Kőbán visszatért, és olimpiát akar nyerni

2014. január 18., szombat 10:31, frissítve: hétfő 09:43

Kőbán Rita visszatalált a kajak-kenuhoz. Nem bánja a lovassportban, állattenyésztésben eltöltött tizenkét éves kitérőt, de életének azt a szakaszát lezárta. Újra a kajak tölti ki a napjait, immár edzőként. S ebben a szerepkörben is a csúcsra tör. Kétszeres olimpiai bajnokként nem is kérdéses, hogy számára ez mit jelent. Az MTK kajak-kenu szakosztályának népszigeti vízitelepén beszélgettünk. Kőbán Rita kedves, barátságos, személyisége nyugalmat áraszt.

– A Népsziget egyre lehangolóbb képet mutat. Nap mint nap nem nagyon nyomasztó idejárni?
– Már versenyző koromban is így nézett ki. Megszoktam, nem ez a lényeg. A kajak-kenu többek között azért népszerű sportág, mert a mai napig viszonylag alacsonyak a körülményekkel szemben az elvárások. Csónakház öltözővel, baditeremmel, kibírjuk, ha kopottas az épület, csak temperáló a fűtés és szűkös a helyiség, fontosabb, hogy közel legyen a víz, s lehessen a környéken futni.

– S a gyerekeket és a szüleiket nem riasztja el a miliő?
– Toborzás általában tavasszal és télen van. Olyankor zöld a sziget, s a lombok sok mindent eltakarnak...

„Elég volt a kajakból, s a kajaknak is belőlem”

– Önt mi csábította vissza ide, illetve a sportághoz?
– Egy ismerősöm 2012 nyarán megkért, hogy tanítsam meg kajakozni. Elvállaltam. Nem volt könnyű, hiszen amilyen hiba csak létezhet, azt mind megtanulta... Mégis élveztem újra a víz közelségét, a kajakozással kapcsolatos munkát, azt az érzést, hogy tizenkét év kihagyás után ültem ismét kajakba, s noha az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, egyből előjöttek a régi mozdulatok. Az ősz derekára a vállalt feladatomat is teljesítettem, összességében tehát sikerélménnyel zártam a kalandot. Minderről megjelent egy cikk, amelyben elmondtam, szívesen kipróbálnám magam edzőként, lenne kedvem visszakerülni a kajak-kenu vérkeringésébe. Erre néhány egyesülettől felhívtak, valóban komolyan gondolom-e a visszatérési szándékomat. Igent mondtam. Az MTK gálánsan egyből szerződést kínált, így kötöttem ki a kék-fehéreknél.

– Baráti gesztus kedvéért nagyon ritkán hagy fel az ember addigi életvitelével. A már említett tizenkét éves kitérője alatt kevés hír jelent meg önről, az azonban közismert volt, hogy egy tanyán élt és lovakat tartott. Miért hagyott fel ezzel? Megunta, belefáradt, netán anyagilag nem bírta ezt az életet?
– Azt a bizonyos tizenkét évet nem tekintem kitérőnek. Akkor az élet oda szólított, elég volt a kajakból, s a kajaknak is belőlem. Nincsenek titkaim, nem is bántam meg semmit, de ami véget ért, azzal nincs értelme foglalkozni. Eladtam a tanyát, lezártam ezt a fejezetet. A döntésemet alapvetően befolyásolta, hogy nincs már ügető – akkor meg minek? Továbbra is szeretem az állatokat, de cél nélkül túl nagy áldozat fenntartani egy két és fél hektáros birtokot, több lovat gondozni. Most szabadabb vagyok, általában véve úgy gondolom, ha le tudunk mondani valamiről, kapunk helyette mást. Hasonlóan gondolkozom a kajakról is, nem csak úgy, jobb híján vágtam bele az edzősködésbe, eredményt akarok elérni.

– A lovassportban eltöltött évek alatt milyen volt a kapcsolata a kajak-kenuval?
– Felszínes, mint az átlagos sportrajongónak. A világbajnokságot megnéztem, a hírek eljutottak hozzám, a kajak-kenuról szóló cikkeket többnyire elolvastam, de senkivel sem tartottam rendszeresen a kapcsolatot.

Bensőséges kapcsolatot alakított ki a tanítványaival
Bensőséges kapcsolatot alakított ki a tanítványaival
Fotó: Hegedűs Márta / MNO

„Kati nénivel kibeszéltük magunkból, amit kellett”

– A visszatérésekor milyen volt a fogadtatása?
– Csak kellemes élményeim vannak. Már az is meglepett, hogy az ominózus cikk után többen is megkerestek, állást is kaptam, úgy érzem, nincsenek irigyeim, ellenségeim, a maga módján mindenki támogat.

– Versenytársaival és korábbi edzőjével, Fábiánné Rozsnyói Katalinnal a pályafutása vége felé, a sydney-i olimpia után kissé elmérgesedett a viszonya. Azt is rendezte?
–  E tekintetben sokan talán téves képet alkottak rólam. Nem vagyok haragtartó, ugyan miért hordoznék fölöslegesen régi sérelmeket? Kati nénivel is teljesen normális a kapcsolatom. Hosszú évek után szegény Kolonics Gyuri temetésén találkoztunk újra, kibeszéltük magunkból, amit kellett, s ezzel lezártuk az esetleges félreértéseket.

– S újkeletű konfliktusba nem keveredett? Mondjuk az egyik tanítványa korábbi edzőjével.
– Megtörtént. Van olyan versenyzőm, aki nem nálam kezdte, úgy csatlakozott hozzám. S ugyanez a jövőben akár fordítva is megtörténhet. Mind a két esetet a helyén kell kezelni. Mindkét oldalról ismerem az edző-versenyző kapcsolatot. Edzőként ahhoz az elvhez tartom magam, hogy soha senkit nem csábítok el mástól. Ha valaki mégis úgy dönt, hogy jön, vagy éppen megy, azt pedig tudni kell kezelni.

„A nyáron  úgy tartottam edzést, hogy én is vízre szálltam”

– Hogyan látott munkához bő esztendeje?
– Az úgynevezett sportágváltó program keretében először olyan versenyzőkkel foglalkoztam, akik más sportággal felhagyva csöppentek a kajak-kenuba. Jelenleg is van ilyen tanítványom, de egy év alatt kikristályosodott, hogy hol lehet rám a leginkább szükség. Én sem tudok kibújni a bőrömből, versenyorientált vagyok, ehhez van érzékem. Ebből fakadóan a nagyobbaknak, tizenöt éven felülieknél többet tudok segíteni, mint a kisebbeknek, ahol inkább még csak a sportág megszerettetése a feladat. Az MTK-nál ugyanakkor komoly cél a szabadidős és a parasport népszerűsítése, amiben én is szívesen részt veszek. E téren komoly rutinra tettem szert, egy óra alatt bárkit megtanítok kajakozni. Rendben, nem a modern versenyhajókban, de azon a szinten, hogy túrakajakban evezzen, feltétlenül.

– Milyen módszerekkel dolgozik?
– Huszonnégy éven keresztül vezettem edzésnaplót, eleinte azt gondoltam, elég lesz, ha azt nap mint nap fellapozom. Ám gyorsan beláttam, nincs általános recept, személyre szabott edzésterveket kell írnom. Folyamatosan tanulok, bújom a szakirodalmat, képezem magam. Ugyanakkor jó edzőim voltak, akiktől nem csak a jót, a rosszat is megtanultam. Mindenkinek ki kell alakítani a maga szintézisét. Így például a régi, kipróbált eszközöket, módszereket sem kell eldobni. Hadd említsem például a Szabó Istyu fejlesztette húzógépet. Zseniális találmány. Versenyzőként rengeteget dolgoztam vele, s állítom, jobb, mint a modern ergométer. A tolóerőt is lehet vele fejleszteni, ott akad, ahol kell, a mozdulat elején. Ez a lényeg. Ezért nem vagyok híve a gumikötélnek sem. (Szabó „Istyu” természetesen nem más, mint Szabó István, olimpiai ezüstérmes és sokszoros világbajnok kajakosunk – a szerk).

Még versenyzőként a sydneyi olimpián
Még versenyzőként a sydneyi olimpián

Magamat is igyekszem formában tartani. Számomra fontos, hogy be tudjam mutatni a gyakorlatokat. A nyáron például úgy tartottam edzést, hogy én is vízre szálltam. Részben kényszerből, mert még nem volt jogosítványom a motorcsónakra, de mindannyiunk számára hasznos módszer volt. Kamerás szemüveggel felvettem a mozgásukat, így könnyebben meg tudtam mutatni a hibáikat. Mindez számomra azzal az előnnyel is járt, hogy lefogytam, sőt elindultam a masters országos bajnokságon, s négy számban is győztem. De csak csapathajóban, mert csak magamért már nem vagyok képes szenvedni.

Olimpiai bajnoki cím – mi más?

– Mi a távlati cél?
– Mindenkiből a maximumot szeretném kihozni.

– Ebbe az olimpiai bajnoki cím is belefér.
– Mit mondhatnék? Igen.

– S mikor?
– Lehetőleg már tegnap... Nem, nem vagyok türelmetlen, azt sem gondolom, hogy elvesztegettem volna tizenkét évet, de mi más lehetne a célom? Az edzői pálya buktatóin, remélem, könnyebben fogok túllépni, mint mások. Hosszútávra tervezek, eladtam a tanyámat, itt, a közelben lakom. Azért csak albérletben, hogy ha mozdulni, lépni kell, akkor a lakás ne jelentsen akadályt.

– Megtörténhet, hogy szigorúnak kell majd lennie. Felkészült rá?
– Igen, edzőként is hoztam már súlyos döntést. Az egyik tanítványomat eltanácsoltam, mert a szíve nem bírja a terhelést. Minden áldozatra kész vagyok, de Kolonics Gyuriként senkit sem akarok az ölemben tartani.

Népsziget – nem csak remetéknek

Lepusztult, málló gyárépületek, elnéptelenedett üdülők, elvadult növényzet, tucatnyi remete (és hajléktalan), kecskefarm és néhány vízitelep. Címszavakban így jellemezhetjük a Népszigetet, korábbi nevén Szúnyog-szigetet. Isten háta mögötti hely néhány kilométernyire a főváros szívétől. A Váci út plázával, lakóparkokkal, bevásárlóközpontokkal, benzinkutakkal tarkított huszonegyedik századi világából a Zsilip utcánál bekanyarodva néhány lépés után hirtelen a hetvenes, nyolcvanas években találjuk magunkat. Különös, sőt döbbenetes időutazás. A harminc, negyven évvel ezelőtti miliő azonban nem Csipkerózsika-álomszerűen konzerválódott, nem csak pókháló fonta körül a poros szigetet, az idő vasfoga is durván kikezdte.

 

Gondolhatnánk, Kőbán Rita keresi a zajos forgatagtól távol eső zugokat, hiszen tizenkét éven át egy tanyán élt és lovakat tartott. De nem, a Népszigetre részben a sors vezérelte, hiszen itt található az MTK kajak-kenu szakosztályának vízitelepe is.


A bajnoknővel a BSE épületénél találkoztunk, amely a két egyesület idei fúziója óta már az MTK-é. Az emtékások itt húzhatják meg magukat, mialatt az ő telephelyüket felújítják. Az állami sporttámogatásnak köszönhetően hosszú évtizedek után alighanem ez az első beruházás a szigeten. Ahhoz viszont, hogy a teljes, ötven hektáros területet rendbe hozzák, a kajak-kenu felvirágoztatására szánt 13,4 milliárd forint is kevés lenne. Ám erre nincs szándék. Érthetetlennek tetszik, hogy miért nem. Kőbán Rita meggyőző indokkal áll elő: „Rendkívül kusza a sziget tulajdonviszonya, ennél is nagyobb gond, hogy a terület tulajdonképpen ártér. A nyári árvíz idején két méter magasan víz borított mindent.”


A telepen is a múltat idézi minden. Az épületet az utcáról nézve még ízlésesnek is mondanánk, de közelebb lépve felsejlenek a nem éppen vonzó részletek. Az udvaron a nyolcvanas évekből itt felejtett, ütött-kopott kajakok és kenuk, a ház vakolata töredezik, a nyílászárók jobb esetben is csak az eső ellen védenek. A felső szint két öltözőből, egy – mondjuk így – közösségi helyiségből és a konditeremből áll. A bútorzat az egykori KISZ-klubokat idézi. Az ajtókra ragasztva az alsó szinten lakó gondnok házirendje olvasható. Nem ám szövegszerkesztőn készült, kinyomtatott lap, hanem szigorún filctollal megírt papiros.






A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.