A nem polgári jobboldal

2016. október 26., szerda 11:06, frissítve: szerda 12:43

Sokan szégyelljük ma magunkat. Amikor a 2000-es évek elején azt mondtuk, hogy a polgári jobboldalhoz tartozunk, büszkeség töltött el bennünket, még akkor is, amikor 2002-ben a Fidesz elvesztette a választásokat. Nem dac­ból mondtuk ezt: egyszerűen fel­emelő érzés volt e közösség részének lenni. Ebből a nagyszerű életérzésből, ebből az ethoszból vett el egy nagy adaggal egy szűk, de annál hangosabb társaság vasárnap a Kossuth téren, amikor megtámadta azokat, akiknek más a véleményük. Ez pedig egészen új fejlemény a rendszerváltás utáni magyar történelemben: eddig sosem történt olyan, hogy egy nemzeti ünnepen az egyik tábor tagjai tettlegesen bántalmazták volna a másik oldalhoz tartozókat. Szó se róla: 2006. október 23-án valóban nekiment a rendőrség a jobb­oldali megemlékezőknek – most azonban jobboldali emberek vetemedtek erre a gyalázatos tettre. Nem is találunk hazai történelmi párhuzamot. Annyit viszont meg­állapíthatunk: a Kossuth téri garázdaság homlokegyenest ellentétes a polgári értékrenddel, a fékevesztett garázdák csúnyán lejáratták a jobboldalt éppen nemzeti ünnepünkön.

Hiszen miféle értékrend az, ahol azt ordibálják a másiknak, hogy köpje ki a tüdejét, és kapjon tüdőrákot? Amelynek része, hogy a másként gondolkodókat „söpredék szaroknak” vagy „hazaáruló gazembereknek” nyilvánítják? Ahol a neves történészt megütik, pusztán mert tiltakozik a – kommunista rendszer bűneinek feltárását akadályozó – kormány ellen? S akik a szégyenletes eset után a kommentfalakon örvendeznek, hogy valakit megvertek a véleményéért? Szögezzük le: helytelen és elítélendő, ha valaki egy fontos nemzeti ünnepen kifütyüli a szónokokat. Ez összeférhetetlen a polgári értékrenddel. De nem a füttyögők követtek el bűncselekményt – ellenben a másik táborból a rendőrség többeket előállított garázdaság miatt. Így csak egyetérthetünk Orbán Viktor miniszterelnökkel, aki hétfőn arra a kérdésre, mit szól ahhoz, hogy előző nap több helyen is rátámadtak a vele kritikus résztvevőkre, így válaszolt: jogi kérdésekkel majd a joghatóságok foglalkoznak.

Mi azonban nem elégedhetünk meg azzal, hogy pusztán kriminalisztikai eset­ként kezeljük a Kossuth téri randa­lí­rozókat. Ennél jóval többről van szó. Egyre gyakrabban találkozunk ugyanis egy hangos, agresszív kisebbséggel, amely hol az interneten, hol pedig személyesen olyan hangot üt meg, úgy nyilvánul meg, hogy annak köze sincs a polgársághoz, annál inkább a börtönök világához. Ugyan a politikatudomány nem foglalkozik az efféle elemek „gondolkodásával”, napjainkra sajnos egyre több a tapasztalatunk a viselkedésükről. Ahogy az indulataikat elszabadító kommentelőknél is, sok közöttük a magányos ember, meglazult vagy hiányzó kapcsolatokkal. Ennek következtében rengeteg szabad idejük marad, amelyet sokszor dühödt, mindennapjaikon túlburjánzó politizálással töltenek ki, hiszen az mégiscsak ingyen van. Csakhogy ez a „politizálás” náluk nem az állampolgári részvételt, nem is a közügyek intézését, hanem személyes ösztöneik és frusztrációik ki­élését jelenti. A politika itt a népmesék és a latin-amerikai szappanoperák világához hasonló, ahol a jó és a gonosz harcol egymással, s amelyben ők – hogy, hogy nem – természetesen mindig a jó oldalon állnak. Sőt, egy idő után a mérges acsarkodók e furcsa tábora már dühödten utasít vissza minden apró információmorzsát, amely ellentétes az ő alternatív valóságával. Íme a fanatikus ember: bármikor, bármilyen politikai célra mozgósítható, sőt már ösztökélni sem kell arra, hogy nekimenjen vélt ellenségének – és üssön.

Aki a Kossuth téri ütlegelőkben a forradalom és szabadságharc áldozatait látja, alapjában téved. Legutóbb éppen a rendőrség cáfolta ezt a vélekedést, amikor a gyalázatos eset után közleményben jelezték, hogy garázdaság vétsége miatt egy 44, egy 52 és két 59 éves férfit állítottak elő. Mivel 1956 éppen hatvan éve volt, nem nehéz kiszámolni, hogy embereink még meg sem születtek a forradalom idején – így nehéz lesz személyes sérelmeikkel magyarázkodni. Közelebb jár az igazsághoz az, aki a médiát és a politikát okolja a vérmes rajongók térnyeréséért. Mégsem ad ez feloldozást a tetteikre, hiszen soha egyetlen hírcsatorna vagy politikus sem tiltotta meg nekik, hogy máshonnan is tájékozódjanak, ami esetleg árnyalná a világképüket. Nagyon is tudatosan fanatizálják ők egymást és magukat a cikkek alatti kommenttérben, ahonnan gyakorlatilag már minden polgári gondolkodású olvasót elüldöztek a durvaságukkal.

Ezek az emberek vállalhatatlanok. Ha ez az ára a kétharmadnak, akkor inkább beérnénk egy szűk többséggel. Annál is inkább, mert akkor nem lennének ilyen közveszélyes elemek a közelünkben, akik bármikor ránk támadhatnak, ha valamiben eltérne a véleményünk. És az sem mellékes, hogy így nem kellene miattuk szégyenkeznünk.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016.10.26.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.