A bevándorlásellenesség hullámai

2016. november 16., szerda 11:02, frissítve: szerda 14:56

Napjainkban aligha van sikeresebb pártcsalád összeurópai szinten, mint a muszlimellenes pártoké – még ha az elnevezésük körül heves viták dúlnak is. Szélsőjobboldali? Populista? Politológusok törik a fejüket minden országban, vajon találó-e a szélsőjobbol­dali jelzővel illetni egy olyan pártot, amelynek társadalomképe és gazdaságfilozófiája alig különbözik egy neoliberális pártétól, és éppen a demokráciát, a jog uralmát, a női jogokat érzi fenyegetve egy, a párt vezetői által intoleránsnak lefestett kisebbségtől. Meddig lehet érvelni az európai, a nyugati kultúrkör védelmével, és hol válik a tolerancia értékének védelme intoleránssá? A muszlimellenes pártok vezetői előszeretettel hivatkoznak arra, hogy a bevándorlás és az integráció körüli problémák szőnyeg alá söprése a szólásszabadság elfojtásához vezet. Ahogyan a 2002-ben meggyilkolt holland Pim Fortuyn mondta: „Teljesen szabadon beszélünk, és azt mondom, hogy a multikulturális társadalom nem működik. Nem egymáshoz közel, hanem különválasztva élünk.”

A holland Geert Wilders, a belga Filip Dewinter, a dán Kristian Thulesen Dahl mindig hangsúlyozzák, ők nem a musz­lim bevándorlók, hanem a muszlim radikalizmus vagy a politikai iszlám ellenfelei. Mindeközben retorikájuk egyáltalán nem arra utal, hogy komolyan vennék e különbségtételt (Wilders fejkendőadót javasolt, Martin Henriksen, a Dán Néppárt parlamenti képviselője pedig legutóbb az arab nyelv használatát tiltotta volna meg az iskolákban). Nap­jaink migrációs folyamatai, valamint ezek következtében a nyugat- és észak-európai nagyvárosokban tapasztalható feszültségek e pártok és mozgalmak malmára hajtják a vizet.

Márpedig ki tagadhatná, hogy a marginalizálódott muszlim fiatalok egy része számára a szalafista (pontatlan kifejezéssel: fundamentalista) eszmék afféle valláspótlékot nyújtanak. Nem újdonság a történelemben, hogy az idegen környezetbe került népesség intenzívebb vallási életet próbál élni, mint az anyaország lakossága, és az ismeretlenben, idegenek között a vallásba kapaszkodik mint az egyetlen közösségmegtartó intézménybe. Kanadai francia katolikusok, amerikai ír katolikusok vagy írországi skót protestánsok, dél-afrikai búr protestánsok sokan tudnának erről mesélni. Ez a vallási hagyományba való bezárkózás érthető törekvés, és ezzel élnek vissza a szalafisták, akik saját vallásértelmezésüket akarják a marginalizálódott muszlim fiatalra erőltetni. Az európai elit még nem találta meg a választ arra a feladványra, hogyan lehetne a muszlim radikalizmus (szalafizmus, politikai iszlám) és a szekuláris társadalommodell között megtalálni a közép­utat, amely ráadásul összhangban van a globális társadalmi, gazdasági folyamatokkal is (vagyis a bevándorlókat nem helyezi a szociálisan másodrangú polgárok közé, hiszen szükség van rájuk az európai munkaerőpiacon).

A gazdasági válságot sem szabad figyelmen kívül hagyni, amikor a muszlimellenes pártok megerősödésének okait elemezzük. Köztudomású, hogy válság idején mindig növekszik az idegenellenesség, a xenofóbia. A hazai munkás elviseli a más nyelvű, más kultú­rájú idegent, ha tudja, hogy mindkettőjük számára van elég hely a munkaerőpiacon. Amikor a munkahelyek tömegesen szűnnek meg, és egzisztenciák, családok tízezrei kerülnek veszélybe, máris megindul a létharc a szűkülő forrásokért. Ilyenkor az idegen láthatóbbá válik, és már csak egy hatásos szónok hiányzik, hogy megbélyegezze. Ok pedig mindig akadt a gyűlölet felkorbácsolására: ha az idegen munkanélküli, akkor élősködő, lumpenproletár; ha dolgozik, akkor elveszi a munkát; ha másként öltözködik, más a nyelve, akkor asszimilálódjon; ha asszimilált, akkor az csak mimikri; ha a többségétől különböző vallását gyakorolja, akkor szándékosan elszigeteli magát a többségtől; ha vallástalan, akkor megbízhatatlan, hiszen még egy esküt sem lehet várni tőle. És így tovább.

Ha megnézzük a kapitalista rendszerben bekövetkező válságok történetét, akkor látható, hogy a recessziót mindig követte a bevándorlásellenesség konjunktúrája. 1847, 1857, 1866, 1873, 1929. Mindegyik válság kedvező táptalajt jelentett a bevándorlásellenes mozgalmak számára (is). Az Egyesült Államokban a katolikusok, Európa sok országában a zsidók kerültek a bűnbak szerepébe, és csaknem minden országban a modernizáció, a nagyváros és az elszemélytelenedő nagytőke. Különösen az 1873-as és az 1929-es válságot szokás említeni a történelmi szakirodalomban – mint amelyek mérföldkövet jelentettek a szélsőjobboldal megszerveződésében és sikerességében.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Az 1873-as válságot követő két évtizedben alakultak meg Európában az első szélsőjobboldali, bevándorlásellenes pártok és mozgalmak. Ám van egy fontos különbség az akkori szélsőjobboldal és a mai bevándorlásellenes pártcsalád között: az utóbbi korántsem minden tagja tekinthető a szó valódi értelmében szélsőségesnek. A norvég Haladó Párt, a Dán Néppárt vagy a holland Szabadságpárt például sok tekintetben liberális a társadalompolitikájában, ha a bevándorlás, különösen a muszlim bevándorlás kritikáját, a multikulturalizmus és a politikai korrektség ostorozását leszámítjuk. Ebből is látszik, hogy a XXI. század elején a hagyományos, XIX. század végi politikai kategóriák jórészt alkalmatlanok egy-egy pártcsalád identitásának kifejezésére.

Az 1970-es években is bekövetkezett egy válság. Az első olajválság, amely mögött szintén egy, a Közel-Keleten bekövetkezett esemény, az 1973-as izrae­li–arab háború és erre válaszként az OPEC áremelése állt, megrendítette a nyugati fogyasztói társadalmakat. Az ötvenes-hatvanas években bővülő fogyasztás után a fejlett országok először szembesültek a kínálat szűkülésével. Az energiahordozók árai emelkedtek, az infláció megugrott. A válság hatására ismét növekedett a társadalmi feszültség. A krízis láthatóvá tette a szociális feszültségeket. A hetvenes évek időszaka az új típusú szélsőjobboldal színre lépésének a pillanata volt, de e szélsőjobboldal az ellenséget a bevándorlókban találta meg és egyre kevésbé a zsidókban, miközben az elitellenességét megőrizte.

Majdnem minden évben alakult egy bevándorlásellenes párt. 1972-ben lépett színre a Jean-Marie Le Pen vezette Nemzeti Front, a mai szélsőjobboldal doyenpártja. 1972-ben a dán Hala­dás Párt, majd egy évvel később a norvég Haladás Párt üzent hadat a politikai konszenzus övezte jóléti modellnek, a hagyományos pártoknak és az eliteknek. 1979-ben zászlót bontott két szeparatista párt, méghozzá az Európai Gazdasági Közösség két alapító országában: Belgiumban a Flamand Érdek, Olaszországban pedig az Északi Liga. 1982-ben megalakult a Brit Nemzeti Párt, 1988-ban pedig a Svéd Demokraták, akik hosszú menetelés után 2010-ben 20 fővel bekerültek a riksdagba. Az 1990-es évekre összeállt a szélsőjobboldali paletta.

2008-ban újabb válság kezdődött. Európa még mindig nyögi ezt a válságot, ráadásul ez összekapcsolódik egy, a Közel-Keletről és Észak-Afrikából kiinduló migrációs krízissel. Az Európai Unió politikailag túlvállalta magát, de alulteljesített a gazdasági és szociális biztonság megteremtésében. A szociális gyökerű bizonytalanságérzés pedig mindig kedvez a szélsőséges erőknek. Jelenleg a fősodorban nem látható erő, amely összeurópai szinten képes ezzel szembeszállni. Mindenesetre a tolerancia és az elfogadás értékeinek deklarálása aligha lesz elegendő, ha az nem kapcsolódik össze a szociális biztonság növelésével, egy új európai jóléti modellel és az integráció új, akár lokális módjainak keresésével.

(a szerző történész, politológus)

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016.11.16.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.