A figyelem középpontjában

2015. december 29., kedd 14:14, frissítve: szerda 11:44

Negyedszázada már annak, hogy Magyarország utoljára hallatta a hangját valamilyen globális kérdésben. Akkor a rendszerváltás miatt figyelt a világ e régióra, benne a szocialista tábor Varsó mellett leggyengébb láncszemére, Budapestre. A gulyáskommunizmusban és a második gazdaságban elmerülő, nyugati hiteleken élő Magyarország vonakodó szövetségesként jó alany volt arra, hogy rajta keresztül mélyíteni lehessen a II. világháború utáni világrend szovjetek vezette pólusán belüli törésvonalakat. Ez a tény a „bezzegországra” irányította a figyelmet, amely meg is hálálta azt, olyan kétségkívül bátor lépésekkel, mint a határnyitás.

Huszonöt évvel később ismét a határok miatt tolongott kis hazánkban a világsajtó, csak ezúttal nem kinyitottuk, hanem lezártuk azokat, amikor a kontinens nyugati felén még tombolt a befogadási láz. S míg Angela Merkel az akkori német hangulatnak megfelelve menekültekkel szelfizett, addig Orbán Viktor a muszlim térhódításról és a terroristaveszélyről szónokolva Európa végvári kapitányának szerepében kerítést épített. Kapott is érte hideget-meleget. A magyar kormány kétségkívül európai füleket sértő, indokolatlanul brutális retorikával kísért lépéseit, a menekültekkel szembeni bánásmódot némelyek a náci Németország módszereihez hasonlították, mások megelégedtek azzal a megállapítással, hogy a bevándorlók befogadásának elvetése illeszkedik Orbánnak az illiberális demokrácia kiépítését célzó, az európai értékeket sértő elképzeléseibe.

Aztán ahogy erősödött a migrációs nyomás a befogadó országokon, úgy változott az európai közhangulat. Az együttérzést a félelem érzése váltotta fel, s ha vonakodva is, de a biztonsági fenyegetésekkel kapcsolatos hideg számítás jegyében egyre több ország követte a magyar módszereket. A párizsi merényletek teremtette hangulatban Orbán Viktor végképp megdicsőült, s bírálatok tárgyából hirtelen európai tényező lett. Míg egyesek az ultrakonzervatív ellencsapás zászlóvivőjét, mások az elfáradt fősodorral szembeni új erőt, megint mások ismét csak a vonakodó szövetségest látták benne. Orbán pedig az Európát ostorozó retorikával megfelelt az erősödő közhangulatnak, s – időlegesen legalábbis – felrakta ezzel Magyarországot a globális politikai térképre. Még a fintorgók is elismerik, hogy a migránsok megállításával Orbán a maga javára fordította a róla folyó vitát, s ez még akkor is tény, ha ebben a körülmények, mindenekelőtt Angela Merkel ütemtévesztése, hezitálása is kétségkívül az ő malmára hajtották a vizet.

Külpolitika: létezik, de mégsem

A baj ezzel csupán az, hogy ettől a magyar külpolitika még nem látszik. Nem is látszhat, hiszen nem létezik. Mindent felülír ugyanis a belpolitika, pontosabban a hatalom megtartására összpontosító politikai technológiák. Ezekből a lépésekből kirajzolódik egyfajta közép-európai illiberális modell, ami azonban legfeljebb elfedheti a külpolitikai stratégia hiányát. Ne feledjük, hogy a migránsok feltartóztatására irányuló kampány is a lanyhuló népszerűséget volt hivatott feltornászni, bár az elvitathatatlan, hogy Orbán Viktor jó politikai érzékkel felismerte, hogy ebből a helyzetből jóval többet ki lehet hozni, mint azt eredetileg a Habony Művek gondolta.

Akárhogy is történt, annak csak örülhetünk, hogy Magyarország tényező egy Európát érintő komoly kérdésben. Ám még mielőtt mi is abba a hibába esnénk, hogy az elismeréssel és morgással keveredő nemzetközi figyelem eltakarná előlünk a lényeget, vizsgáljuk meg, mit lehet ebből nemcsak a kormány, hanem az ország javára konvertálni. S így már korántsem olyan rózsás a helyzet, hiszen külpolitikai téren egyelőre inkább csak a járulékos károkat láthatjuk.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

De ne csak a dolgok árnyékos oldalát vegyük észre, kezdjük a pozitív hozadékkal! Kétségtelen ugyanis, hogy a migránskérdésben mutatott magyar határozottság mögé felsorakozott egész Közép-Európa, s ez a helyzet nemcsak Budapest régiónkban is erősen megroggyant reputációjának tesz jót, de egységbe kovácsolta a visegrádiakat is. Pontosabban fogalmazva felülírta a négy ország közötti nézetkülönbségeket, elfedte a különösen az ukrán válság nyomán elmélyült törésvonalakat. Sokat segített e fordulatban a lengyel kormányváltás is, hiszen Kaczynskiék győzelmével Varsóban is prioritást kap a regionális együttműködés gondolata, ráadásul immár messze nem csak Orbán Magyarországára zúdul a liberális Nyugat haragja. A szélesebb értelemben vett térség közös kihívásai egyengethetik a sokszor hullámzó szomszédsági kapcsolatokat. Még ha a kerítésépítés, pontosabban az ezt kísérő, ellenségképre építő retorika és az egyeztetés ebből fakadó hiánya súlyos sebeket ejtett is például a magyar– horvát viszonyon, s tovább rontotta a kapcsolatokat Ausztriával. Rosszabb lenne a helyzet, ha Szlovákiával nem találjuk meg ennyire e kérdésben a hangot, s az is nagy szerencse, hogy a szerbek nem túlságosan sértődősek, így Belgráddal még a kerítésépítés lázában sem sikerült igazán összevesznünk.

Ellenségképek retorikája

Ettől persze még tény, hogy a migránsválság kezelésében mutatott külpolitikai teljesítmény kritikán aluli. Nemcsak a szomszédokat sértettük meg azzal, hogy a határozottság leple alatt úgy viselkedtünk, mint elefánt a porcelánboltban, de a muszlimellenes retorikával kivívtuk a korábban stratégiai partnerként emlegetett törökök nemtetszését is. Valójában továbbra sem jó a megítélésünk Brüsszelben, s látványosan romlott a magyar–német viszony. A kormány ellenségképek erősítésére alapuló retorikájának célpontjában ugyanis az idén az Európai Unió és Németország állt.

Hallva a vezető hazai politikusok sokszor nemcsak ízléstelen, de a külföldi magyar érdekérvényesítést is alapvetően gyengítő megnyilatkozásait, azt hihetnénk, hogy nem a két legfontosabb partnerünkről van szó. Az európai integráció ugyanis nemcsak értékválasztást jelent, de problémái ellenére olyan védőhálót is, amely nélkül az oly sokat emlegetett fejlődés is másképp alakulna. A pragmatizmusnál maradva ugyanígy újsütetű büszkeségünket, a GDP növekedését is elfelejthetnénk, ha Berlin is átvenné a budapesti tempót, s állami parancsszóval tessékelné egy országgal odébb az Audit és a Mercedest. S akkor arról még nem beszéltünk, hogy az ukrán válság kavarta viharban másfél éve még éppen Németország árnyékába akartunk behúzódni, az év elején – Putyin budapesti vizitjét kiegyensúlyozandó – még Merkelt is idecsalogattuk, most pedig már Ákost is leverjük rajtuk.

Mindez persze csak azt igazolja, hogy olyan, mint külpolitikai stratégia, nincs, mindent maga alá gyűr a hatalom megtartására koncentráló gondolkodás.

Kiújuló amerikai bírálatok

Ez motiválta a tavaly végletesen megromlott amerikai kapcsolatok kiegyensúlyozásának szándékát is. A kiszámítható kiszámíthatatlanság jegyében gyorsan küldtünk az Iszlám Állam elleni amerikai koalícióba 150 katonát, amely lépést a világpolitika utólag igazolta is, csakhogy ezúttal sem ez volt a fő cél.

A washingtoni bírálatok néhány hónapra el is halkultak, év végére azonban ismét felerősödtek. A kirajzolódó logika szellemében most hazahívjuk őket? Avagy ennyire már nem vagyunk szuverének? Mindezt ellensúlyozhatná, ha sikereink lennének a hangosan meghirdetett, majd csendesen elfelejtett keleti és déli nyitásban, de még a nyugat által oly sokat bírált orosz viszonylatban sem tudunk sok újat felmutatni. Ha csak azt nem, hogy februárban itt járt Putyin, amely szintén Budapestre irányította a világ figyelmét. Igaz, ezúttal Orbán Viktor is meglett volna e nélkül.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2015.12.29.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.