Még a multikulturális társadalmakban is megfigyelhető, hogy a különböző etnikumú emberek az esetek többségében saját népcsoportjukból választanak párt maguknak. Ennek legfőbb oka az – gondolhatnánk –, hogy természetes módon a saját etnikumukhoz tartozó emberekhez vonzódnak leginkább. Csakhogy, amint a First Met (a felmérés idején még Are You Interestednek hívott) internetes társkereső szolgáltatás felméréséből kiderül, közel sem ilyen egyszerű a helyzet. Az azonos népcsoporthoz tartozó emberek között kialakuló párkapcsolatok hátterében sokkal valószínűbb, hogy külső okokat kell keresnünk. A család elvárásait, a baráti kör összetételét, a nyelvi és társadalmi akadályokat.
Bár furcsának tűnhet, hogy egy társkereső cég adatait szociológiai következtetések levonására használjuk, ez manapság nem számít különlegességnek. Az egyik legnagyobb ilyen szolgáltatás, az OkCupid a milliós felhasználói bázis viselkedését elemző kutatókat is foglalkoztatja, akik eredményeiket az OkTrends nevű blogjukban publikálják rendszeresen. Az Are You Interested – olvasható a Quartzon – hasonlóképp működik, mint a Tinder. A felhasználók sorban kapják a keresési feltételeknek megfelelő adatlapokat, és azokra igent mondhatnak (ezzel kifejezve érdeklődésüket), vagy félredobhatják őket. Akire igent mondott valaki, az értesítést kap, és ha akar, kapcsolatba léphet az illetővel. Egy vizsgálatban 2,4 millió felhasználó adatait elemezve azt kutatták, hogyan függ a felhasználók kapcsolatfelvételi hajlandósága a rájuk „igent” nyomó illetők irányába aszerint, hogy az milyen rasszhoz tartozik (fehér, fekete, latin vagy ázsiai). Itt most csak heteroszexuális embereket elemeztek.
Az eredmények a társadalmi-kulturális környezet ismerete nélkül meglepőbbek nem is lehetnének. Az persze természetes, hogy a férfiak általában háromszor gyakrabban üzennek az őket bejelölő nőknek, mint fordítva (hiszen a közfelfogás szerint a társkereső férfiak többségének motivációi jelentősen eltérnek a legtöbb nő céljaitól). Kiderült azonban, hogy a legtöbb ember egyáltalán nem a saját etnikumát preferálja leginkább, hanem nagyon egyöntetűek a vonzalmaik – függetlenül származásuktól. Az ázsiai férfiakat kivéve minden férfi az ázsiai nők megkeresésére reagál a legnagyobb arányban. Az ázsiaiak azonban valamiért inkább a latin nőket szeretik.
A fekete nők a fekete férfiakat kedvelik, de a latinok, az ázsiaiak és a fehérek egyöntetűen a fehér „kérőket” részesítik előnyben. Ha megnézzük az érem másik oldalát (az elutasított, pontosabban a legritkább esetben akceptált etnikumokat), pont ellentétes mintázatot kapunk. Minden nő ódzkodik a fekete pasiktól, kivéve a fekete nőket, akik viszont a fehéreket utasítják el. A férfiaknál még egyértelműbb a helyzet: rassztól függetlenül az összes felhasználó az őrájuk igent nyomó fekete nőknek hajlamos a legkevésbé visszaírni. Tehát még a fekete férfiak is. A legélesebb disszonancia a fekete férfi, ázsiai nő felállásban van: míg az előbbiek legerősebben az utóbbiakhoz vonzódnak, fordítva éppen a legerősebb elutasítás a reakció. Érdemes tudni, hogy a First Met felhasználói jellemzően idősebbek a Tinderen elérhetőknél: kétharmaduk 35 éven felüli.
Az OkCupid kutatása kissé más eredményeket hozott. Az náluk is nyilvánvaló volt, hogy a fekete nőket elutasítják a nem fekete férfiak. A nők általában a saját rasszukat preferálták, de a többi etnikum közül különösen elutasították a fekete és az ázsiai férfiakat. Ezt a felmérést először 2009-ben, majd 2014-ben is elvégezték, alig valami változott. Még érdekesebbé teszi a számokat, ha azokat az OkCupid megkérdezésen alapuló közvélemény-kutatásával vetjük össze. Az évek során egyre kevesebben válaszoltak igennel arra a kérdésre, hogy a randizásnál erősen preferálják-e a saját népcsoportjukhoz tartozókat. Egyre többen lennének hajlandók – állításuk szerint – más rasszhoz tartozó emberrel is összejönni, miközben mind kevesebben utasítják el az eltérő etnikumú emberek közötti vegyes házasságot.
Csakhogy valós preferenciáik, előítéleteik köszönőviszonyban sincsenek politikailag rendkívül korrekt válaszaikkal. Ez nem jelenti azt, hogy hazudtak – legalábbis nem tudatosan. Könnyen elképzelhető, hogy valóban felvilágosultnak gondolják magukat, és elutasítják a rasszizmust, de a párválasztás pillanatában mélyebben gyökerező tendenciáik irányítják döntéseiket.
Ez a jelenség egyáltalán nem korlátozódik a párválasztásra. A számos rasszhoz tartozó embert magukba foglaló nyugati társadalmakban, például az Egyesült Államokban a fehérek általában magasabb társadalmi pozíciót foglalnak el, mint mások. Ennek megfelelően a fehérek előnyöket élveznek szinte bármilyen területen. Részben ugyanazon történelmi okok miatt, amelyek biztosítják vezető státusukat, részben pedig azért, mert vezető pozícióban vannak (és ebből a tényből a társadalom nagy része öntudatlanul „jobbnak” tekinti őket szinte mindenben). Ezalól nem kivétel a társkeresés sem. Szinte közhely, hogy ha két tökéletesen megegyező felhasználói profil között csak a rassz a különbség, akkor a „fehérség” jelentősen megemeli a pozitív viszonválaszok számát.
Az anonimitást biztosító online randialkalmazások tökéletes fedezéket nyújtanak a felhasználóknak ahhoz, hogy szabadon döntsenek, valós preferenciáiknak engedve. A Tinderen nem kell udvariasan viselkedniük az általuk egyébként taszítónak talált rasszba tartozókkal. E preferenciák a személyes találkozók alkalmával is működnek. A Columbia Egyetem pszichológusai gyors randikat szerveztek különféle etnikumú önkéntesek részvételével, olvasható a Pacific Standardben. Négy perc állt az összesorsolt párok rendelkezésére, hogy megismerkedjenek. Ezután nyilatkozniuk kellett, szívesen találkoznának-e újra a partnerrel.
Itt az ázsiai férfiak voltak nagy hátrányban. A nők átlagosan 33 százalékkal kisebb valószínűséggel találták szimpatikusnak az ázsiaiakat, mint másokat. A saját rasszukhoz tartozó férfiakhoz képest dupla ekkora hátrányban voltak a keletiek. Egy újabb kísérletben a kutatók megpróbálták kiegyenlíteni az etnikai hátrányokat – méghozzá pénzzel. Azt tesztelték, mennyit kell keresnie egy férfinak ahhoz, hogy szimpatikussá váljon a hölgyek szemében. Kiderült, hogy e tekintetben is az ázsiaiak vannak a legrosszabb helyzetben. Egy keleti férfinak évi 247 ezer dollárral (74 millió forinttal) kell többet keresnie a fehér férfiaknál ahhoz, hogy ugyanolyan vonzóvá váljon egy fehér nő szemében.
A szexuális vonzalomra sok biológiai, öröklötten rögzült faktor hat. Ezek azonban általában a saját magunkhoz hasonló (ez esetben: azonos rasszhoz tartozó) partner iránti preferenciát erősítenék. Amikor másik etnikumú férfiakat vagy nőket részesít valaki előnyben, ott sokkal valószínűbb, hogy főként kulturális, tanult hatások működnek. Az ázsiai férfiak elutasítottságát részben magyarázhatja például, hogy alig jelennek meg a popkultúrában.
A Dél-kaliforniai Egyetem tanulmánya szerint a száz legnagyobb bevételt termelő 2014-es filmben az ázsiaiak csak a megszólaló karakterek 5,3 százalékát adták. Negyven filmben egyetlen ázsiai szereplő sem volt, és ha voltak is, sokkal ritkábban ábrázolták őket szexuálisan kívánatos kontextusban. A keleti férfiak sztereotipikus ábrázolásának állatorvosi lova Raj, az Agymenők (The Big Bang Theory) című sorozat indiai szereplője. Akcentussal beszél, és retteg a nőktől, a sorozat elején még meg sem tudott szólalni nők jelenlétében. A divatmagazinokban ugyanez a helyzet. A nőknek szóló (és mindenféle rasszba tartozó nő által olvasott) képes újságokban gyakorlatilag nincsenek keleti férfiak.
Az egész világon ugyanazokat a (többnyire amerikai) filmeket keresik az emberek a moziban, a tévében és az interneten. Így az európai szépségideál univerzálissá vált. A társkereső oldalakon a fehér bőrnél, szőke hajnál, kék szemnél nagyobb áldás nincs. Ázsiában milliárddolláros piaca van a bőrfehérítő iparnak. A bőr sötétségét okozó színanyag, a melanin termelését gátló krémek a szépségipar legkelendőbb portékái közé tartoznak. Kínában az arckozmetikumokból származó bevétel 71 százalékát a bőrfehérítő krémek adják, írja az Asian Scientist.
A bőrszín szerinti diszkrimináció nem felnőttkorban alakul ki, és ezt már hetven éve tudjuk. A negyvenes években Mamie és Kenneth Clark pszichológusok fekete és fehér gyerekeknek adtak fekete és fehér babákat. Választaniuk kellett, melyiket tartják szépnek, melyiket csúnyának. A gyerekek többsége (feketék és fehérek egyöntetűen) a fehér babát tartotta szebbnek. A későbbi kísérletekből kiderült, hogy a fekete gyerekek alacsonyabb rendűnek, utálnivalónak tartják magukat. Főként azok, akik szegregált iskolába jártak. A Clark házaspár kutatása is segített abban, hogy egy évtizeddel később a legfelsőbb bíróság alkotmányellenesnek nyilvánítsa a de jure szegregált iskolákat (persze ezek az iskolák de facto még fennmaradtak).
Legutóbb 2008-ban ismételték meg a babakísérletet az ABC tévétársaság Good Morning America című reggeli műsorában. Az eredmények nagyon hasonlóak lettek. Bár a közbeszéd szintjén sokat csökkent a rasszizmus a múlt század negyvenes évei óta, az agyakban láthatóan nem sok változás történt.
