A mi országunkra várva

Nem szavaznék bizalmat annak, aki bibliai idézetekkel kampányol

2006. január 24., kedd 01:00

A nagy orosz télről mostanában a Háború és béke jut eszembe. Pontosabban az a néhány hetes történelem, amikor – kétszáz évvel ezelőtt – rövid idő leforgása alatt felmorzsolódott az akkori Európa legnagyobb hadserege. A következő gondolat már a franciák pusztulását előidéző, a hidegnél sokkal nagyobb erőnek szól. Amely győzedelmeskedni tudott a kezdetben fölényben levők fölött. Annak a páratlan nemzeti összefogásnak, amely az egyszerű muzsiktól az arisztokrata hercegig egységbe kovácsolta a nemzetet. Amelyben az egyéninél fontosabbá vált a közös sors, amikor az énnél mindenki szabad akaratából felsőbbrendűvé lett a mi, és amely csodát oly meggyőző erővel rajzolt meg Tolsztoj népe és az emberiség okulására.
Ha kitágítjuk a teret és az időt, hasonló freskók tűnnek a szemünkbe. A történelem és az irodalom nagy győzelmeit – háborúkban és békében egyaránt – mindig sok-sok ember együttes akarata és cselekvései aratták. Így az egri várvédők vagy éppen a Pál utcai fiúk önzetlen mi tudata, a ’48-as szabadságharc és az ’56-os forradalom névtelen hőseinek országmentő, közös akarata, a japánok vagy a finnek háború utáni alázatos és szorgalmas országépítő munkája stb. Ezekben az egymástól távoli, dicsőséges sikertörténetekben van egy azonos pont: a résztvevők nem egyéni sikereikért ügyeskedtek, hanem közös sorsuk érdekében cselekedtek együttesen. A mi országunkat építették az enyém helyett. Amikor viszont az egyes emberek önös érdeke dominált a közös, a nemzeti fölött, akkor bukással, katasztrófával végződött a történet. Mohács máig szóló tanulsága ez.
Ennél a gondolatnál beúszik a tudatomba az a naponta látott plakátszöveg, amelyet el is akartam felejteni, de csak nem sikerül. „Jöjjön el az én országom” – hirdeti pimaszul. Sokan tiltakoztak már ellene, vagy kifejezték felháborodásukat, rosszallásukat, esetleg megalázott fájdalmukat. Felteszem, éppen ezt akarták a szlogen kiagyalói. Provokálni, csípni, rúgni, pökhendi módon, mégpedig jó nagyot. Arcul ütni bennünket, a keresztény vagy a kereszténységhez akár érzelmileg, akár kulturálisan kötődő többséget. A méltatlan ellenfél által bedobott kesztyűt nem kell felvenni. A nem párbajképes sértegetők színvonaltalan otrombaságait jobban hatástalaníthatjuk úgy, ha ízekre szedjük. Nézzük hát meg, milyen jellemzői vannak az említett felhívásnak.
Először is arcátlan. Mivelhogy a kereszténység közel kétezer év óta ismert imájának egyik sorát torzítja el. Ízléstelen, lévén, hogy egy jópofának szánt csavarral gúny tárgyává tesz szent sorokat, amelyek eredeti alakjukban áhítatot keltenek a hívő emberekben. Akiket pedig méltóságuk okán ugyanúgy megillet a tisztelet, mint minden más embert a földön. Ennélfogva diszkriminatív. Megfogalmazói, a liberális párt katonái elkövették tehát az általuk egyik legsúlyosabbnak tekintett, akár büntetőjogilag is szankcionálható vétket. Szentségtörő, hiszen a Megváltó szavait forgatja ki. Ha ezt a történelmi tényt esetleg nem tudnák, akkor az viszont a műveletlenségükről árulkodik. Továbbá tisztességtelen, mert plagizál, annak biztos tudatában, hogy a sor alkotója nem fog a szerzői jogdíjért bírósághoz fordulni.
Vajon mit üzen a liberális párt az „én országommal”? Azt, hogy az ember önmagában mindenki másnál többet ér. Törekedjék hát a birodalmát kiépíteni és élvezni, mint egy császár vagy mint egy multicég feje. Sőt, tegyen is meg mindent azért, hogy egyéni hatalmát kiteljesítse. Semmi és senki más nem számít. Az én országomban azt tehetek, amit csak akarok. Így érhetem el az abszolút szabadság boldog állapotát.
Ez az üzenet első nekifutásra csábítónak tűnhet azok szemében, akik nem nagyon szoktak a dolgok mélyére nézni. Hiszen az én országomban én ülök a trónon, hatalmam van, gazdag vagyok, és ez csak jó lehet. Ám olyan ország sem elméletben, sem gyakorlatban nem létezik, ahol mindenki uralkodóvá válhat, és nincsenek alattvalók. Ezért hát az üzenet vagy ostoba vagy hazug. Jócskán becsapja a hiszékeny embert. És nemcsak becsapja. Hanem alantas módon az önzésére apellál, arra játszik, hogy ki-ki a környezetét eltiporva építse teljes gőzzel a saját kis országát. Embert ember ellen uszít ily módon, tehát kártékony, romboló, pusztító.
Megtévesztő is egyben, mert el akarja hitetni a lehetetlent. Azt, hogy minden egyes emberből király válhat. És hogy a sok kis (vagy nagy) király sok kis (vagy nagy) országa majd békében virágozhat egymás mellett. Tízmillió kis magyar királyság csak itt, e 93 ezer négyzetkilométeren! E jövőkép lefestői – ha komolyan gondolták víziójukat – megrekedtek a néhány hónapos csecsemő szellemi szintjén. Az ő pszichéjére jellemző ugyanis, hogy minden érzékelésének önmaga a középpontja. Fejlettségi állapotánál fogva nem képes még arra az intellektuális teljesítményre, hogy saját magán kívül másra is figyelemmel legyen, mielőtt például sírásba kezd, ha valamilyen szükségletét nem elégítették ki. A csecsemő valóban úgy szemléli a világot, mintha az az ő országa volna. Az „én országom” jelszó egy csecsemőkorra visszanyúló, primitív világképet takar.
A plakátokon olvasható felhívás mindezeken túl veszélyes, ha tovább boncoljuk. Mert milyen is lehet az az ország, amely nem a miénk, hanem az enyém és csak az enyém? Önzésre épülő, tehát rideg, kegyetlen. Az önző ember magányos, s mint ilyen, boldogtalan. Mert nincs igazi egyenrangú társa, akivel kölcsönösen örömöt szereznének egymásnak, s akinek a kedvéért néha-néha lemondanának saját önző kis vágyaikról. Az ilyen ország nélkülözi az emberi kapcsolatok kötőszövetét, a szeretetet. Az ösztönök, köztük sok aljas ösztön gátak nélküli kielégítésére törekszik benne mindenki. És mivel „sok az eszkimó, és kevés a fóka”, egyre agresszívabb módon védi ki-ki a saját kis birodalmát, míg végül egymásnak nem esik a sok kiskirályság. Az ilyen ország előbb vagy utóbb anarchikussá válik, és pusztulásra ítéltetik. Az én országomban nincsenek közösségek. Sem gyermek (ő is kiskirály), sem család, sem nemzet. Mert minden közösség köteléket is jelent egyben, a kötelékek hálójában viszont nem létezhet korlátlan szabadság. Az ilyen ország tehát gyermekellenes. Ami pedig a gyermek ellen van, az az ember ellen is van. Következésképpen az ilyen ország emberellenes.
Az idézett szlogen anakronisztikus is, hiszen tudjuk, hogy melyik politikai párt jegyzi. Ugyanaz, amely a köznevelést irányítja negyedik éve. Ugyanez a párt módosíttatta a parlamenttel több ízben az oktatást szabályozó törvényt, amelynek mégis, mindegyik változata az iskolák feladatául szabja a fiatalok közösségi nevelését. A közösség viszont nem sok öntörvényű én laza halmaza, hanem a mások feletti uralkodásról lemondó egyének önként vállalt együttese. Mint például egy jó család. Vagy egy igazi demokráciában élő, boldog nemzet. Hogyan volna képes eredményes közösségi nevelésre az a pedagógus, aki éppen az én országom eljövetelén fáradozik? Hogyan tudja vajon az intellektuális fölény birtoklójának szerepében tetszelgő politikai csoport összeegyeztetni a közösségi nevelésre buzdító szándékát a választási plakátjának üzenetével? Az én országomat a közösséget szimbolizáló mi országunkkal?
Az én országom nem lehet egyben a mi országunk. És nem lehet a te országod. Mert te nem én vagyok. Ha helyet akarok veled cserélni, úgy járok, mint az aranyhalat kifogó halász Tolsztoj ismert meséjében. Mint tudjuk, teljesült sok kívánsága, de mihelyt Isten helyébe akart lépni, az aranyhal visszataszította a nyomorba. A mese tanulsága egyértelmű: aki Istennek képzeli magát, az pusztulásra van ítélve… Az újrakezdésre ismét lehetőség nyílik az áprilisban esedékes országgyűlési választásokon. Az építkezéshez szükséges tervrajzok a napokban készülnek el, vagy már el is készültek a pártok alkotóműhelyeiben. A kérdés tehát – akárcsak négy, nyolc, tizenkét vagy tizenhat évvel ezelőtt, ismét – az, hogy milyen országot építsünk? Gyengét, amelyet könnyen fölfalnak az erősek, vagy szilárdat, büszkét? Olyat-e, amelyben ki-ki – mint egy multicég-birodalom tulajdonosa – egyénileg trónolhat tróntermében, vagy olyat, ahol mindannyian együtt valóban otthon lehetünk?
Történelmi tapasztalat, hogy csak az utóbbiban találhatjuk meg a boldogulásunkat. Ezért egy fikarcnyi bizalmat sem szavaznék annak a politikai csoportnak, amely az én országommal vizionál. Magam az én országom helyett a mi országunk eljövetelében reménykedem. Amely előkészítője lehet a te országodnak is.

A szerző egyetemi docens

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.