Ukrajna és Kárpátalja: megszokott kényszerházasság

Veczán Zoltán

2015. június 24., szerda 18:06, frissítve: hétfő 16:06

Igazi kényszerházasság, amelyet lassacskán megszoktak a felek – valami ilyesmi Kárpátalja és Ukrajna viszonya, legalábbis ez rajzolódott ki számomra az MTA Történettudományi Intézetének keddi konferenciája után.

Az első világháború alatti-utáni nemzetépítő törekvésekről szóló konferencia harmadik blokkjában az egyik legfigyelemreméltóbb téma a tiszavirág-életű első Ukrán Népköztársaság (1917–1920) és az ukrán függetlenség gondolata volt.

A „távoli testvérek”

Fedinec Csilla, az Akadémia Kisebbségkutató Intézetének munkatársa röviden vázolta ennek történetét, amelyben a legmeglepőbb talán az volt, hogy az ukránok nem igazán érezték magukhoz közel állónak sem Kárpátalját, sem a ruszinokat. Tudtak ugyan a testvérnépről, ám az évszázados szétfejlődés eredményeképpen nem volt közös identitástudatuk. A ruszinokat egyébként is a Magyarországhoz „leghűségesebb nemzetiségként” szokás emlegetni, autonómiatörekvéseik saját jószántukból sosem csúcsosodtak volna ki az elszakadásban – olyannyira, hogy még az Amerikába kivándorolt ruszinok is őrizték a hungarus-tudatot.

A nagy álom testközelbe kerül

Maga az ukrán államiság kérdése is csak a 19. század vége felé kezdett megfogalmazódni egyfajta kósza ötletként, nemzetépítő romantikaként, és úgy ábrándoztak a Donig érő Ukrajnáról, ahogy mi Magna Hungáriáról. Elég távoli is volt ez az álom, hiszen a cári Oroszország és a Monarchia között felosztott területeken minden szeparatista mozgalmat elfojtottak, a keleti fronton pedig a két hadsereg uniformisában ellenségként feszültek egymásnak az ukránok, ahogy a lengyelek is. A háború előtt a jó császár vagy jó cár részéről remélték az autonómiát, amelyet lojalitásukkal érdemelnek ki, az államiság csak mint végső, nagy álom szerepelt céljaik között. Aztán az 1917-es oroszországi forradalom és az Osztrák–Magyar Monarchia 1918-as felbomlása kézzelfogható közelségbe hozta azt.

Meg sem hallgatták őket

Az ukrán államiságra sokféle koncepció volt, egy közös ponttal, a föderalizációval. Akár a – föderalizált – cári Oroszországba való betagolódást, akár a független Ukrajnát vették is figyelembe, mindkét esetben a multikulturális ország népeinek békés egymás mellett élését célozták meg a tervezetet kidolgozó történészek, tudósok. Mihajlo Hrusevszkij, az Ukrán Központi Tanács elnöke pont hazánkat hozta fel példaként – negatív példaként. Mint mondta, „nem akarhatunk ilyen államot, amely nem ad jogot a kisebbségeinek, nem lehetünk nacionalisták, nekünk nem ez a példa kell”.

Ukrajna megkezdte diplomáciai tapogatózásait, küldöttei eljutottak Párizsba is, ahol éppen a békeszerződéseket fogalmazták – 1919-ben hivatalos meghívás nélkül, nagy nehézségek árán: sokáig Franciaországba sem engedték be őket. Annak ellenére, hogy egy Franciaország méretű és népességű terület lakosságát képviselték, hivatalosan még politikusok sem ültek le velük tárgyalni.

Kisantant-lobbi és keserű szájíz

Ami érdekes, hogy területi követeléseik között ekkor sem szerepelt Kárpátalja magyarlakta része. A Felvidék egy része igen – Eperjes számukra szimbolikus jelentőséggel bírt –, de emellett ők csak a hegyvidékre tartottak igényt, álmukban sem gondoltak volna például Ungvár megszerzésére.

Az ukrán területi igények maximuma – a magyar ajkú vidékek jól láthatóan nem szerepeltek ebben a mégoly merész elképzelésben sem
Az ukrán területi igények maximuma – a magyar ajkú vidékek jól láthatóan nem szerepeltek ebben a mégoly merész elképzelésben sem
Fotó: Wikipédia

Bár korábban Budapesten a Károlyi-kormánynál tapogatóztak az ügyben, hogy ha a magyar kormány úgy gondolja, ők szívesen megszállják Kárpátalját a csehszlovákok helyett – ami felé Jászi Oszkár, Károlyi nemzetiségi ügyekkel foglalkozó minisztere hajlott is – végül győzött a kisantant megfontolása Magyarország elszigeteléséről, és Kárpátalja Csehszlovákia része lett – beígért, de a szó valódi értelmében soha meg nem adott autonómiával.

Az ukránok dolgavégezetlenül mentek haza Párizsból, hozzánk hasonlóan keserű Trianon-szájízzel, mert ahogy bennünket, őket sem hallgatta meg senki államiságuk kérdésében – rövid életű országukat pedig hamarosan felosztotta egymás közt az újjáéledő Lengyelország és a Szovjetunió.

A beletörődő tartomány

Kárpátalja szerencsétlensége mindig az volt – mint arra Fedinec Csilla rámutatott –, hogy sosem döntött a saját sorsáról, az ő szerepe mindig annyi volt, hogy a helyi lakossággal legitimáltatták a hatalomváltást – ez alól egyedüli kivétel a Magyarországhoz tartozó autonóm Ruszinföld megalakulása volt. Aztán amikor a csehek bevonultak, a ruszinok „rájöttek, hogy ők szeretnének Csehszlovákiához tartozni”; a szovjet csapatok 1944-es megérkezésekor pedig „hirtelen a Szovjetunióhoz akartak tartozni”. A ruszinok – és az ott élő magyarok – igényeit pedig éppúgy nem vették figyelembe, ahogy a Szovjetunió felbomlásával megszülető új Ukrajna is lesöpörte az asztalról az 1991-es kárpátaljai népszavazás eredményét, amelyben a lakosság elsöprő többsége az autonómia mellett tette le voksát.

Ezek után Kárpátalja lassacskán beletörődött a kényszerházasságba Ukrajnával – pedig ebből a frigyből akkor sem kért, amikor azt száz éve a föderalizmus szép eszméjébe öltöztették – és már csak elvétve lángol fel a ruszin öntudat, hogy az Ukrajna egészénél jóval európaibb képet mutató országrésznek autonómiát követeljen.

Ruszinok, lengyelek, Tisza

A történethez hozzátartozik, hogy – ahogy ifj. Bertényi Iván, az ELTE történésze elmondta – a ruszinok Tisza István miniszterelnöknél is kilincseltek autonómiajavaslataikkal, Tisza azonban – a pánszlávizmustól félve – elutasította őket, és inkább hajlott a nem szláv románokkal való megegyezésre. Ugyanakkor saját múlt századbeli doktrínái – az osztrák–magyar dualizmus sérthetetlensége, a magyar szupremácia ideologikus eszméje – megakadályozták a valódi kiegyezést, míg Budapesten ezért a kevés engedményért is lehazaárulózták. Tisza már 1916-ban tudta, hogy a háború valószínűleg elveszett, Budapest mellett Bécsben és Berlinben is fúrták, nem véletlenül törekedett valamiféle – megkésett – megegyezésre. A későbbi kommunista történetírás mégis belőle faragott bűnbakot.

 

Tisza a lengyelek kérdéséhez ugyanakkor elutasítóan állt – nem akarta az 1915-ben az oroszoktól elfoglalt lengyel földeket az osztrák fennhatóság alatt álló Galíciával egyesítve osztrák–magyar–lengyel monarchiává bővíteni a birodalmat – ezt már Mitrovits Miklós, a Történettudományi Intézet munkatársa mondta a konferencián. Tisza ugyanakkor híve lett volna egyfajta „szubdualizmusnak”, azaz pártolta volna Lengyelország Horvátországhoz hasonló függetlenségét a birodalmon belül. Ez viszont a lengyeleknek és a mellettük kiálló magyar ellenzékieknek kevés volt, a németeknek pedig sok, mivel ők a saját fennhatóságuk alatt álló lengyelek önállósági törekvéseinek felerősödésétől tartottak. Nem alaptalanul: a lengyelek úgy számoltak, hogy a világháború jó esély, mert a lengyel területeket birtokló hatalmak, Oroszország, Németország és a Monarchia egymással harcoltak, és ha csak egyikük is veszít, ott szárba szökkenhet a független Lengyelország. Az a sors különös kegye volt a lengyelek szempontjából, hogy végül mindhárom birodalom elbukott, és a százhúsz éve már „csak a szívekben élő” Lengyelország hamvaiból újjászülethetett.

A szerkesztő ajánlja

Molnár Richárd

Titkos kommunikációs stratégia oldalanként 450 ezerért Cegléden

A város fideszes önkormányzata hivatalosan üzleti érdekből rejtegeti méregdrága tervét.

Tompos Ádám, Schuszter Csaba

„Jelentsen fel, úgysem fog történni semmi”

A Központi Nyomozó Főügyészség előtt a fideszes „jelölt” karácsonyi csomagjának ügye.

Majláth Ronald

Szélesedő szakadék, és egy elveszett nemzedék

Egyre nehezebb tapasztalatlan fiatalként boldogulni a globalizált világban.

Pallagi Marianna

Aggódnak a magyarok, amiért ukrán katonákat telepítenének Kárpátaljára

A helyi magyarok úgy vélik, hogy a nacionalisták után a frontot megjárt harcosok is célba vennék őket.