A fasorban se: egy bájvigyorra sem vagyunk jók Trumpnál

Fokasz Oresztész

Fokasz Oresztész

2017. október 20., péntek 13:03, frissítve: péntek 21:07

Távol álljon tőlünk, hogy végletesen leegyszerűsítsük a nemzetközi diplomácia finomságait, ám kétségtelenül léteznek bizonyos manőverek, amelyekkel egy ország kormánya és annak feje – vagy bármilyen államférfi – egy csapásra nagyot dobhat megítélésén. Olyan események, amelyeket kipipálva feltárulnak előtte bizonyos szalonok kapui. A nyugati világban ilyen, ha az adott ország tagja a NATO-nak, az Európai Uniónak, az ENSZ Biztonsági Tanácsának, vagy esetleg fontos nemzetközi szervezeteknek ad otthont. Ezt a saját bőrünkön is megtapasztalhattuk: nem volt olyan régen sem a NATO-, sem az uniós csatlakozásunk, így jól emlékezhetünk arra, hogyan változott meg a „nagyok” hozzánk, illetve vezetőinkhez fűződő viszonya ezeket követően.

Létezik azonban egyszerűbb, noha talán kevésbé hatékony módja is annak, hogy egy politikus növelje saját jelentőségét, szavának súlyát. Nevezzük ezt most a hatásvadászat kedvéért kannibalizációnak. Arra gondolunk, amikor a politikus egy másik, rangosabb, nagyobb formátumú, elismertebb kollégára támaszkodva-akaszkodva irányítja magára a figyelmet, így emeli meg önmagát – legalábbis a sajtó, valamint ezen keresztül a közvélemény szemében. Ezért nem mindegy a világon egyetlen kormány számára sem, hogy kit fogad, ki fogadja, ki áll vele szóba, mikor, hányszor, milyen körülmények között. Hogy hova látogat például Angela Merkel, Emmanuel Macron vagy Vlagyimir Putyin. És persze Donald Trump.

Tetszik vagy sem, az Amerikai Egyesült Államok a világ vezető, vagy úgy is mondhatnánk: egyetlen valódi szuperhatalma jelenleg. Lehet beszélni kínai hatalomátvételről meg orosz újjáéledésről, a realitások talaján maradva mégis azt kell megállapítanunk, hogy ezek az ébredő erők a fasorban sincsenek az USA-hoz képest. A lemaradás fényévnyi, mind gazdaságilag, mind a társadalmi-kulturális hatást tekintve. A katonai képességekről inkább ne is beszéljünk. Az amerikai elnök ezért olyan globális szereplő, akivel muszáj jóban lenni. Ha jót akarunk, tehetnénk hozzá vészjóslóan – és nem is járnánk nagyon távol az igazságtól. Akkor is igaz ez, ha a Fehér Ház jelenlegi lakója inkább tűnik elődei rajzfilmfigura-szerű karikatúrájának, mint a szabad világ vezetőjének.

Emlékezhetünk, mekkora felhajtás volt nemrég akörül, hogy Orbán Viktornak, illetve stábjának sikerül-e elcsípnie Trumpot egy négyszemközti egyeztetés erejéig. Egy ideig volt erre némi remény, ami valószínűleg azon is alapult, hogy a magyar kormányfő az uniós vezetők közül elsők között nevezte kívánatosnak a manhattani ingatlanmágnás diadalát. A találka mégsem jött össze. Legalábbis eddig. Érdemes azt is megjegyezni, hogy már a próbálkozásnak is volt egy afféle próba-szerencse, lesz, ami lesz, minden mindegy érzete. Olyasmi volt ez, amire Washingtonban azt mondanák: „long shot”. Hiszen miért lenne éppen ránk kíváncsi az Egyesült Államok elnöke? Kis ország vagyunk, tízmillió lakossal, jelentéktelen méretű gazdasággal, elhanyagolható haderővel, és még kívánatos ásványkincseink sincsenek. Gulyás Gergely, a Fidesz frakcióvezetője úgy fogalmazott: nem vagyunk Amerika szemmagasságában. Kár, hogy nem sikerült, de ennek így kellett lennie, különben is, a Fehér Ház urával randevúzni komoly kegy, nem adatik meg akárkinek – valahogy így okoskodhattak a hoppon maradt diplomaták.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Csakhogy. Van egy másik európai ország, szintén nagyjából tízmillió lakossal, talán komolyabb hadsereggel, de a miénknél sokkal siralmasabb állapotban lévő gazdasággal, amelynek vezetőjét a minap fogadták Washingtonban. A szegény, legatyásodott, lesajnált, szerencsétlen, tohonya Görögországról és szélsőbaloldaliként (!) emlegetett miniszterelnökéről, Alexisz Cipraszról van szó. Arról a Cipraszról, aki az amerikai kampány idején még hüledezett azon, hogy egy ilyen kellemetlen figura megválasztása egyáltalán szóba jöhet, és aki óva intette a választópolgárokat attól, hogy a „gonosz” Trumpra voksoljanak. (Más kérdés, hogy Trump a jelek szerint nem tudott erről a korábbi kiszólásról, de nem nagyon zavartatta magát akkor sem, amikor az egyik újságíró felemlegette.) Ciprasz most mégis részesült abban a kegyben, hogy a Rózsakertben, amerikai címerrel ellátott pódium mögül bájvigyorogjon az elnök mellett, rivaldafényben sütkérezve, élő, egyenes adásban. „Közös értékeink vannak. Ne feledjük: a demokrácia és a szabadság eszménye Görögországban született, s ezek az eszmények átszövik az amerikai kultúrát és hagyományokat is. Az elnök most folytatja ezt a hagyományt” – ilyen szépeket volt alkalma mondania a görög politikusnak kedden. Orbánnak és rajta keresztül nekünk, magyaroknak nem adatott meg ilyen alkalom. Itt tartunk, a lesajnált görögökhöz képest is. Radarszint és szemmagasság alatt vagyunk. A fasorban se.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.10.20.

A szerkesztő ajánlja