Az 1930-as évekre a Balaton népszerű üdülőhellyé vált, felélénkült a vízi és a vízparti élet, viszont a viharok is egyre több áldozatot követeltek. Bár maradtak írásos emlékek korábbról is heves, áldozatokat követelő viharokról, az 1933. július 16-án és 30-án váratlanul kitörő, hatalmas szélviharok adták a végső lökést egy riasztórendszer kiépítéséhez.
A tömeges baleseteket követően Hille Alfréd repülőezredes, meteorológus kezdeményezésére, kormányzati döntés alapján 1934. július 8-án indult meg a balatoni viharjelzés: a tizenöt riasztóállomásból álló rendszer viharágyúkkal, árbocra felhúzható piros viharjelző kosarakkal és szirénákkal tudatta a vihar közeledtét. A figyelmeztető jelzések egyszerűek voltak: ha fent volt a viharjelző kosár, akkor viharra kellett számítani, ha lent, akkor nyugodt időre, a jelzéseket a Légügyi Hivatal meteorológusai adták ki. A vészjelző szolgálattal egy időben indult el Siófokon a Magyar Vöröskereszt „vízből mentő” szolgálata, amely mentőcsónakok segítségével igyekezett megvédeni a fürdőzők és a hajósok testi épségét.
Az előrejelző szolgálat a II. világháború idején pár évig szünetelt, és csak 1951-től indult újra a Belügyminisztérium irányításával, viharágyúkkal és jelzőrakétákkal felszerelve. Eleinte telefonon vagy rádión értesítették a jelzőhelyeket, és az ott dolgozó őrök sárga és vörös rakétákkal jelezték a vihar közeledtét. A 60-as évektől már hangszórókon is figyelmeztették a fürdőzőket, a vitorlázókat és a szörfözőket a veszélyre. Mindez azonban a tavon zajló vízi élet gyors fejlődésével hamar korszerűtlenné vált, s a hirtelen kerekedett viharok esetében lassúnak is bizonyult. Ráadásul a 24 helyen fellőtt rakétákat nem is lehetett a mintegy 600 négyzetkilométeres tó minden részén észlelni. A tó közepéről azt sem lehetett megállapítani, hogy milyen színű volt a jelzés, mert mire a durranás hangja odaért, már csak egy gomolygó füstfelhőt lehetett látni. Az akkori rendszer nem jelezte a korlátozás feloldását sem, és nem tájékoztatott folyamatosan, még a kosár helyzete sem volt mérvadó, mert gyakran elfelejtették felhúzni vagy leereszteni.
Az 1970-es években intenzív kutatómunka kezdődött a riasztási módszerek fejlesztésére, s ennek nyomán 1988-ban egy korszerű, 25 lámpás, automata fényjelző rendszert alakítottak ki. A tó körül kiépített jelzőrendszer a hangjelzések helyett a felvillanó fényjelzéseken alapult. A veszély közeledtét az addigi sárga rakéták helyett a fényjelző lassabb – percenként 30 – villogása, a közvetlen vihart pedig a vörös rakéták helyett a készülék gyors ütemű, percenkénti 60 felvillanása jelezte. A veszélyhelyzet megszűnésekor a központi vezérlő a fényjelző készülékeket kikapcsolta. A rendszert a Siófoki Viharjelző és Balaton-kutató Obszervatóriumban hozták működésbe, s ekkor „állt be” a tó körül az automata meteorológiai állomáshálózat is. Az Országos Meteorológiai Szolgálat (OMSZ) anyagi gondjai miatt 1992-ben az Országos Rendőr-főkapitányság vette át a fényjelző rendszer üzemeltetését, az OMSZ feladata maradt a viharjelzés folyamatos meteorológiai kiszolgálása és a riasztási parancs kiadása.
2004-től az unió szabványainak megfelelően az addigi 30 és 60 helyett első fokon percenként 45, másodfokú vihar esetén pedig 90 jelzést ad a balatoni viharjelző készülék. A jelzések a várható szélerősödésekre fél-másfél órával korábban kezdenek figyelmeztetni. 2012-ben a Balaton viharjelző rendszerét három medencére osztották fel: a Keszthelytől Badacsonyig tartó nyugati, a Badacsonytól Tihanyig tartó középső és a Tihanyi-szorostól keletre lévő keleti medencére. A felosztás jobban lehetővé teszi, hogy a fürdőzők és a vízi sportokat kedvelők hosszabb időt tölthessenek vízen, hiszen a viharjelzés medencénként eltérő lehet.
Napjainkban a Balatonnál 31 viharjelző állomás és további 16 mobil, veszélyre figyelmeztető készülék működik április 1. és október 31. között. A Balaton mellett más, nagyobb tavainknál is működik viharjelző rendszer: a Velencei-tónál 3, a Tisza-tónál 5, a Fertő tó hazai szakaszán pedig egy állomással.
