Zatykó László atya: A kereszténység legyen a kreatív kisebbség

Zatykó László Kárpátaljáról, ketrecharcról és Petri György istenkereséséről

Lázár Fruzsina

Lázár Fruzsina

2017. október 8., vasárnap 07:21, frissítve: vasárnap 16:00

Legkisebb testvérként lépett be a Kisebb Testvérek Rendjébe, több mint negyed évszázadon keresztül volt magiszter. A rendszerváltás után a kárpátaljai Nagyszőlősön épített templomot és közösséget, büszke rá, hogy nem csak római katolikusok jártak a misékre. Zatykó László testvér meggyőződése, hogy elemi keresztény kötelességünk támogatni a bajbajutottakat, ugyanakkor rendkívüli bölcsességre és fegyelemre van szükség ahhoz, hogy jól tudjunk segíteni.

Hetven évvel ezelőtt – talán nem véletlenül – ötödik, legkisebb testvérként érkezett a családba…
– Szeptember 15-én, fájdalmas Anya ünnepén, reggel fél nyolckor születtem, negyedórával az ikertestvérem után. Az orvos már menni készült, amikor észrevette, hogy „itt még jön valaki”. Aprócska voltam, nem bíztak benne, hogy életben maradok, így még a kórházban, a vízcsap alatt megkereszteltek. És valóban, kétszeresen is megtapasztaltam, milyen a legkisebb testvérnek lenni. Egyrészt otthon, másrészt pedig szerzetesként. A ferences rend hivatalos neve ugyanis a Kisebb Testvérek Rendje. Assisi Szent Ferenc megmutatta, milyen jó kicsinek, szegénynek lenni, és a tulajdon nélküli szabadságot megélni.

1966-ban jelentkezett a ferences rendbe, akkoriban ez merész dolognak számított. Családi örökség a hit?
– Pasaréten laktunk, és nagyon jóban voltunk a pasaréti ferencesekkel, azt is mondhatnám, hogy a templom, a kolostor volt a második otthonunk. Pezsgő ifjúsági élet zajlott ott: kirándultunk, táboroztunk, volt, hogy titokban, nálunk, a nagy szobában tartottuk meg a hittanórát. Az atyák – közülük nem egy megjárta a börtönt – bátrak és okosak voltak, tudták, hogyan lehet egyszerre vigyázónak lenni, és megélni az evangéliumot. Ami engem illet, akkor sem, azóta sem érzem úgy, hogy merészség volt a szerzetesi utat választani.

 
„A tanár úr ezután mindennap feleltetett, és hiába tudtam az anyagot, az neki mindig elégtelen volt vagy legföljebb elégséges. Deák tanár úrnak köszönhetően úgy megtanultam oroszul, hogy amikor a rendbe jelentkeztem, és a tartományfőnök csak azzal a kikötéssel vehetett fel, ha vállalom, hogy orosz szakra jelentkezem – éppen orosz szakos tanárra volt szükség –, minden további nélkül felvettek. Később a kárpátaljai misszióba is azért mehettem, mert tudtam oroszul”
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
 

A Ferences Hittudományi Főiskola mellett az ELTE bölcsészettudományi karán a magyar–orosz szakot is elvégezte. Saját elhatározásából vagy kényszerűségből választotta az orosz szakot?
– Születésemtől fogva azt tapasztaltam, hogy minden nyomorúságból származik valamiféle haszon. Nekem az egyik ilyen nyomorúságom az volt, hogy általános iskola után nem vettek fel egyetlen egyházi középiskolába sem. A körzeti gimnázium a Rákóczi volt, és ott is csak az orosz tagozaton maradt hely. Mindennap volt oroszóránk, a tanárunk, Deák tanár úr sztálinista párttitkár volt. Amikor szénszünetben megkérdezte, kinél lehetne megtartani az oroszórát, jelentkeztem, hogy nálunk. Ám amikor a tanár úr meglátta a szobánk falán a feszületet, sóbálvánnyá meredt, és azt mondta, fiúk, mégsem tartjuk meg az órát! Mosolyogva mutattam is a többieknek a falon a keresztet, hogy nézzétek, kinek köszönhetitek, hogy nem lesz oroszóra… A tanár úr ezután mindennap feleltetett, és hiába tudtam az anyagot, az neki mindig elégtelen volt vagy legföljebb elégséges. Deák tanár úrnak köszönhetően úgy megtanultam oroszul, hogy amikor a rendbe jelentkeztem, és a tartományfőnök csak azzal a kikötéssel vehetett fel, ha vállalom, hogy orosz szakra jelentkezem – éppen orosz szakos tanárra volt szükség –, minden további nélkül felvettek. Később a kárpátaljai misszióba is azért mehettem, mert tudtam oroszul. És azért jött el sok görögkatolikus és pravoszláv is a katolikus misékre, mert a prédikációt oroszul is összefoglaltam három percben. Azóta is hálával gondolok Deák tanár úrra.

A hetvenes-nyolcvanas években az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) igyekezett folyamatosan ellenőrzése alatt tartani az egyházat; megszabták, hány szerzetes lehet a rendben, hány növendéket lehet felvenni egy évben. Sok konfliktusuk akadt a fennálló rendszerrel?
– A rendi nevelés a szabadság jegyében zajlott, de azért egyszer-kétszer muszáj volt ütközni. Egy alkalommal például azzal állt elő az Állami Egyházügyi Hivatal, hogy az egyik növendékünket, aki egy hónapja szerelt le a kötelező katonaságtól, küldjük el a rendből, mert lázított a népköztársaság ellen, és gúnyolta a Szovjetuniót. Megtudtam, hogy nemcsak a felforgató tevékenységért jár büntetés, hanem azért is, ha az, aki ennek szem- és fültanúja volt, nem jelenti fel az illetőt 24 órán belül. Ezt persze sem az ÁEH-ban, sem a laktanyában nem tették meg. Azt mondtam nekik, hogy kénytelen vagyok feljelentést tenni ellenük feljelentés elmulasztása miatt. Akkor visszavonták a vádakat. A másik emlékezetes eset az volt, amikor a hetvenes évek elején az egyik lelkész, aki egyébként nyakig benne volt a békepapi mozgalomban, elrendelte Pasaréten, hogy a nagy hidegre való tekintettel a vasárnapi miséken ne legyen prédikáció. Ez idő tájt a pasaréti ferences rendházban működött a Ferences Teológiai Főiskola, és a magiszter és a fiatal atyák kijelentették, hogy nem hajtják végre a rendeletet. Az említett lelkész pedig rávette a tartományfőnököt, hogy az engedetleneket tiltsák el a misézéstől. Paskai László azzal sietett a megtámadott magiszter és a fiatal papok segítségére, hogy jelentést írt, amelyben feltárta, az illető lelkész azzal fenyegetőzik, hogy állami hatalmánál fogva a magisztert elhelyezteti. Erről később az Élet és Irodalomba írtam is egy cikket, válaszul Ungváry Krisztiánnak, aki a paptestvér elárulásaként írt Paskainak erről az akciójáról, holott ez pont az ellenkezője volt, ő azokat a papokat igyekezett megvédeni, akik veszélybe kerültek. Ma is azt vallom, hogy a múlt eseményeivel kapcsolatban a tényeket ismerni kell, okulni kell, de ítélkezni, pálcát törni nem a mi dolgunk.

 

Miután diplomázott, a ferencesek szentendrei és esztergomi gimnáziumában tanított, majd kisebb megszakításokkal 26 éven át a rend fogadalmas testvéreinek magisztere volt Pasaréten. Teher vagy öröm volt-e, hogy ilyen sokáig foglalkozhatott fiatalokkal?
– Már általános felső tagozaton korrepetálásból szereztem a zsebpénzem. Nem jelentett kényszert, hogy a ferences lét feltételeként tanárnak kell lennem. Hogy magyartanár is lehettem, az külön örömet jelentett. Számomra az irodalom a szabadság, az evangéliumi szabadság terét nyitja meg. Az írói sorsokban legtöbbször az ég felé való nyitottság is benne van. Az pedig, hogy prefektusként apja-anyja vagyunk a növendékeknek, különleges lehetőség a misszióra. Meggyőződésem, hogy az evangelizáció csak a személyes jelenléten keresztül valósítható meg.

1989-ben két társával érkezett a kárpátaljai Nagyszőlősre azzal a céllal, hogy – ott és a környező falvakban – újjáépítsék a keresztény közösségeket, és rendbe hozzák a nagyszőlősi templomot. Milyen körülmények fogadták önöket?
– Szinte a semmibe érkeztünk. Az életben maradt papság nagy része a börtönökben és a lágerekben elszenvedett megpróbáltatások, kínzások következtében munkaképtelenné vált. A nagyszőlősi Árpád-kori római katolikus templom iszonyatos állapotban volt, a szovjetek bőrt és gumit raktároztak benne, tele volt sittel. Az első szentmiséket a temetőkápolnában tartottuk, és bár bent csak tízen fértek el, a vasárnapi szentmisére három-négy százan is eljöttek. A hívek eleinte nem merték elénekelni a magyar himnuszt, amikor meg bátorításunkra – évtizedek után először – már merték, akkor alig tudták, mert a sírás fojtogatta őket. Bár elsősorban a magyar közösséget mentünk építeni, a görögkatolikus egyház – amely akkor még nem kapott működési engedélyt – az ő hívei is hozzánk jártak. Sok volt közöttük a ruszin, nekik menedéket jelentett a magyar katolikus közösség, ugyanis az ukránok a ruszinság létét is kétségbe vonták. A helyiekkel közösen újítottuk fel a templomot, és nem csak a katolikusok segítettek. Nagyszőlősön régóta élnek együtt zsidók, római és görögkatolikusok. Egy zsidó származású keramikusművészt kértem meg, hogy készítse el a keresztutat a templomba. Azt mondta, hogy László atya, én ateista, kommunista párttag vagyok és zsidó származású, fogalmam sincs, mi az a keresztút. Odaadtam neki Szedő Dénes ferences költő gyönyörű, Keresztút című versét. Mélyen megérintette, és fantasztikus keresztutat készített. Közben zsidó-keresztény imatalálkozót is rendeztünk a nagyszőlősi gettónál. Az ott élő zsidók felajánlották, hogy amiben tudnak, segítenek. Végül a kerámiagyár zsidó származású igazgatójának jóvoltából a gyárban égettük ki a keresztút-kerámiákat, teljesen ingyen. A misszió történetének jeles eseménye, hogy Majnek Antal atyát, akivel együtt érkeztünk Kárpátaljára, az azóta szentté avatott II. János Pál pápa püspökké szentelte, majd később kinevezte megyés püspöknek, létrehozva ezzel a munkácsi egyházmegyét.

Azt mondta, hogy Kárpátalján jól megvoltak egymással a különböző nemzetiségek. Az ukrajnai oktatási törvény módosítása finoman szólva sem a harmonikus együttélést segíti elő.
– Kárpátalján, ahol nincs egészségbiztosítás, átlagban 12 ezer forintot kapnak a nyugdíjasok, a tanárok fizetése harmincezer körül van, az árak pedig ugyanakkorák, ha nem magasabbak, mint nálunk. Miért kell még tetézni is ezt a nyomorúságot? Kárpátalján a legnagyobb szegénységben is viszonylag békében éltek egymás mellett oroszok, ukránok, magyarok, svábok, románok, szlovákok, lengyelek. Ebbe miért kell belerontani? Az orosz–ukrán háború a maga értelmetlenségével szintén tizedeli a magyarokat, hiszen minden hadra fogható fiatal elmenekül. Ki akar meghalni abban az értelmetlen, zűrzavaros mocsárban, ami a Donyec-medencében történik? Az oroszok ellen született ez a törvény, de mi is szenvedjük. Helyes, hogy minden politikai formáció kiáll ellene.

 
„A helyiekkel közösen újítottuk fel a templomot, és nem csak a katolikusok segítettek. Nagyszőlősön régóta élnek együtt zsidók, római és görögkatolikusok. Egy zsidó származású keramikusművészt kértem meg, hogy készítse el a keresztutat a templomba. Azt mondta, hogy László atya, én ateista, kommunista párttag vagyok és zsidó származású, fogalmam sincs, mi az a keresztút. Odaadtam neki Szedő Dénes ferences költő gyönyörű, Keresztút című versét. Mélyen megérintette, és fantasztikus keresztutat készített”
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
 

 – Néhány évvel ezelőtt Szegeden Lelki határvédelem címmel tartott előadást rendőröknek. Miről szólt?
– Ez akkoriban volt, amikor rengeteg menekült próbált átjutni a zöldhatáron Röszkénél. A rendőrök pedig tehetetlenek voltak, nem tudtak megbirkózni az irdatlan tömeggel. Ez pszichésen is megterhelte őket. Arról beszéltem nekik a kötelező állománygyűlésen, hogy mit is jelent a kereszténység Európában, függetlenül attól, hogy valaki meg van-e keresztelve vagy sem. Hogy egymás kísértésében élünk. A hívő kísérti a hitetlent, és elbizonytalanítja a hitetlenségében. A hitetlen pedig kísérti a hívőt, és megakadályozza, hogy farizeus, ítélkező, elzárkózó legyen. A kereszténység egyik lényege a dialógus. Ahhoz, hogy megértsük, meg kell ismernünk egymást.

A menekültek ügyénél talán semmi sem osztja meg jobban manapság Európát. Hogyan lehet kereszténynek maradni ebben a kérdésben?
– Esterházy írja a Hasnyálmirigynaplóban, a kötet vége felé, hogy van a saját betegségénél súlyosabb probléma is, méghozzá a menekültkérdés. És rengetegen várják tőle, hogy mondja el a véleményét. Ő pedig hallgat, mert ahogy írja: „Nem látok tisztán. Nem látom át az egész problémát.” Én sem látok tisztán, de egyet tudok: elemi, keresztény kötelességünk segítő kezet nyújtani a bajbajutottaknak, ugyanakkor rendkívüli bölcsességre és fegyelemre van szükség ahhoz, hogy jól tudjunk segíteni. Kalkuttai Teréz anya nővéreinél, a szeretet misszionáriusainál láttam Budapesten, hogy amikor ebédet osztanak a rászorulóknak, néhány nővér azt figyeli, a sorban állók közül dohányzik-e valaki. Aki igen, annak azt mondják, hogy nem szegény, megy el, mert ugye törik a magyart. A kapuban pedig ott van az alkoholszonda, mert akinek alkoholra van pénze, az sem szegény. Ez nem a szeretetlenség jele, segíteni csak okosan lehet. Mi a szeged-alsóvárosi ferences plébánián október közepétől április közepéig mindennap vacsorát adunk a rászorulóknak. Mi is figyeljük, nincs-e közöttük olyan, aki alkoholos vagy kábítószeres állapotban érkezik, mert akkor bizony veszélyes lehet a többiekre. Sőt tüdőszűrőpapírt is kérünk tőlük, hiszen egymás mellett étkeznek, a segítők között pedig vannak diákok, felelősséggel tartozunk értük is.

A kilencvenes évek elején az erőszakkultusz ellen tiltakozva Bárányok a farkasokért címmel családi játékdélutánt rendeztek a rendház körüli téren a szegedi ketrecharcosok viadalával egy időben. Mi a problémája a küzdősportokkal?
– Akkoriban jött divatba a ketrecharc, és zavart, hogy Szegeden az első nagyszabású verseny éppen gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepére esett. Rendeztünk egy „ellenketrecharcot”, azaz családi délutánt. A harcosokra kíváncsi nézők megtöltötték ugyan a szegedi sportcsarnokot, de mi sem panaszkodhattunk, három-négy ezer ember jött el a rendezvényünkre. Talán az Úr humorának köszönhető, hogy az egyik társaság, amely mostanában a legállhatatosabban főzi a plébánián a vacsorát a szegedi szegényeknek, éppen a ketrecharcosok közül került ki. Akkor még nem is gondoltuk, hogy az erőszak, a terror ilyen mértékben hódít majd teret a világban. Elképesztő, hogy tömegével halnak éhen gyerekek olyan területeken, ahol milliárdokat költenek fegyverekre és háborúkra. Lehet, hogy újból ideje lenne megrendezni a Bárányok a farkasokért délutánt. Mostanában valószínűleg Szíriában, Irakban vagy Líbiában.

Az irodalom szeretete végigkísérte eddigi életét. Tizenkét éven át szervezett ferences evangéliumi esteket Szegeden, amelyre a kulturális élet jeles képviselőit, többségükben írókat hívott meg. Gyakran publikál napi- és hetilapokban például arról, hogy Szent Ferenc Naphimnuszának az öröksége hogyan él tovább kortárs magyar irodalmi művekben. Olykor egészen meglepő következtetésekre jut.
– Szenvedélyem ott felfedezni a hit pislákoló fényét, ahol a hangos hitetlenség eltakarja. Baka István halálakor a ferences evangéliumi esten Ilia Mihály és Darvasi László emlékezett meg a – magát ateistának valló – költőről. Az est végén felolvastam többek között az Én itt vagyok című versét, melynek utolsó két sora így hangzik: „Megszabadultam tőled mégis árvád / Vagyok Uram ki várva várva vár rád.” És ezután csak annyit mondtam, hogy ez az ember biztosan üdvözül. Pár évvel később egy könyvbemutatón odajött hozzám a költő édesanyja. Elmondta, hogy ők nem hívő módon nevelték a fiukat, sőt egyszer „Pista” tűzbe vetette az evangéliumot. Majd aggódón rákérdezett: „László atya, Pista üdvözül?” Megismételtem, amit az est végén mondtam. Az aranyos öreg anyóka átölelt, és összecsókolt. Hogy más példát is említsek, Petri György Mosoly című verse egy sajátos Naphimnusz, amelyben hálát ad Istennek a „nézés gyönyöréért”, azért, „hogy minden látvány / a maga más-más módján színöröm”. Krasznahorkai Jeruzsálemben a békéről tartott előadásán (Jeruzsálemi beszéd) azt mondta, hogy „a puszta ember pusztító lény”. Micsoda telitalálat! Nem kell ahhoz kimondani a Jóisten nevét, hogy ott legyen a mondatban.

Mostanában sokat hallani róla, hogy kiürülnek a templomok. Ön is úgy látja, hogy fogyatkozik a hívők száma?
– Valóban nem sokasodnak a templomba járók, de ettől nekem nem fáj a fejem. Mert nem az a lényeg, hogy hányan vannak, hanem hogy vannak. Az a kisebbség, amely megéli az evangéliumot, vágyik Isten szeretetére. Az lehet a kovász, amely változást hozhat a világban. Arnold Toynbee angol történész írta, hogy a római birodalom széthullásakor a kereszténység volt a kreatív kisebbség, amely meg tudta állítani a pusztulást. Amíg létezik a kreatív kisebbség, addig van remény.

Melyik a kedvenc…

…tája a világban?
Alverna hegye Olaszországban, ahol Szent Ferenc a stigmákat kapta.

…költője?
Szedő Dénes ferences szerzetes. Osvát Ernő fedezte fel, a Nyugatban is publikált. Szerb Antal, Sárközi György és Halász Gábor köréhez tartozott. Szerb Antal az Utas és holdvilágban róla mintázta Ervin alakját.

…könyve?
A Szentírás.

Ki a példaképe?
Márton Áron egykori erdélyi püspök. A szelídsége, a kitartása, a bölcsessége miatt.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.10.07.

Szerkesztő ajánlja

Hutter Marianna

Az első Orbán-kormány jelölte Zaid Naffát a tiszteletbeli konzuli posztra

A jordán üzletember már abban az időszakban is elbukott a magyar állampolgársághoz szükséges nemzetbiztonsági átvilágításon.