább önre?
– Az első órán már egy csoportban voltam Orbán Ottóval, aki elvitt az alkotókörbe. Ott megismerkedtem Székely Magdával, Ladányival, Tóth Judittal. Tandorit is itt ismertem meg. Mindegyikből lett valaki. Tandori egyenesen megváltoztatta a prozódiát. Az utána jövők sokban követték őt, a prózaiasodott költői kifejezés művészetét, amely mégsem az ő találmánya volt, hiszen William Carlos Williamstől T. S. Eliotig többeket említhetnénk. Bátyámmal egyébként a korkülönbség miatt egészen mást láttunk a világból. Rám Sinka volt nagy hatással. És Nagy László és Juhász lírai forradalma. A Nyugathoz közelebb álltam én. A Nyugat-féle gondolkodáshoz tértem meg akkor, amikor elképzelhető, milyen volt az irodalomoktatás. Professzoraim a magyar szakon mind kommunistaként lettek kinevezve. Vegyük csak Tolnai Gábort, Pándi Pált, Bóka Lászlót vagy Sőtér István miniszterhelyettest. Nem az irodalom, mint inkább a politizált irodalom volt a tananyag.

– Budapesten aztán a külvárosok világa felé fordult, ami megjelent a költészetében is. Az elmúlt évtizedekben milyen változásokat tapasztalt a külvárosok életében?
– Szögezzük le: számomra az élmény rendkívüli fontossággal bír. Ezt már csak azért is ki kell emelni, mert mostanság ki akarják söpörni a költészetből, miközben élmény nélkül nincs emlék, emlék nélkül nincs művészet. Élményeim egy időben odakötöttek a külvároshoz, az első kötetemben így természetesen akadnak ilyen versek. Építőipari vállalatoknak a könyvtárait vezettem, így állandóan bolyonganom kellett a prérin, bejárva külső Zuglótól Soroksárig és a csepeli végekig. De nem laktam külvárosban, máskülönben talán más élménnyel is gazdagodhattam volna. Általában ilyen helyeken éltem, mint most itt, a Lágymányoson.

 
Ágh István
Fotó: Székelyhidi Balázs / Magyar Nemzet
 

– A rendszerváltás környékén számos folyóiratnál dolgozott, később pedig a Hitelnek is munkatársa lett.
– A Hitelnél 1997-ig nem voltam státusban. Könyvtárban viszont dolgoztam hét évet az elején, hiszen meg kellett élni, családom volt. Majd a Munka című folyóirathoz kerültem, amely a kommunizmus bugyra volt. Arra a hetvenes években jutottam, hogy megpróbálkozhatom már a szabadúszással. Jegyeztem prózát, szerkesztettem műsort a rádiónak, fordítottam. A honorárium akkor kimondottan jó volt. Ezt persze nem a korszak dicséreteként, csupán jellemzőjeként mondom. Az Élet és Irodalom-beli versekért egyhavi fizetést adtak például. Aztán József Attila-díjat is kaptam 1969-ben. Ezt akik adták, általában komolyabban vették, mint akik kapták. A szabadúszás addig ment, amíg lehetett. Nyugdíjazásom előtt két évvel lettem a Hitel munkatársa. Akkor már alig fizettek a megjelenésekért, volt, hogy könyvet adtak helyette. Régebben bezzeg két kötetem árából befizethettem egy OTP-lakást Zuglóban.

– Ma már nehéz idők járnak viszont a folyóiratokra. Kevesebbet is olvasnak az emberek? Nemcsak az állami támogatás apad, de alig vesz valaki nyomtatott irodalmi lapot.
– Nem rendszer-, inkább korszakfüggő ez. A Gutenberg-galaxis pusztulását legalább negyven éve pedzegetik. Persze akadnak másféle változások is. A rendszerváltás előtt például az irodalomtól várták még az igazság kimondását az olvasók. És volt, aki ezt meg is tegye. Nagy László, Csoóri Sándor például, de akadtak mások is. Az író-olvasó találkozók akkor ünnepi eseménynek számítottak még. Aztán mindez megváltozott. Csoóri Sándorral voltunk találkozón Székesfehérváron a kilencvenes évek végén, ő már egy évtizeddel korábban is járt abban a teremben. Ezúttal viszont a színpadon elfértek volna a megjelentek. Szomorúan mutatta, hogy tíz éve csüngtek az érdeklődők az erkélyeken, be sem fértek a terembe. Az irodalom azóta kis szigetekre szorult vissza.

– Az irodalmon belüli kultúrharcok viszont tovább élnek, elég csak a Kárpát-medencei Tehetséggondozónak juttatott állami milliárdokat említenünk.
– Az ilyesmihez nem szívesen szólok hozzá. Amennyit tudok, az kevés a megítéléshez. Azt viszont tapasztalom, hogy az érdek irányít, így az ellenzők is sokszor ennek jegyében beszélnek. Pusztán azért, mert nem ők a kedvezményezettek. A legtöbb kultúrharc nem a kultúra jegyében, hanem a szellemi érvényesülés, az anyagiak miatt folyik. A népi-urbánus, nemzeti-globalista ideológia leple alatt mindenki teret követel magának, a porondon kíván ott lenni. Most ez van, aztán nem ez lesz, és így megy ez tovább.

– Nem lenne jobb mégis, ha másként lenne? A rendszerváltástól is sokan várták, hogy megszünteti a hasonló viszonyokat.
– Azzal rontották el, hogy nem léptették le a régi rendszer garnitúráját, nem tiltották el őket úgy, ahogy a csehek is. Akkor másképp alakult volna az egész. Ráadásul a Nyugat abban a pillanatban prédának nézte az országot, ezt mutatta az egész privatizációs folyamat. Megint a csehek jutnak eszembe: Havel visszakapta a házait. Na, itt nem kapta vissza senki. Az első győztes párt ráadásul nem lehetett győztes, mert azonnal rákényszerítették a vesztes elvárásait. Harminc év alatt sajnos csak távolabb kerültünk a bécsi jóléti ideáltól.

– Erőteljesebb múltfeldolgozás, lusztráció esetén kevésbé élne az a mentalitás, hogy „ti sem voltatok jobbak”?
– Most választási kampány van, mindenki azt mond, amit akar. Csak nem feltétlenül kell elhinni. Helyzetünk okai közül a legfontosabb, hogy a régi rendszer visszahúzó terhével mentünk át a rendszerváltáson. Pedig nagyon lelkes voltam én is. Nem résztvevőként, politikuskodni nem is szeretek, viszont szimpátiával fogadtam az akkoriakat. És hatottak rám a változások, én is olyan szabadon írtam regényemet, a Rókacsárdát, hogy ma is föllelkesedek rajta. Ez a könyv is bizonyította, mit lehet leírni, mikor szabadságban él az ember.

Melyik a kedvenc...

...könyve? 
– Egyet nem tudnék kiemelni. Most éppen Proustot olvasom, nem először persze. Az eltűnt idő nyomábant kezdtem az elején, Swann kötetét lapozom. Ez maga a költészet. Nemrég pedig a Bovarynét is újraolvastam a női lélek művészi rajza miatt.

...zenéje?
– Ahogy a könyvek közül, itt sem tudok egyet mondani. Most a Metropolitan-féle A kékszakállú herceg várát néztem a Mezzón. Ami jó, azt mindig örömmel élem át újra.

...városa?
– Budapest, Prága, Róma, Ohrid. Különösen Róma a meghatározó, Prága meseszerű . Amikor láttam őket, a meglepetés csodája volt mindegyik a maga módján. Ohrid makedóniai ösztöndíjamat juttatja eszem fiatal koromból.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.03.17.

Legolvasottabb cikkek

Szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.