Robot a fagyban, moslék és verés ebédre

Veczán Zoltán

2016. április 23., szombat 16:24, frissítve: szombat 17:17

Nyolcszázezer magyart hurcoltak el különféle, általában szovjetunióbeli lágerekbe civil létükre hadifogolyként vagy csak némi málenkij robotra. A „kis munka” sokaknak évekig tartott, kétszázezren pedig sosem tértek haza. Egyéni történetek, érdekességek, sorsok – róluk szólt a Gulágkutatók VII. nemzetközi konferenciája a budapesti Széchényi-könyvtár dísztermében.

A rendezvényen Rétvári Bence államtitkár fővédnökként azt mondta: azért is fontos az elhurcoltak emlékét megőrizni, mert ők az igazi hősök, akik végül túlélték magát a Szovjetuniót is. Ha ők lesznek a fiatalok példaképei, úgy a jövőben is lesznek ilyen rendíthetetlen hőseink – mondta. Gulágtúlélők is felszólaltak: az élményeiről könyvet is író Berghoffer Róbert

azt üzente „a világon háborúról és békéről döntőknek”, hogy egy hétre kóstoljanak bele egy Urál menti lágerbe,

és utána biztos, hogy a békére voksolnak majd.

Mint a történészek felsorolták, a Kárpát-medencei magyarság tripla elhurcoltatást szenvedett: egyrészt a központi utasításra történő internálások során, másrészt a helyi parancsnokságok akciói alatt – akár a veszteségek igazolására, „hadifogolyként”, akár etnikai tisztogatás céljából, mint a Kárpátalján –, illetve a magyar kommunista kollaboránsok intézkedései alapján akár egy német hangzású név miatt (a svábok kitelepítéséről itt írtunk bővebben).

Védelemben és a románok ellen azért odavágtunk
Ravasz István hadtörténész előadásában megemlítette: a világháborúban mindössze egy bevehetetlen védelmi vonal volt: a magyar Árpád-vonal a Kárpátokban, amely egészen addig megállította a szovjeteket, amíg azok végül a román átállásnak köszönhetően meg nem kerülték. Hasonlóan sikeres volt az 1914-es uzsoki áttörés idején Budapest védelmére kidolgozott, de végül meg nem épített pesti védvonal, amelynek terveit 1944-ben elővették és megépítették; ez is egészen a dél-dunántúli bekerítésig visszaverte a szovjeteket. Ravasz arról is beszélt, hogy a szovjet kötelékben harcoló román csapatokat vissza kellett vonniuk Malinovszkijéknak, mert az egyébként demoralizált magyarok ellenük olyan elszántan harcoltak, hogy a bevetett román katonák kétharmada odaveszett.

Némi történeti háttérrel szolgált Ravasz István hadtörténész. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársa elmondta: nem csoda, hogy a Budapest elfoglalásával megbízott Rogyion Malinovszkij százezer embert fogdostatott össze a fővárosban és környékén. Ugyanis Sztálin még azt a hét napot is sokallta, amit a marsall Budapest elfoglalására kért, eredetileg „menetből” kellett volna megszereznie a várost.

Malinovszkij nem tudta mással magyarázni a 108 napig húzódó hadműveletet és az 52 napig tartó ostromot, mint hogy 188 ezresnek hazudta a főváros 70 ezres német–magyar védőseregét,

akik 1944 októberétől 1945. február 13-ig kitartottak. A marsall csak akkor került gondba, amikor ezt igazolnia kellett valahogy.

Szovjet katonák és szövetséges tiszt 1945-ben a főváros ostromakor felrobbantott Margit-híd helyére épült Manci híd első, cölöphíd változata mellett egy légvédelmi géppuskaállásnál. Balra az Újlaki rakpart látszik, jobbra a margitszigeti Sportuszoda
Szovjet katonák és szövetséges tiszt 1945-ben a főváros ostromakor felrobbantott Margit híd helyére épült Manci híd első, cölöphíd változata mellett egy légvédelmi géppuskaállásnál. Balra az Újlaki rakpart látszik, jobbra a margitszigeti Nemzeti Sportuszoda
Fotó: Fortepan

 

Ezért hát – mint Bognár Zalán, a Károli Gáspár Református Egyetem docense hozzátette – számolva egy ötvenezres veszteséggel, a meglévő harmincezer mellett még mindig százezer hadifogoly „hiányzott” a leltárból Malinovszkij meséjéhez, amit civilek összefogdosásával és hadifogolyként bejegyzésével pótolt.

A gyilkos passzus

Egy 1941. július 1-jei rendelet szerint Moszkva mindenkit hadifogolynak tekintett, aki a Szovjetunióval szembeni hadviselő ország állampolgáraként katonai tevékenység során elfogtak, valamint a Szovjetunióba internált polgári személyeket. De sokszor a szándékosan homályos megfogalmazáson is túlmentek, így még jóval a háború befejezése után is hurcoltak el embereket – mondta Bognár. Először azokra került sor, akik 1941-től kezdve katonák voltak; később a 14 és 50 év közötti fiúkat, férfiakat vitték el, majd még nőket is.

Budapesten Malinovszkij parancsára még keményebb fejvadászat zajlott, különösen szerették az egyenruhásokat: a rendőröket, a vasutasokat, a kalauzokat úgy mutogatták, mint afféle katonai elit alakulatokat, amelyek miatt ennyire nehéz volt elfoglalni Budapestet. De vittek munkásokat, holokauszttúlélőket és antifasiszta ellenállókat is.

Rendőrök és más, közfeladatot ellátó személyek - a lényeg, hogy egyenruha van rajtuk
Rendőrök és más, közfeladatot ellátó személyek mint hadifoglyok – a lényeg, hogy egyenruha van rajtuk

Március végén még mindig nem jött össze a 138 ezer hadifogoly, így a gyári munkásoknak estek neki, és vitték ezrével őket a szovjetek.

Razzia és gyülekező

A „begyűjtés” kiterjedt Budapest környékére is. Muskovics Andrea Anna muzeológus felidézte, hogy Érd vidékéről is nagyságrendileg 3–12 ezer embert hurcoltak el, első körben egy éjszakai razzia során 250-300 férfit 1945. január 6-án. Még aznap ki is hirdették, hogy a környékbeli, 16 és 60 közötti férfiak az érdi vásártéren gyülekezzenek másnap. Közülük az idősebbeket és a nélkülözhetetleneket – asztalosokat, iparosokat – hazaengedték. A 18 év alattiak tornasorából kipótolták a felnőttek hiányzó létszámát, január 9-én pedig megtorlás jelleggel még 100 fiatalt fogdostak össze. Mindenkit Ercsi irányába hajtották, és nem is nagyon őrizték őket, mert az emberek elhitték, hogy tényleg csak igazolásért, illetve „kis munkára” mennek. Eleinte, 1944 karácsonya környékén ugyanis még pár nap után valóban hazaengedték az embereket, illetve az Ercsi felé hajtott tömeggel szemben magyarul tudó oroszokat meneteltettek álhadifogolyként, akik vígan lobogtatták az „igazolásaikat”.

Mint Muskovics elmondta:

volt, akit egész Temesvárig, a nagy gyűjtőtáborig gyalogoltattak.

Itt hamarosan kitört a tífuszjárvány, és rengetegen meghaltak; innen az egészséges foglyok egy részét egyből a szibériai Gulag–Gupvi-táborokba, más részüket Szegedre, majd onnan a táborokba vitték kőkemény munkára. A legtöbben 1947–48-ban tértek haza.

„Nem megyek haza: én magyar vagyok”

Ennél még sanyarúbb volt a kárpátaljaiak sorsa – számolt be róla Molnár D. Erzsébet, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola történésze. A szovjetek által megszállt területeken is „igazolások” kiadásával, illetve háromnapos „málenkij robottal” indokolták a begyűjtést, haditörvényszékkel fenyegetve a nem megjelenőket, és retorziókkal a családjukat. November 15-től megkezdték a lakosság szétválogatását etnikai alapon: aki magyarnak vagy németnek vallotta magát, fogva tartották, a többieket – ruszinokat, cigányokat, zsidókat, mindenkit – hazaengedték. Volt, aki még ekkor sem tagadta meg magyar nemzetiségét, bár sötétebb tónusú bőre miatt romának gondolták, és hazaengedték volna.

Mások szerint sem véletlen, hogy ilyen etnikai tisztogatás után – csaknem 30 ezer embert hurcoltak el a térségből, döntően a magyarlakta alföldi részekről – tartották meg az NKVD-katonák által megfélemlített nép körében a népszavazást a csatlakozásról a Szovjetunióhoz 1945 őszén.

1947-ben – a kulákok és egyéb „ellenséges elemek” mellett azt a korosztályt célozták meg, amelyet ’44-ben még túl fiatalnak ítéltek. Őket katonai behívóval szedték össze, de végül munkaszolgálatra vitték a Donyec-vidéki szénbányákba, ahol sokakkal a mostoha körülmények végeztek.

Fóris Kálmán, a konferencián részt vevő túlélő története, amelyet ő maga mesélt el, így akár tipikusnak is mondható: kárpátaljai magyarként 1944. november 18-án rendelték be három nap munkára, ebből neki szerencséjére „csak” 14 hónap lett. Fóris Szolyván kezdte pályafutását a több tízezres gyűjtőtáborban, ahol

700 literes kondérban főztek négy-öt kiló sózott halat és pár kéve csalánt. Ezt ette ezer ember kétujjnyi kenyérrel.

Sokan haltak meg a hiányos ruházat miatt a hidegben, a flekktífuszban, akik életben maradtak, azon rettegtek, nehogy rákerüljenek a Szibériába tartó vonatokra.

Fóris dolgozott rakodóként és favágóként is, míg végre hazaengedték – utána pedig kulákként még egyszer elvitték kényszermunkára. Visszatérő elem volt a beszámolókban, és Fóris is elmesélte, hogy megfenyegették: ha beszélni mer az átélt dolgokról, visszaviszik.

Erdély körül van kerítve

Hasonlóan mostoha sors jutott az erdélyi magyarságnak is: Murádin János Kristóf elmondta, előbb a magyarokat, legalább 20-30 ezret, később a szászokat, a svábokat vitték. Ahol jelentősebb ellenállásba ütköztek a szovjetek, ott razziaszerűen, tömegesen: csak Kolozsvárról például ötezer embert deportáltak „hadifogoly-kiegészítés” céljából, ezután jött a málenkij robot.

Észak-Erdélyben a visszatérő román adminisztráció is segítette a fejvadászatot, „fasisztalistákkal” segítve begyűjteni a szovjeteknek a „veszélyes” magyar értelmiséget.

Így kerültek az erdélyi magyarok az Urál hegység délnyugati lágereibe vagy a Donyec-vidéki szénbányákba, ahol 6500 ember lelte halálát. A ’48 körül zömében hazatértekkel szemben a hallgatás itt is alapkövetelmény volt, sőt minden tárgyat, naplót is elkobzott a Securitate. Néhány mégiscsak hazakerült, ezeket próbálják most gyűjteni és kiállítani: tábori szuveníreket, iratokat, leveleket, naplót. Sőt ott van Forrai János fogoly saját készítésű magyar–orosz szótára is olyan szavakkal, amelyek a táborban hasznosak lehettek: „kínozni”, „barát” és a többi.

Bognár a rendezvény elején csodálatra méltónak nevezte a magyar társadalom szolidaritását: a bevagonírozott foglyok ablakon kidobált levelei posta híján és minden fenyegetés ellenére is 90 százalékban kézhez értek még Brassóból is. Mások azonban szót ejtettek az ÁVO-ról és a kollaboránsokról. Érden például a községbíró került gyanúba, hogy részt vállal a deportálásokban, illetve az embergyűjtésbe kényszerrel vagy önként beszervezett személyekkel szemben is sokszor izzott a népharag.

A szerkesztő ajánlja