Lepráról árulkodó csontok Abony határában

Molnár Csaba

Molnár Csaba

2017. október 22., vasárnap 12:30, frissítve: szerda 22:32

Sokkal régebb óta gyötörheti a lepra az embereket, mint eddig hittük. Abony mellett, egy rézkori temetkezési helyen 5700 éves leprás megbetegedések nyomaira bukkantak magyar kutatók. E felfedezés számos, korábban közkeletű elméletet cáfol a lepra eredetére vonatkozóan, e fertőző megbetegedés korai történetére derítve fényt.

A kétezres évek elején Abony mellett egy agyagbánya kitermelését megelőző régészeti feltárás közben emberi maradványokra bukkantak a kutatók. A jogszabályok szerint ilyenkor a munkálatokat a feltárás idejére le kell állítani. A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Régészeti Intézetének munkatársai ki is szálltak a helyszínre, és fokozatosan rendkívül jelentős leletegyüttesre bukkantak. Az ásatás 2004 és 2008 között folyt az abony-turjánosdűlői lelőhelyen, a késő rézkor legelejéről származó (i. e. 3700–3600 körül) közel négyszáz objektumot tárva fel. Közöttük voltak azok az úgynevezett többes temetkezések (tömegsírok) is, melyek összesen 48 ember maradványait rejtették. Ezekbe a gödrökbe egyeseket a kor rítusai szerinti tiszteletadással temettek el, másokat pompa nélkül helyeztek nyugalomra. A leletegyüttes tudományos jelentősége önmagában is nagy, hiszen a késő rézkor ezen bevezető fázisából alig kerültek elő eddig tárgyi emlékek. Az akkoriban a Kárpát-medencében élt népesség életéről, etnikai hovatartozásáról szinte semmit sem tudunk.

A holttesteken sok gyógyult heget találtak, de olyan sérüléseket is felfedeztek, amelyeket közvetlenül a halálukkor szereztek az emberek, tehát valószínűleg ezek oltották ki az életüket. Találtak állati és emberi csontokat, amelyeket beleszúrtak az eltemetettek testébe – talán így ölték meg őket –, de sok csecsemő és kisgyerek holttestére is rábukkantak. Mindezek a körülmények arra utalnak, hogy minden szempontból sanyarú lehetett ezen emberek sorsa. Az igazán nagy szenzációt azonban a csontokon talált jellegzetes, egy specifikus fertőzésre utaló elváltozások jelentik.

– A lelőhelyen hét gödörben fordultak elő emberi maradványok. Ezek között találtuk meg azokat is, amelyeken a leprára jellemző csonttani tüneteket fedeztünk föl. Ez azért is megdöbbentő, mert a késő rézkorba vezető átmeneti fázis – úgynevezett probobolerázis korszak – igen kevéssé ismert – mondja Köhler Kitti, az MTA BTK Régészeti Intézetének kutatója. – Általában kevés az ebből az időszakból származó lelőhely, de legfőképpen az embertani kutatások szempontjából legfontosabb temetkezési helyek hiányoznak. A Kárpát-medencéből mindössze három-négy lelőhelyről került elő emberi maradvány, általában egy-két embertől származó leletek. Az abonyi lelőhely így már a feltárt maradványok számában is kitűnik.

 

– A 48 egyén között ötnek az arckoponyáján látható az orrcsontok gyulladása, felszívódása, és hasonlóak a tünetek a felső állcsonton is. A hosszú csontokon és a bordákon csonthártyagyulladás nyomai, a kevés megmaradt ujjpercen deformáció, gyulladás, egy esetben üregszerű benyomódás is megfigyelhető volt. Tehát e maradványokon morfológiailag diagnosztizálhatóan a lepra előfordulásának nyomaira bukkantunk – teszi hozzá a tanulmány egy másik szerzője, Hajdu Tamás, az Eötvös Loránd Tudományegyetem embertani tanszékének kutatója. – Ezt már régóta tudtuk, mégis sokat vártunk az eredmények közlésével, mivel egy angol kollégánk próbálta a leletekből archeogenetikai módszerekkel is kimutatni a leprát, magyarul megtalálni a leprabaktérium DNS-ének nyomait. Ez azonban nem sikerült.

Arra még van esély, hogy a baktérium sejtfalának összetevőit megtalálják további molekuláris biológiai vizsgálatokkal. A morfológiai bizonyítékok ennek ellenére olyannyira meggyőzőek voltak, hogy DNS hiányában is a közlés mellett döntöttek, hiszen e leletek a radiokarbonos kormeghatározás alapján sokkal korábbiak, mint a lepra eddig legidősebbnek hitt előfordulása.

– A lepra eredetét magyarázó legrégebbi elmélet szerint a betegséget Nagy Sándor csapatai hurcolták be Európába, amint az ázsiai hadjáratok végeztével visszatértek Indiából. A modern kori genetikai vizsgálatok azonban cáfolják ezt, és azt valószínűsítik, hogy a lepra Kelet-Afrikából terjedt át Ázsiába, majd onnan Európába, később pedig az amerikai kontinensre – folytatja Köhler Kitti.

– A paleogenetikai kutatások előtt rendelkezésünkre álló adatok valóban azt mutatták, hogy a legkorábbi leletek a vaskori mediterráneumból, tehát Nagy Sándor idejéből származnak. A korábbról ismert, bizonyíthatóan leprás eset 1500, míg a csak feltételezhetően leprás maradványok 1000 évvel későbbiek az abonyi leleteknél. Az első Indiából, a második Anatóliából származik – mondja Hajdu Tamás.

Hiába több ezer éve a föld mélyén nyugvó emberi maradványokról van szó, felvetődhet, hogy az egykoron ölő baktérium talán még ma is fertőzőképes lehet. Érkeznek ugyanis hírek a szibériai talajból kiolvadó, lépfenében elhunyt emberek és állatok kiváltotta modern kori megbetegedésekről is. A kutatók azonban elhárítják az efféle aggodalmakat.

– Abból is egyértelmű, hogy a lepra baktériuma már rég nem él ezeken a maradványokon, hogy nem sikerült kimutatni a DNS-ét. De még ha sikerült volna, az sem bizonyítaná a fennálló fertőzőképességet – érvel Hajdu Tamás. – Régiónkban a talajba temetés esetén néhány évtized alatt oly mértékben lebomlik az emberi test és ezzel együtt a benne egykor élt kórokozók is, hogy azok évtizedekkel, évszázadokkal vagy évezredekkel később már nem jelentenek veszélyt.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.10.21.

A szerkesztő ajánlja