A civilek és a demokrácia

A „rövid” és a „hosszú” távú politizálás célrendszere nem feltétlenül esik egybe

2017. június 9., péntek 17:49, frissítve: péntek 17:53

A nyugat-európai fejlődés tapasztalata, hogy a demokrácia nem bízható csupán a pártokra. A jelenlegi ellenzék legnagyobb tévedése, hogy mindent a pártoktól, a pártalapú politizálástól vár. Nyugat-Európában már régóta jelen van az a történettudományos felfogás, amely a nyíltan pártos szervezetek helyett az alulról szerveződő társadalom jelentőségét hangsúlyozza a demokratikus politika alakításában. Erről szól alábbi példánk.

A francia történészek a XIX–XX. században állandóan újraértékelték a francia forradalmat – habitustól és politikai beállítódástól nem függetlenül. Magyarországon általában az a gyermeteg felfogás uralkodik a köztudatban, hogy „a harmadik rend” föllázadt a kizsákmányoló, reakciós arisztokrácia és egyház ellen, és bár valami baleset folytán az általa létrehozott [sic!] demokrácia [sic!] jakobinus diktatúrává fajult, a forradalom sajnálatos kilengései ellenére lényegében jó útra állította Franciaországot. A francia nemzet pedig azóta egybeforrott a köztársasággal. Becsületes és okos baloldali gondolkodóktól is olvashatók a fentiekhez hasonló naiv leegyszerűsítések a magyar közéletben. Mintha ezek szerzői soha nem hallottak volna Vendée-ről, mintha soha nem lettek volna restaurációk és bonapartista államcsínyek, soha nem lett volna 1799, 1804, 1830, no és vichyi Franciaország sem.

Azt végképp nehéz megállni mosoly nélkül, amikor a köztársaságot és a demokráciát azonosítják egymással, holott a kettő között a különbség ég és föld. Egyik államforma, másik a hatalomgyakorlás módja. Utóbbi könnyen összefér a többség, akár egy kreált többség zsarnokságával is. A magyar politizáló értelmiség jelentős része számára e kettő azonosítása már-már kényszeresnek tűnik (ebből persze fakad egy nagyon ellenszenves tulajdonság is: a jobbára monarchikus keretben folyó magyar történelem eredményeinek állandó lebecsülése, hagyományaink ostorozása – ami joggal vált ki ellenérzéseket mindenkiből). Nem kétlem, hogy a francia köztudatban hasonlóan felületes és gyerekes nézetek élhetnek 1848-ról vagy 1867-ről. Csakhogy ez a fenti, Magyarországon széles körben elterjedt narratíva rengeteg fontos és érdekes kérdést fed el. Olyan kérdéseket, amelyek a mai Magyarországon is tanulságosak lehetnek a hatalmat mindenkor gyakorlók számára.

Ha ilyen egyszerű lett volna a forradalom dinamikája, ahogyan fent a mai magyar baloldal felfogása alapján írtuk, akkor mivel magyarázható, hogy az arisztokrácia és a papság jelentős része maga is aktívan hozzájárult saját hegemóniájának lebontásához, és 1789. augusztus 4. éjszakáján mindkét rend képviselői örök időkre lemondtak privilégiumaikról? Ha a köztársaság a francia öntudat kvintesszenciája, akkor miért lázadt fel a 80-ból 60 megye Párizs ellen 1793-ban?

A választ soha nem tudták a liberális és baloldali történetírók megnyugtató módon föloldani. Az innováció a III. Köztársaság idején ellenzékben lévő királypárti jobboldalról érkezett. Ez a jobboldaliság – furcsa módon – közéleti szempontból vállaltan „ellenforradalmi”, szakmai szempontból viszont nagyon is forradalmi volt. Ebből a jobboldali táborból érkezett egy Augustin Cochin nevű történész, akit jórészt elfeledtek, mindaddig, amíg a francia forradalom újragondolását kezdeményező Francois Furet meg nem törte a hallgatást körülötte.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Cochin szociológiai műveltségének hozadékaként más magyarázatot adott a forradalom és a jakobinizmus kialakulásának okaira, mint a baloldali történészek. Szerinte az úgynevezett elmélkedőtársaságok, vagyis a Franciaországot behálózó irodalmi körök, társalkodóegyletek, filozófiai társaságok, filantróp klubok a maguk módján – akarva, de többnyire akaratlanul – előkészítették a forradalmat. Ezek az alulról szerveződő körök, azáltal, hogy nemest és polgárt, kézművest és papot egyaránt soraikba fogadtak, szimbolikusan lebontották a társadalmi hierarchiát. A maguk kis köreiben ezek az emberek egyenlők lehettek, így megszületett kicsiben az egyenlőségen alapuló társadalom modellje (amelyben az egyenlőség nem vagyoni, hanem kizárólag jogi egyenlőséget jelentett).

Cochin szavaival a szocializáció egy formáját alkották a társadalomban. Tagjaikat nem a születés, a közös osztályérdek, hanem a közös érdeklődés és a közös szocializáció kapcsolta egybe. Ahogyan Furet írta, Cochint interpretálva, „az elmélkedő társaságnak az a jellegzetessége, hogy tagjait csak az eszméhez fűzik kötelékek, s ennyiben előrejelzik a demokrácia működését”. Ezáltal az elmélkedőtársaságok a demokrácia keltetői voltak. Ami azt is jelenti, hogy a demokrácia eszméje már a monarchia kebelében kialakult, erőszak nélkül.

A jakobinizmus nem jelentett mást, mint a kis körök filozófiájának átvitelét országos szintre. Forradalom tehát nem lett volna a civil társadalom nélkül, amely átfogta nem csupán Párizst, hanem a XVIII. századi Franciaország minden táját. Ez magyarázatot ad arra, miért tört ki egyszerre mindenütt a forradalom. Az elmélkedőtársaságok mindenütt a helyi társadalom legszervezettebb részét alkották, magukba gyűjtve a véleményvezéreket. 1789 után immár nem egy kör, hanem az állampolgári közösség tagjait fogta át a közös eszme, a népfelség. Tegyük hozzá: a tényleges jakobinizmus fényévekre távolodott az elmélkedőtársaságok emberbarát filozófiájától, és végső soron az eszme rideg ügyészei saját keltetőjük – a civil társadalom – ellen fordultak, megalapozva a totalitarizmust. Ám erről az elmélkedőtársaságok tagjai már nem tehettek (a jakobinizmus – amelyhez indirekten hozzájárultak – közülük sokakat az ellenforradalom mellé sodort, mert nem értettek egyet a szabadság fent vázolt kis köreinek eltaposásával).

Miért érdekes ez ma Magyarországon? Az ellenzék 2010 óta képtelen mit kezdeni azzal a feladvánnyal, hogy egyszerre két elvárásnak kell megfelelnie a társadalom részéről: egyszerre kellene hosszú távú víziót nyújtania a magyar társadalom számára, és megszólítania egyszerű, a napi problémákra reflektáló hívószavakkal a választókat. Vagyis miközben hosszú távra kellene terveznie, rövid távon a különböző foglalkozási és társadalmi csoportok napi igényeinek kielégítésével kell törődnie. Az gyakran homályban marad, hogy a „rövid” és a „hosszú” távú politizálás célrendszere nem feltétlenül esik egybe.

Az egyre osztódó ellenzék helyzetét megkönnyítené, ha belátná, hogy a politikai pártokon kívül is van élet. Helyi szinten több információ van az embereknél, mint az oligarchizálódott pártközpontokban. Nem kell feltétlenül országos, csinnadrattás zarándokutakat tenni a választóknál, elegendő lenne, ha a pártok fölismernék a helyi civil társaságokban rejlő előnyöket. A helyben szerveződő civil társaságokban megvan mindaz az előny, ami a mamutként mozgó pártokban nem. A tapasztalat azt mutatja, hogy a falvakban és kisvárosokban szerveződő civilek rugalmasabbak, sokszor motiváltabbak, a külvilágra nyitottabbak, mint a nyíltan pártos, politikai jellegű szervezetek. Utóbbiakkal ellentétben mindemellett bírják a helyi társadalom lojalitását.

Az ilyen társulások azok, amelyek a demokrácia és a nyitott gondolkodás inkubátorai lehetnek, akkor is, ha sokszor partikuláris ügyek intézésére alakulnak. Rosszul teszik az orrukat fintorgató, helyi ügyeket lenéző pártpolitikusok, ha nem használják ki az intellektuális kíváncsiságot és nyitottságot, valamint állampolgári aktivitást, amit a civilek képviselnek. A demokráciát lehetetlen kizárólag pártokkal megalapozni. Az ellenzéknek bizonyos ügyekben az országos és helyi, egy ügyre fókuszáló civilek tapasztalatára kellene hagyatkoznia.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.06.06.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.