Trill Zsolt: Nyugodtan lehet támadni azért, mert határon túli vagyok

,

2017. november 26., vasárnap 11:24, frissítve: csütörtök 12:32

Már gyerekkorában mindig „bolondoskodott”, és bár maga sem hitte, színész lett a végén. Nemigen hisz a „határon túli” kategóriában, és mindenkinek azt javasolja, lépjen túl az efféle megkülönböztetéseken. Most ér véget a Nemzeti Színházban Vidnyánszky Attila első ötéves ciklusa, ennek alkalmából ültünk le beszélgetni az igazgató egyik vezető színészével.

Vidnyánszky Attila első ötéves megbízatása nemsokára lejár. Hogyan értékeli ezt az időszakot?
– Én azt hiszem, hogy még mindig úton vagyunk. Annyi helyről jöttünk, annyi helyről vagyunk ebben a színházban – játszanak velünk erdélyiek, itt vannak, akik korábban itt voltak, és talán már az előtt sem voltak egy csapat, mielőtt mi megjöttünk volna, meg itt vagyunk mi, a debreceniek vagy beregszásziak –, és ez még, úgy látom, nem társulat. Annak felépítése sokkal hosszabb folyamat. Ráadásul nem vagyok biztos benne, hogy mindenki rögtön tudja, érti azt a fajta színházat, amelyet Vidnyánszky Attila szeretne. És akkor még hozzájön, hogy Atti szuperszonikus rendezőket hoz; amíg az ember megérti, megtanulja az ő matekjukat, eltart egy darabig. Szerintem ma a Nemzeti a legbátrabb művészszínház Magyarországon: ide mostanában egészen más kultúrából járnak egészen kiváló rendezők, és ez vakmerő dolog. Miközben Atti azért próbál olyat is kínálni, ami a nagyközönségnél működik; és korántsem csak Budapesten, ő országos színházat csinál, rengeteget utazunk is határon belül és kívül, amivel nagyon egyetértek.

Ez a másfajta, ha úgy tetszik, „keleti” színház mennyire talált utat a nézőkhöz?
– Még nem igazán. Nekünk az lenne a dolgunk, hogy eljuttassuk hozzájuk, hogy bátrabbak legyenek. A budapesti közönség nem nyitott közönség. Itt vannak kialakult színházi közösségek, és azok egy helyre járnak, máshová viszont nem. És ez a nagyon merev zártság nem jó. Én minden színházba eljárok előadásokat nézni, abban viszont nem vagyok biztos, hogy a kollégák tömegével jönnének ide megnézni minket, a külföldi színházcsinálókat – sehol nincs annyi külföldi rendező, mint nálunk –, ami viszont korlátoltság, mert vannak itt olyan előadások, amilyeneket sehol máshol nem lehet látni Budapesten.

 
„Amikor kijött az oktatási törvény, első felindulásomban azt nyilatkoztam, hogy na, most kellene az utcára menni kockás ingben, odaállni az ukrán követség elé, nem bedobni az ablakot, dehogy, de megmutatni, hogy vagyunk, hogy nem jó, amit csinálnak. Nekünk, civileknek kellene őrjöngeni, mert ami most történik, az iszonyú nagy baj”
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
 

 – Nagyon nagy különbség lehet társulat és társulat között? Beregszászon gyakorlatilag együtt nőttek fel, mint egy család.
– Arra jöttem rá, hogy lényegét tekintve nekem Beregszász volt a társulat. Akkor nem tudtam, hogy társulatban dolgozom, most már tudom, és azt keresem mindenhol. „A társulat” kialakítása nagyon fontos. Ezalatt azt értem, hogy bátran meg lehet beszélni dolgokat. És itt nemcsak a rendezőhöz, az igazgatóhoz való viszonyra gondolok, az ennek csak töredéke, hanem hogy a színészek hogyan kommunikálnak egymással, bátran, nem szégyellve önmagukat, az érzéseiket, a gondolataikat, elfogadva a bírálatokat. Ez szerintem a Nemzetiben még nincs meg. Korábban Debrecenben sem sikerült ilyet létrehoznunk, ahová Beregszászból érkeztünk, és egyesültünk az ottani kollégákkal. Nem könnyű áttörni a magyar színházi élet falát sem vidéken, sem a fővárosban. Valahogy úgy vettem észre, mintha nem is mindig a színpad lenne a legfontosabb, hanem az egész őrület, ami körülvesz bennünket. Sehol sem érzem, hogy csak a színpad, csak az előadás, az együtt gondolkodás az elsődleges.

Mi akadályozza meg, hogy az legyen?
– Minden, ami zajlik a világban. A politika is, pedig nem kellene túl sokat foglalkoznunk vele. Nagyon ránk tud telepedni, hogy az ember folyamatos kiszolgáltatottságban él, és ez független kormányoktól, hatalomtól, ez mindig így van. Az ember pedig kapaszkodik abba, ami van, szalad ide-oda, csak éppen lehet, hogy a lényeggel nem foglalkozunk.

Olyat érzett már, hogy az anyaországiak azt mondják, idejött a határon túlról, mit akar ez itt? Ellenszenvet amiatt, hogy Kárpátaljáról érkezett?
– Ez mindig is volt, lesz is, és akkor is megérzem, ha nem mondják, de mélységesen nem érdekel. Ameddig a színpad a legfontosabb, nem számít. Nekem nem kell összejárnom azokkal, akik ezt éreztetik, nem kell együtt söröznünk, barátoknak lennünk. Ha nagyon durva vagy sértő, persze befolyásol, volt már ilyen is. Csakhogy ez engem jó értelemben inspirál, úgyhogy ezzel általában ráfaragnak, mert még jobban elkezd izgatni a dolog, és attól lebénulnak, nem tudnak továbblépni. Most egyébként nincs ilyen, legalábbis nem mutatják. Amúgy ezen már rég túl kéne lennünk, és arra bátorítok mindenkit, hogy ezt az egész határon túlit meg innenit el kéne felejteni. Mindig azt szoktam mondani, hogy az én nagyapám éppannyira vett részt a Parlament építésében, mint a tiéd, úgyhogy ezt akkor ne feszegessük.

Említette, hogy a Nemzeti ma művészszínház. De hogyan találja meg a saját közönségét? Aki nincs képben, korábban feltételezhette, hogy jön Vidnyánszky Beregszászról, és csinál valami nagyon magyart, egy árvalányhajas színházat, és közönségének egy része talán ezt is várta. Mások meg eleve azért nem jönnek, mert Vidnyánszky az igazgató.
– Még a legelején volt Budán egy estünk a MOM Kulturális Központban, ahol odalépett hozzám egy hölgy, és azt mondta: jaj, de jó, hogy jöttek! Elmagyaráztam neki, hogy hölgyem, nehogy azt tessék hinni, hogy most egy matyó hímzéses valamit lát. Nagyon is nehéz lesz, per pillanat ez a legnehezebb színház Magyarországon, már ha jól csinálja a színész. Készüljenek föl! Aztán jöttek, és talán van egy réteg, amelyik nem azt kapta, amire számított, és eltávolodott. Azt azért remélem, hogy az a hölgy itt van velünk. Egy másik történet: rá két hónapra az Erzsébet téren osztogattunk szórólapot, invitálva mindenkit az új Nemzetibe. Nelli (Szűcs Nelli Trill Zsolt felesége, szintén a Nemzeti Színház tagja – a szerk.) odalépett egy hölgyhöz, aki ránézett, és azt mondta neki: én abba a színházba be nem teszem a lábam! Ez a két véglet van, és ez baj. Nagyon szűk az réteg, amelyik nyitott, amelyik sok előadást megnéz. Beregszászon más volt: ott velünk együtt lett közönség is, Kárpátalján addig nem működött profi színház. Kineveltük a közönséget, érdeklődők és nyitottak lettek, úgyhogy oda bárki elmehet fellépni, értően fogják nézni.

Zavaró egyébként, ha politikai alapon nem jönnek a nézők?
– Zavaró persze, de én inkább azt hiszem, ezzel ők maradnak le, magukat fosztják meg valamitől. Én kivárok, ez egy hosszú pálya: itt már ki lehet égni az első öt évben is, az első tízben, húszban is, már ha nem hosszú távon gondolkodik az ember. Egy színházat fel kell építeni, és az nagyon sokáig tarthat. Budapesten különösen magasak a falak, nekünk megállás nélkül bombázni kell őket, és akkor egyszer letörik valami abból a hatalmas falból, mint ahogy végül Debrecenben is megtörtént.

Említette Beregszászt, az Illyés Gyula Magyar Színházat, ahol annak idején minden elkezdődött. Hogyan? Mi vitte a színészet felé?
– Sok kicsi csöpp kellett hozzá. Először is volt egy keresztanyám, aki itt élt Pesten. Először 1978-ban jöttem át. Mindig bolondoskodtam már gyerekkoromban is, és ez a keresztanyám mondta, hogy ha eljön az ideje, elhoz engem a színművészeti főiskolára. Ez persze nekem akkor felfoghatatlan volt, hiszen mi ott lakunk Kárpátalján, fogjuk a magyar adást, nézzük a tévét, de ennyi, ebben változás soha nem lesz. Aztán a következő csepp az volt, hogy jó katolikusként mindig rendesen megünnepeltük az iskolában a nagy kommunista ünnepeket, húsvétkor a tavasz ünnepét, a Gyed Morozt meg karácsonyként, és nem is akárhogyan, mert abban az ezerlelkes kis faluban szabályos színjátszó csoport működött, mint ahogy közvetlen környezetünkben, négy-öt másik faluban is.

Színjátszó csoport minden faluban? Ez hogyan alakult ki?
– Nem tudom, gondolom, az lehetett a magyarázata, hogy mi ott jól éltünk, úgy értem, nem voltunk gazdagok, de nem is éheztünk, viszont nemigen volt mit csinálnunk, nem jártunk wellnessezni, meg nem utaztunk, úgyhogy valamivel el kellett tölteni az időt. És akkor színházat csináltak az emberek. Én meg hamar észrevettem, hogy meg tudom kacagtatni az embereket, de még nem gondoltam erről az egészről semmit. Aztán jött a középiskola Nagymuzsalyban, ahol Vidnyánszky Évike néni volt a tanárnő, és mondta, milyen kár, hogy nem tudok elmenni Kijevbe a színművészetire, mert egy évvel fiatalabb vagyok, pedig úgy volt, hogy épp akkor indul az a magyar osztály. De lám, megérte olyan lelkesen és katolikusan megünnepelni azt a sok kommunista ünnepet, mert nemsokára kiderült, hogy egy évvel eltolták a képzés indulását, és akkor már tizennyolc éves voltam, így bejutottam én is. Ez 1988-ban volt. Kijevbe kerültem, de azt sem tudtam, hol vagyok, meg mi történik. Amikor először mentem haza a falumba, emlékszem, leszálltam a buszról, és próbáltam titokban hazaosonni, nehogy valakivel összefussak, és megkérdezze: no, Zsolti, mi a helyzet, merre jártál? Ezek csodálatos emlékek: találkoztam azzal a hatalmas nagy emberrel, nagy haja volt, farmer, farmerzakó, és rögtön mondta, hogy amiből készültem, az tizennyolcadrangú valami, az nem irodalom, de én azt sem tudtam, miről beszél, viszont az egész teljesen természetesen alakult, nem görcsöltem rá. Akkor még. Azóta persze tele van görccsel az ember, ahogy megyen előre az a rohadt élet, de akkor olyan felhőtlen boldogságban telt az idő, és valahogy össze is jött minden: megnyílt a kishatár, és elkezdtünk színházat csinálni…

Nagy fellélegzést jelentett, hogy könnyebb volt átjutni Magyarországra?
– Nem tudom, én addig is szabadnak éreztem magam, miközben ott volt a kerítés meg a drótok. Biztosan kellett persze ehhez, hogy gyerekek voltunk, de én akkor sem éreztem, hogy nem ide tartozom. Ezért fura mindig ez a kérdés a határontúliságról: én akkor is Magyarországot képviseltem, amikor Beregszászon játszottam, vagy ha bárhová mentünk a társulattal. Ukrajnával biztosan nem azonosultam, legfeljebb Kárpátaljával, azzal a pár százezer emberrel, akikhez kötődöm. Amúgy az ukránokkal mindig jól megvoltam, bár egy szót sem tudok a nyelvükből. Az oroszokkal meg végképp nem volt bajom soha. És ez az eufória sokáig kitartott: Beregszászon úgy játszottunk, hogy havi ezer forintot kerestünk, miközben kicsivel korábban, amikor a budapesti színművészetin tanultam másfél évet, tízezer forint volt az ösztöndíjam. Ám nekünk akkor bőven elég volt, hogy Atti minket választott, és eljött velünk Kijevből, velünk csinált színházat.

Vidnyánszky Attilával harminc éve dolgozik együtt.
– Nos, mostanában nem rendez túl gyakran, aminek megvannak az okai, de remélem, újra fogunk mi együtt dolgozni. Harminc év azért nem egyszerű dolog… Ő mindent tud rólam, és fordítva. És közben történnek dolgok, de aztán az ember elfelejti őket, és megyünk tovább. Ennek így kell lennie. Én igazából azon csodálkozom, hogy egyáltalán akar még valaki velem dolgozni. No de erről elég ennyi, álszenteskedhetnék, hogy ez van, meg az van Attilával, de ezek belső dolgok, nem kell tudniuk róla a kívülállóknak. Amúgy is baj szerintem a mi szakmánkkal, hogy elindult a titoktalanodás felé, pedig a nézőnek nem kell tudnia mindent, mi hogyan jött létre, meg hogy akit lát a színpadon, az kiféle milyen viszonyban van azzal a másikkal. Kell, hogy maradjanak titkok, mert különben félremegy minden. Az a jó, ha a színházból a néző kérdésekkel megy haza. Ne azzal jöjjön be, hogy na, de jó lesz, most jól megvacsoráztam, meg előtte kidolgoztam magam, és engem akkor most itt jól felvidítanak, mert az élet olyan szomorú, de itt csak nevetni fogok. Hát nem!

Gyakran jár haza?
– Gyakran. Anyu ott él, a testvérem Debrecenben, de minden hétvégén otthon vannak. És mi is megyünk mindig, ha tudunk. Háromszáz kilométer, az semmi. Jó, van közte egy határ, az probléma, meg mostanában nagyon váratnak is, ám tévednek azok, akik a tumultussal el akarnak riasztani a hazameneteltől. Én akkor is haza fogok járni, ha három órát kell várni a határon. Rááll a szervezetem, és kész. Mindennél többet ér számomra, hogy otthon legyek, unokatestvéreimmel meg a fiúkkal megigyak egy sört, álldogáljak velük kint az utcán.

 
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
 

Ukrajna helyzetét ismerjük, Kárpátaljáról is nagyon sokan elköltöznek. Milyennek látja az ottani magyar jövőt? Van olyan? Vagy ez már a végjáték?
– Iszonyatos a pusztítás, ami most zajlik, és bár nem jön el mindenki, az emberek hátul, a kisagyukban tudják, hogy amit most követnek el ellenük az oktatási törvénnyel, a hergeléssel, ami nemrég ugye már Beregszászon is megjelent, amikor ukrán tüntetők el akarták égetni a magyar zászlót, az tragédia. Csak remélni tudom, hogy ez nem az ottani magyarság vége. Ám az biztos, hogy szomorúbb a helyzet, mint akár húsz évvel ezelőtt, és akik azt akarják elérni, hogy elmenjünk onnan, nagyon okosan csinálják. Sajnos. Amikor kijött ez az oktatási törvény, első felindulásomban azt nyilatkoztam, hogy na, most kellene az utcára menni kockás ingben, odaállni az ukrán követség elé, nem bedobni az ablakot, dehogy, de megmutatni, hogy vagyunk, hogy nem jó, amit csinálnak. Nekünk, civileknek kellene őrjöngeni, mert ami most történik, az iszonyú nagy baj. Mert most Kárpátaljáról van szó, de aztán sorban jön mindenki. És ha ezek a végvárak eltűnnek, előbb-utóbb sorra kerül Kis-Magyarország is. Sokszor már az az érzésem, hogy Kárpátaljából Nyugat-Donyecket akarnak csinálni. Valakiknek most az az érdekük, hogy ott zűr legyen. Hogy kiknek, nem tudom.

Melyik a kedvenc…

…írója?
Móricz Zsigmond. Dosztojevszkijt is szeretem. És Csehovot. Ivan Viripajev szövegei is csodálatosak.

…városa?
Kijev, a főiskola miatt.

…filmje?
Szindbádot szeretem, Tarkovszkijból nem értek semmit, nem tudom, mi az, de valami zseniális, felfoghatatlan, hogy tudta ezt összehozni.

…étele?
pacalt nagyon szeretem, a vegetáriánus ételeket nem annyira, muszáj húst ennem, ha nem, nincs erőm. A velős pacalt is szeretem. Húst hússal. Meg most már a zöldséget is kedvelem. A hús mellé. Egyedül ezt az istenverte zöldet, hogy hívják, a spenótot nem tudom megszeretni, avval a világból ki tudnak kergetni.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.11.25.

Legolvasottabb cikkek

Szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.