A nagy pizzaparadoxon

2017. december 3., vasárnap 19:01, frissítve: kedd 09:52

Önéletrajzi elemekben bővelkedve mesélem: szovjet kisgyermek koromban nélkülöznünk kellett egyes ételeket és italokat, amelyekről könyv- és filmélményeink alapján úgy sejtettük, egészen bizonyosan fantasztikusak. A vágy titokzatos tárgyai voltak ők egytől egyig. Mindenki ismeri az érzést, aki a rendszerváltás előtt nőtt fel, ám a mi helyzetünk halmozottan hátrányos volt, amennyiben nálunk nemhogy mekis, de csalamádés hamburgert sem lehetett kapni. Valamint hot dogot és pizzát sem. Nem csupán Técsőn vagy Ungváron, legjobb tudásom szerint Moszkvában vagy Leningrádban is ez volt a helyzet. Holott Moszkvában vagy Leningrádban kóla is volt, nem úgy, mint a perifériákon. Igaz, Coca nem, de Pepsi igen, és akkor még nem számított a kettejük közötti érzékszervi különbség. Ma meg már nem számít – viszont ez nem tartozik a tárgyhoz.

Egy szó, mint száz, revelációszámba ment, amikor az ungvári korzón kinyitott az első pizzéria. Ez alighanem 1989-ben történt, de nem kizárt, hogy 1990-ben. Hatalmas üvegablakai voltak az étteremnek, szinte mint nyugaton, és sokféle pizzát sütöttek. Egyik jobban ízlett, mint a másik. Ráadásul különböző fűszeres szószokat is adtak melléjük. Le voltunk nyűgözve. Valósággá váltak az álmok.

Utána azonban telt-múlt az idő – kisvártatva immár Magyarországon –, és apránként szertefoszlottak az illúziók. Többé sosem volt annyira ízletes egyetlen pizza sem. Hosszú évekig. Noha volt belőlük rengeteg. Dunát lehetett volna rekeszteni velük.

Mennyiségi kérdés, vélhetnénk, még mielőtt megpróbálunk a jelenség mélyére ásni. Ami könnyen és bármikor elérhető, az magától értetődően elvarázstalanodik. Meg minőségi kérdés is. Amikor valamiből sok van, akkor a sok jelentős része egyszerűen nem lehet igazán jó. Praktikusan. Hogyan is lehetne jó annyiért és olyan alapanyagokból, amennyiért és amilyenekből készül szerte mindenhol?

Ez eddig stimmel. Mégis felmerül pluszban egy speciális paradoxon. Erre vén fejjel jöttem rá. Elég fura, hogy nem korábban. Sebaj, jó pap holtig tanul, ha nem pap, akkor is.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Az történt, hogy nemrégiben két vagy három helyen is finom pizzát kaptam. Nem is csúcsgasztronomikus-szuperkulináris helyeken. Egyszer egy nemrég elstartolt külvárosi étteremben, másszor egy viszonylag menő talján trattoriában, harmadszor egy pláza étkezőudvarában újra felbukkant lánc sütödéjében. Michelin-csillagot és Gault Millau-szakácssapkát nem siettem osztogatni egyiknek sem, szimplán csak ízlettek a dolgok. Annyira, hogy pár nappal később haza is vittem az említett lánc termékéből két példányt. Nyomban nekiláttunk a családdal – és orrba vert bennünket a meglepődés. A legkevésbé sem estek jól ezek a pizzák akkor már. Mert megpunnyadtak útközben. Reménytelenül.

Ekkor érkezett a megvilágosodás. Azaz: ha van valami, amit kizárólag frissen célszerű fogyasztani, azon melegében, az a pizza. Nem túlzás a legjelentősebb globális paradoxonok közé sorolni, hogy ehhez képest ez az étel lett a házhoz szállítás – mint olyan – első számú sztárja. A pizza forrón jó, a gőze párolgó. A pizza nem töltött káposzta. Persze nem akarok lebeszélni senkit a szokásairól. Sőt, senki bizniszét sem szándékszom porig rombolni. De tudom, amit tudok – és aszerint cselekszem hátralévő éveimben!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.12.02.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.