A robottechnika és az emberi szabadság

A társadalom tagjainak jólétére hivatkozva éppen e jólét lehetőségeit korlátoznák

2017. október 5., csütörtök 18:00

Paár Ádám igen fontos kérdéskört érintett a robottechnika társadalmi hatásával foglalkozó írásában (Magyar Nemzet, 2017. szeptember 1.), s külön érdeme, hogy a problémakört történelmi kontextusba helyezte. Mert ugyan a jelenlegi fejlett ipari társadalmakban az egyre hatékonyabb automatizáció ellenére a gazdaság ma még jól láthatóan munkaerőéhséget generál, a robottechnika elterjedésével ez a trend megfordulhat, és már ma készülni kell az akkor jelentkező problémák kezelésére. „A robotok megadóztatására” irányuló elképzelés ugyanakkor a jelenleg uralkodó üzleti és közgazdasági gondolkodás logikáját követi: nem véletlen, hogy ezt az adótípust eredetileg többek között éppen Bill Gates, a Microsoft fő tulajdonosa vetette föl.

Csakhogy egy ilyen adópolitika a technikai innováció csúcsteljesítményét büntetné, anélkül hogy megvizsgálná az ilyen eszközöket alkalmazó vállalkozások profitrátáját. Egy ilyen eljárás egyáltalán nem érinti a spekulatív tőke és az extraprofit szempontjából jelentős más szektorok adóztatását. A robotadó így éppen a társadalmi javak hatékonyabb – tehát kevesebb emberi fáradozással és szenvedéssel történő – megtermelésének további fejlődését lassítaná, azaz a társadalom tagjainak jólétére hivatkozva e jólét lehetőségeit korlátozná.

A másik oldalról ugyanez a logika az embert pusztán munkaerőként kezeli. Bár Paár Ádám ezzel kapcsolatban nagyon helyesen a munkaerő átképzésének támogatásáról ír, és erre majd szükség is lesz, kétséges, hogy ez önmagában megoldaná a problémát. Nagy a valószínűsége, hogy egy ilyen „szociálpolitika” két részre szakítaná a társadalmat: a munkával kereső jómódúakra és a segélyen élő tömegekre. Utóbbiak többségének sorsa pedig valószínűleg tartósan megpecsételődne, hiszen ha a robotizáció tartósan lecsökkenti a munkaerő iránti igényt, akkor rajtuk az „átképzés” bűvös jelszava sem lesz képes segíteni. Az erre a sorsra jutó réteg könnyen a politikai demagógia közönségévé válhat, amiképpen az ókori Rómában meg is történt a „kenyeret és cirkuszt” népével.

Egészen más logikát mutat a XIX. századi társadalmi fejlődés. Amikor a brit munkások a konzervatívokkal szövetkezve törvényileg korlátozták a munkaidőt és a gyermekmunkát, az az ipari vállalatokat a technikai fejlesztésre ösztönözte. A gyermekmunkánál drágább és a korábbinál rövidebb ideig alkalmazható felnőttmunka megnövekedett költségeit a hatékonyság növekedésével kompenzálták. Az egyre hatékonyabbá váló termelés pedig lehetővé tette a nyolcórás munkaidő általánossá válását. De a neoliberális gazdasági kiskáté által ma látszólag objektív, tudományos – valójában ideológiai – okok miatt bírált bismarcki nyugdíj- és szociálpolitikai rendszert is a megnövekedett termelékenység tette lehetővé.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

A termelékenység további növekedése – akár robotok révén, akár azok nélkül – a társadalom rendelkezésére álló javak bővülését eredményezi, mégpedig oly módon, hogy csökkenti a szellemi vagy fizikai terhet jelentő, az egyén számára kényszerként jelentkező munkára fordítandó időt. Így a robotok gazdasági elterjedése lehetővé teheti, hogy a nyolcórás munkaidőhöz, majd az ötnapos munkahéthez vezető folyamat folytatódjon, és az átlagos napi munkaidő fokozatosan hat órára csökkenjen, valamint azt is, hogy a demográfiai problémák ellenére a nyugdíjkorhatárt ne kelljen tovább emelni (sőt, a fizikai munkát végző személyeknél újra csökkenthető legyen). A hatórás munkanap történelmileg minőségi fordulatot hozna a társadalom életében, hiszen a napi rendszeres munkakényszer terhének ilyen mértékű csökkenése a szabadidő javára a társadalom nagy csoportjai számára olyan életvezetési perspektívákat nyitna meg, amilyenekre most csak privilegizált csoportoknak van lehetőségük.

Mindez alapjában megváltoztatná a társadalom mindennapjait; a gazdasági élet kérdéseihez hasonló hangsúlyt kaphatna a művelődés és általában a szabadidős tevékenység, ami azután kihatna a nevelésre is: mert amíg ma az ezzel ellentétes jelszavak ellenére az oktatás elsődleges célja a munkaerő termelése, addig a megnövekedett, munkán kívüli idő megkövetelné, hogy legalább ekkora hangsúly helyeződjön a szabadidejét kulturáltan, önmaga sokoldalú kibontakoztatására fölhasználni képes emberfők kiművelésére.

Ha tehát a robottechnika tömeges elterjedése valóban a munkaerő iránti kereslet – azaz a társadalmi össz-munkaerőigény – jelentős csökkenését fogja előidézni, akkor az így kialakult helyzetet nem egyszerűen a politikának kell majd kezelnie, hanem magának a társadalomnak, a kultúrának, a művelődésnek. Ebben a tekintetben különösen nagy felelőssége lesz a humán értelmiségnek. A robotok elterjedése jelentős mértékben növelheti a társadalom tagjainak – nem csak anyagi javakban mért – jólétét, és hozzájárulhat az emberi szabadság teljesebb kibontakozásához. Ám ha a ma uralkodó közgazdasági szemlélet logikáját követve az új helyzetet a politika az innovációt képező robotok egyoldalú megadóztatásával és – akár ezzel ellentétes szándéka ellenére – a panem et circenses értékrendszerének jegyében tartósan segélyen élő tömegek generálásával fogja megoldani, a pozitív fejlemény visszájára fordulhat, és az eljövendő generációk számára az áldásból könnyen átok válhat.

A szerző tudományfilozófus

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.10.05.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.