„A Balaton-átúszás én vagyok”

2017. június 29., csütörtök 05:35, frissítve: csütörtök 14:35

fotos

Fotó:

Balogh Dávid

Semmi bámulni való nincs azon, ha valakinek nincs lába – véli lapunknak Illés Fanni paraúszó. Negyedszer száll vízre Révfülöpnél, 2 órás idő a célja.

– Hosszú napja volt kedden, vizsgáról ment edzésre, így későbbre is került a találkozónk. Hogy sikerült a megmérettetés?
– Nem tudom még, írásbeli volt.

– Miből próbálkozott?
– A társadalomelmélet alapjai. Az ELTE-n tanulok szociális munkás szakon. A lényeg, hogy meglegyen, nem? Annyit készültem rá, amennyi időm volt. Lesz, ami lesz.

– Ahogy a szombati Balaton-átúszással is… Azzal számol, hogy megtartják? Nagy változást mondanak az időjósok.
– Necces. Tíz fokot zuhan a hőmérséklet. Meglátjuk! Ha egy héttel későbbre kerül, én akkor már Berlinben leszek egy nemzetközi versenyen a válogatottal, persze ha csak egy nappal tolják vagy mondjuk három héttel, megyek.

 
Fotó: Balogh Dávid / Magyar Nemzet
 

– Akármennyit is halasztják, a szervező nem járhat rosszul, mert a befizetett nevezési díjakat BSI-s futóversenyek nevezésére lehet váltani… De térjünk csak vissza a Balaton-átúszásra, aminek ön az egyik arca idén! Mit gondol, miért ajánlhatta be a lapunknak az óceánúszását követően interjúalanynak Mányoki Attila?
– „Pályatársak” voltunk öt évig Zalaegerszegen, és jóban is vagyunk nagyon. Amikor átúszta a Cook-szorost, gratuláltam neki és egy hosszabb beszélgetésbe elegyedtünk. Felvetettem, hogy mi lenne, ha kitűznénk magunk elé majd a jövőben valamilyen közös célt, annyi mindenről úgyis azonosan gondolkodunk. Mondtam neki, hogy nem biztos, hogy hosszában átúsznám vele a Balatont… Akkor ennyiben maradtunk, de három hete írt, hogy „Balaton-átúszás?” Mire én: „Miért ne, pont itthon vagyok.”

– Egy medencés paraúszónak milyen az ideális Balaton?
– Nekem a nyílt vízen nincsenek problémáim, de amikor nagyok a hullámok, lábtempó nélkül nehéz megtartania az embernek magát. Inkább a halakkal vannak gondjaim, félek a nagy állatoktól, illetve hogy nem látom a „medence” alját.

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes
 
Fotó: Balogh Dávid / Magyar Nemzet
 

– Úszószemüvegben megy?
– Igen, kontaktlencsés vagyok. De lehet, hogy le fogom venni a szemüveget, és akkor nem zavarnak a halak.

– Milyen a viszonya a Balatonnal? Több interjúban említette első emlékét, hogy négyéves korában majdnem belefulladt.
– Nem ért le a lábam egy idő után. Ez egy poén akart lenni, nincs is lábam… Szóval ugyanolyan, mint más normális embernek. Balatoni lány vagyok, de miután bejött az úszás az életembe, azért elkezdtem félni bemenni a „sötét” vizekbe.

– Eszébe jut még az a bizonyos négyéves kori dolog?
– Amióta megtanultam úszni, nem járt a fejemben ez.

 
Fotó: Balogh Dávid / Magyar Nemzet
 

– Mányoki Attilával meghirdették, hogy két óra alatt leússzák az 5,2 kilométeres távot szombaton. Mennyire reális ez? Volt korábban 3 óra 45 perces teljesítése is.
– A második úszásom pont két óra volt, de szerintem elmérték. Amikor kijöttem a vízből, az időmérő valahol 1:55 környékén járt, de a parton valahogy annyira elment az idő… Két óra a cél, aztán lehet, hogy csak annyi lesz a vágyam, hogy vegyek részt az eseményen.

– Említi, hogy Berlinbe megy versenyezni egy bő hét múlva. Korábban versenyeztetési nehézségekről is beszélt, itthon az országos bajnokságra szűkült a paraúszók megméretési lehetősége. Javult a helyzet?
– Mindig lehetne jobb. 

 
Fotó: Balogh Dávid / Magyar Nemzet
 

– Az ön körülményei változtak az említett időszak óta?
– Annyiban igen, hogy megemelkedett a Gerevich-ösztöndíj korábbi összege, egyetemi ösztöndíjam is van, és a Vasassal is hamarosan frissítjük a szerződést. Nem szeretnék panaszkodni, mert rendelkezésemre áll szponzori autó is. A kommunikáción szövetség és versenyzők között azért volna mit javítani, de ezen dolgozunk. 

– Elnézést, de tudja használni az autót? 
– Automata váltós, két pedál van, ezek pedig föl vannak vezetve egy karral, amivel előre tolva tudok fékezni, hátra húzva pedig gázt adok.

– Speciális jogosítvány kell hozzá?
– Rendes. Amikor jogsim lett, családilag vettünk egy autót, én a pekingi paralimpia 8. helyéért járó jutalmammal szálltam be, ami akkor még annyi volt, mint az épeké. Ezt az autót alakítottuk át úgy, hogy tudjam én is használni, ezzel is vizsgáztam le. Aztán eladtuk, mert jött a szponzori lehetőség.

 
Fotó: Balogh Dávid / Magyar Nemzet
 

– Kanyarodjunk vissza megint a Balaton-átúszáshoz! Hogyan illeszkedik a felkészülésébe? Jön a berlini verseny, aztán Mexikóban a világbajnokság ősszel.
– Sehogyan sem. Közöltem edzőmmel, Szabó Álmossal, hogy megyek, és mondtam, hogy menjünk együtt a gyerekekkel a Vasasból, mert ugye vannak nálunk kis paraúszók. Úgy gondoltam, ez végre egy olyan valami, amit nem az edzőért, nem az anyukáért, hanem saját magáért teljesít az ember.

– Hát a Balaton körbebiciklizése nem volt konfliktusforrás az edzővel?
– De. De ez nem befolyásol semmiben nagyon. Amúgy is hosszú hétvége volt, az uszoda nem volt nyitva, egyetlen edzésem maradt ki emiatt. Szerettem volna a bakancslistámon kipipálni, és általában amit a fejembe veszek, végig is csinálom.

 
Fotó: Balogh Dávid / Magyar Nemzet
 

– Fekvőbiciklin teljesítette?
– Nem, egy kerekesszékhez csatlakoztatható handbike-ot kaptam kölcsön, ami így kézzel hajtható háromkerekű bicikli volt.

– Melyik volt a nagyobb buli, körbebiciklizni a magyar tengert vagy átúszni?
– Az átúszás én vagyok, az én közegem, annak ellenére, hogy lények úszkálnak alattam. Az úszással úszóként könnyű dolgom van. De a körbetekerésre büszke vagyok, csak karral csináltam végig két nap alatt több mint 220 kilométert. Nem volt időm utánakérdezni, de lehet, hogy előttem nem is csinálta még meg senki így. 

– Mennyit edz egy nap?
– Olimpia utáni év van, könyöksérülésem is volt, amit műtöttek, nehezen térek vissza. Edzem, amennyire tudok. Vannak, akik azt hiszik, hogy azért, mert valaki paraúszó, olyan könnyű dolga van. Azt gondolják, hogy esetleg kevesebbet kell edzeni. Hát ez nem így van. Napi 7 óra meló ez nekem is. Ugyanúgy erről szól az életem, mint más élsportolóknak. A sportágakat sem hasonlítgatom össze egymással, hiszen nem is lehet. Mindenki úgy teszi bele a 100 százalékot, ahogy tudja. 

– Harmadik olimpiája, Rio után úgy vélekedett, nyolc évet tervez még.
– Nyolc évet biztosan. Aztán még az is lehet, hogy egy szülés után még mindig úszom. 

– Nagyot harcol a kerekesszékben élők és az épeknek mondottak normális egymás mellett éléséért, a fal lebontásáért. Milyen eszközöket vet be?
– Személyes tapasztalataim alapján próbálkozom. A Facebookon általában láb nélküli képeket mutatok. Alapvetően vidám ember vagyok, nem szoktam megjátszani magam. Ha az emberek kérdeznek vagy megbámulnak, mindig lereagálom valahogy. A bámulást például úgy, hogy odaintegetek, vágok valamilyen fejet, esetleg köszönök. Ilyenkor az emberek zavarba kerülnek, hogy miért is néznek egyáltalán. Persze van, aki visszainteget. A blogomban és minden fórumon elmondom, hogy nem feltétlen kizárólag az épek a felelősek az ön által is említett fal miatt. Nagyon sok múlik a fogyatékkal élőkön, azaz ahogy én nevezem, a rokikon. Ha bezárkóznak a négy fal közé és képtelenek nyitni, akkor mégis mit várnak? 

 
Fotó: Balogh Dávid / Magyar Nemzet
 

– Lehet, hogy ostoba kérdés, de egy korábbi, önről szóló kis portréfilmben egy-egy példával már illusztrálta, és megismerve a hozzáállását, már fel meri tenni az ember: valamilyen előnyét megéli a láb nélküli létnek?
– Tudok forogni a kádban, nem tör a cipő, nem kell zoknit hordanom, borotválni a lábam, nem izzad és…

– ...és nem görcsöl be a Balaton-átúszás közben!
– Így van. Illetve mindig van ülőhelyem.

– Jut eszembe, nemrég egy olvasónk azzal kereste meg lapunkat, hogy a Duna Arénába nem lehet kerekesszékes jegyet kapni.
– Minket, válogatott úszókat ez nem érint, lent fogunk tudni elhelyezkedni a versenyek idején. De azt én is érzékelem, hogy amikor parkolókat kell kijelölni, a kötelező kvótát is hanyagul „hozzák”, úgy kell megtalálni a helyet.

 
Fotó: Balogh Dávid / Magyar Nemzet
 

– Egy korábbi interjújában azt is említette, hogy a sérültségi kategóriáján belül is hátrányos helyzetű, némi panaszt is felfedeztem ebben a nyilatkozatában. Van esetleg valami ötlete, hogyan lehetne változtatni a kategóriákon?
– Szerintem száz százalékig arra törekednek, hogy igazságos legyen a mi versenyzésünk. Nézze, az épeknél és a parasportolóknál sem lesz soha két egyforma alkatú úszó, és olyan sincs még egy a világon, mint én, hét ujjal és láb nélkül. Teljes igazság sosem lesz, de van rá törekvés. Hogy én mit tehetnék azért, hogy átkerüljek más kategóriába, ezen nem gondolkodom már.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.