– Igen, de nem az újpesti éveimnek. 1981 és 1983 között két évig lé­giós voltam Belgiumban, a Lierse-ben, az ottani keresményemből vettem egy 190-es Mercit, akkor az volt a legmenőbb autó, mindenki ilyesmiről álmodozott, képzelje, még Belgiumban is három hónapot kellett várnom rá! Itthon sikerült eladnom 950 ezer forintért. Abból a pénzből vettük ezt a telket a nyaralóval, harminchat éve. Ennyi maradt a profi pályafutásomból.

– Azért nem panaszkodhattak a hetvenes években…

– Azt nem mondtam, sokkal jobban éltünk, mint a magyar átlagember. Ezerhatszáz forint volt a győzelmi prémiumunk, egy hónapban négy meccsből hármat minimum megnyertünk a Dózsával, és még ott volt a nyolcszáz forintos kalóriapénz is. Szóval jól éltünk. De a nyugati profikhoz képest csórók voltunk.

– Milyen kocsival járt a hetvenes években?

– 850-es Fiat Coupéval, semmi különös, csak Bene Ferinek és Fazéknak (Fazekas Lászlónak – a szerk.) volt Ford Caprija. Nagyon fájt a fogam egy 127-es Fiatra, az számított a legmenőbbnek akkor Pesten. A Vasas ellen készültünk, Csáki Sándor, a szakosztályelnökünk – élet-halál ura – odaszól: „Kicsi, igyekezz, mert kikerülhetsz a csapatból!” „Sanyi bácsi, ha rúgok vagy fejelek egy gólt, elintéz nekem egy Fiat 127-est?” – felelem. Erre ő: „Jó, de csak, ha rúgsz… vagy fejelsz!” Elkezdődik a meccs, a Kopasz (Bene – a szerk.) elmegy a bal szélen, nem tudom, hogyan keveredett oda, beadja, Mészáros Bubu beleüt, Dunai Anti belecsúsztat, éppen elém, én meg befejelem, egy-null. Kiintek a díszpáholyba: „Sanyi bácsi, fejeltem!” Ez volt vasárnap, szerdán hozta a postás a kiutalást a Merkurtól.

– Lierse-ben mennyit keresett?

– Arra már nem emlékszem, csak arra, hogy felhívott telefonon egy ember, 1981-et írtunk. Bemutatkozott, hogy Pintér Lászlónak hívják, menedzser, és nem volna-e kedvem Belgiumban futballozni. Hogyne lett volna, akkor már a Báró (Bálint László – a szerk.), a Fazék is kint játszott, miért ne kereshetnék én is egy kis pénzt? Pintér eljött Pestre, bementünk az Eötvös utcai klubirodára, és leültünk tárgyalni Hólya Istvánnal, az elnökkel. Pintér mondta nekem, hogy telefonon már megegyeztek, százezer dollárt kap értem a Dózsa, és én is kapok százezer dollár aláíráspénzt. Elkezdődik a tárgyalás, Hólya megszólal, hogy akkor Tóth elvtárs, maga kap kilencvenezret a kétszázból, ahogy megállapodtunk, a klub meg száztízezret. Elöntött a pulykaméreg, felugrottam, és kirontottam az elnöki irodából, úgy bevágtam azt a vastag tölgyfaajtót, hogy majdnem kiszakadt tokostól. Pintér rohan utánam, hogy ne csináljak ilyet, közben rávette Hólyát, hogy maradjon a százezer, azt a tízezres különbözetet inkább kifizeti a saját zsebéből. Hát így mentek akkoriban a külföldi szerződések.

– Azt mondják, nem hibázott el egyetlen büntetőt sem. Igaz ez?

– Egyet igen, de az nem ért. Tudniillik Rapp Imrének, a Pécs kapusának a lécre rúgtam a tizenegyest, de aztán félidőben a bíró lefújta a meccset, mert elromlott a világítás, és másnap újra kellett játszani az első perctől kezdve. És így a kivédett büntetőm nem számított, az ismétlést simán megnyertük.

– Azt mondhatjuk, hogy a legnagyobb élménye a pályafutásában a ’76-os 8-3 volt a Fradi ellen?

– Ha az NB I-es meccseimet nézzük, akkor feltétlenül. No de annak a mérkőzésnek különös előzménye volt!

– Azt hittem, arról a 8-3-ról már mindent elmeséltek!

– Mindent azért még nem. Tudja, Várhidi Pál és Dalnoki Jenő, a két edző, országos cimborák voltak, összejártak kisfröccsözni az Ipoly presszóba, és folyton zrikálták egymást. Egyszer Jenő bácsi odaküldött Pali bácsihoz egy szerencsétlen srácot, aki születésétől fogva húzta a lábát, azzal, hogy hallom, Pali, jobbszélsőt kerestek… Na mindegy, ez kicsit morbid volt, de a 8-3 előtt is találkoztak az Ipolyban, és Várhidi azt mondta Dalnokinak, hogy elég volt ezekből az unalmas 0-0-kból meg 1-1-ekből, játsszunk már egy látványos meccset, hadd szórakozzon a közönség és a sajtó is! Dalnoki hitte is meg nem is, Pali bá viszont a taktikai értekezleten azt mondta nekünk: „Ide figyeljetek, ma három védővel, két fedezettel és öt csatárral állunk fel, mint régen, és nekik megyünk!” És úgy is történt.

Papíron ugyan három középpályással kezdtünk, de valójában a Fazekas, Nagy, Törőcsik, Tóth, Fekete ötös fogat rohamozta Hajdú kapuját. Dalnokiék ledöbbentek, de gyorsan reagált a Fradi, 3-3-ig mindig egyenlített, 4-3 után Magyar Pistának volt egy üres kapus gólhelyzete, azt kihagyta, és onnantól Fazék kitömte őket. Egyébként abban az évben a Fradi lett a bajnok, és a 8-3 előtt is meg akartak félemlíteni minket, nagyképűek voltak a bemelegítésnél, a Népstadion szoborkertjében a Nyíl és az Ebedli Zoli a nyakán meg a vállán trükközött a labdával. Aztán rúgtunk nekik egy nyolcast, és a meccs után Bene Feri, aki sérült volt és pontosan emiatt játszhatott Törő, szóval Bene Feri odasomfordált Nyilasihoz és érdeklődött nála: „Te, Nyíl, megmutatnád, hogy is kell csinálni azt a trükköt?”

– Rosszul emlékszem, hogy három év múlva viszont kaptak egy hetest a Fraditól?

– Valami rémlik, de csak nagyon halványan.

– Melyik volt Fazekas legszebb gólja az öt közül azon a 8-3-as meccsen?

– A hetedik, de azt nem ő rúgta, hanem Törőcsik. Tizenöt méterről átemelte a kint álló Hajdú fölött. Törőnek mindegy volt, hogy Hajdú vagy Iribar, a világ akkori legjobb kapusa, bárkivel megcsinálta ezt a mutatványt.

– Iribarral mikor?

– 1977 októberében, UEFA-kupa mérkőzésen, csak ekkor előzőleg három védőt is kicselezett. Jellemző az akkori futballsajtó ingerküszöbére, hogy Törő káprázatos játéka után a Népsport csak annyit írt, hogy Törőcsiket nehezen tartották. Vagy amiről kevesebbet beszélnek, egy héttel korábban, a svédek ellen 3-0-ra megnyert barátságos válogatott meccsen Hagbergnek is alábökős gólt rúgott. Manapság mindenki Messi emeléseiről áradozik, de Törőnél ez mindennapos dolog volt.

– Iribart és a Bilbaót említette, ellenük egy év alatt kétszer is kiestek az UEFA-kupából. Miért nem voltak sikeresebbek nemzetközi szinten?

– Nem volt szerencsénk. A legnagyobb lehetőséget 1973 márciusában puskáztuk el, amikor a Juventusszal a négy közé jutásért játszottuk a visszavágót a BEK-ben a Megyeri úton a kinti 0-0 után, harmincezer néző előtt. Már az első percben vezettünk, Bene Feri rúgta az én indításomból, majd még az első negyedóra végén szöglet után rúgtam egy akkora gólt Zoffnak jobbal, hogy a két kapufa találkozásától vágódott be. De Altafini szépített, és amikor mentünk be szünetben az öltözőbe, Kovács Imre bácsi, az edzőnk azt mondta Pető Gabinak, a gyúrónknak: „Gabikám, ez a meccs már elment.” Pedig még 2-1-re vezettünk, de az öreg megérezte. És Anastasi ki is egyenlített, pedig Kolár Bandi kivághatta volna szögletre a labdát, de ő le akarta venni, elpattant, és Anastasi befejelte. Vagy amikor a Bayern Münchennel BEK-elődöntőt játszottunk, és az első meccsen Miska (Szentmihályi Antal – a szerk.) Torstensson elé ejtette a labdát. Soha nem volt szerencsénk, valahogy mindig elcsúsztunk, de még szerencse sem kellett volna, csak annyi, hogy Páncsicsot leigazoljuk a védelembe Európa legjobb csatársora mögé. Miki már két hete nálunk edzett, amikor az MLSZ közbeszólt.

– Ki volt a legnagyobb játékos, akivel együtt futballozott?

– Göröcs Titi, ő volt a példaképem. Három generációval is együtt játszhattam, óriási szerencsém volt. A hatvanas évek végén Solymosi Pixivel, Szini Jóskával, aztán Noskó Ernővel, Göröccsel, Benével, Zámbó Sanyival, Törőcsikkel, majd a végén Kardos Jóskával. De mind közül Titi volt a legnagyobb.

– Ott lesz szombat este a Groupama Arénában a derbin?

– Ha a Megyeri úton lenne, feltétlenül, de a Fradi-pályára nem megyek el. Majd megnézem a tévében. Szerintem, ha úgy játszunk, ahogy a Videoton ellen – nekem már nem jön a számra a Mol Fehérvár FC –, akkor minimum egy döntetlenre jók lehetünk. De csak akkor.