Az élet elvétele nem PR-téma

2015. május 6., szerda 13:44, frissítve: szerda 15:02

Meglepő, hogy a halálbüntetést pártolók és ellenzők közt szinte sosem kerül elő érvként, hogy az az állapot, amelynek értelmében az európai országokban eltörölték a halálbüntetést, egy hosszabb folyamat, kiváló írók, költők, vezető értelmiségiek, továbbá nem a pillanat uralmára vágyó politikusok kitartó küzdelmének eredménye. Ennek a folyamatnak voltak élharcosai.

Nem is akárkik. Ezért szomorú, hogy a halálbüntetést felvetőkkel való vitában szinte kizárólag az az ellenérv hangzik el, hogy bevezetését tiltják az uniós szerződések. És más nem? – kérdezhetnénk sallangtalanul. Más semmi egyéb nem szól a halálbüntetés visszaállítása ellen?

Nem jó fejlemény, hogy egy-egy dolog súlyát egyre gyakrabban mérjük kizárólag a politikai aktualitások mérlegén. Ha a halálbüntetés-pártiaknak a témáról csak annyi a közlendőnk, hogy az uniós szigor miatt nem lehet bevezetni, onnan csak egy macskaugrás, hogy akkor tehát ki kell lépni az unióból. Innen ismét nem lenne messze az a következtetés, hogy ahhoz a politikai erőhöz kell csatlakozni, amely a kilépést már többször is fölvetette. Ezért nem tűnik logikusnak az, hogy a téma bedobásával a Fidesz jobbról akarta előzni a Jobbikot. Ugyanis e feltételezett jobbról előzés után már hallani is az ütközésből adódó hatalmas csattanást. Hiszen az EU-párti Fidesznél a halálbüntetés visszaállítása csak lányos álmodozás az unióból kilépést és a halálbüntetést egyaránt fölvető radikális párthoz képest. Azt meg már csak nem feltételezhetjük, hogy a vezető kormányerő képtelen előre kiszámolni három lépést, amelyek egymás következményei.

Ez eddig csak logika. Most következne a kulturális hagyomány és a történelem. Amíg Európa Európa marad, addig a halálbüntetés visszaállítása a kontinens egyetlen országához sem illik, nem vállalható, akár uniós ország, akár nem. Megkockáztatom, hogy az uniós szerződések ebben az esetben csak egy összeurópai kulturális-morális konszenzust szentesítettek. Mi nem Amerika vagyunk. Két világháború és számos forradalom miatt túl sokat szenvedett ez a kontinens, mintsem hogy a villamosszéket meg a méreginjekciót elfogadhatta volna a bűnös egyéni élet endlösungjának. Itt az a hagyomány, hogy emberek kiálltak és érveltek meggyőződésükért, és ha a sors úgy hozta, hogy a hatalommal szemben, akkor a hatalommal szemben. A keresztény hagyomány pedig az élet elvételét minden körülmények közt bűnnek tartja. A bűnös élet elvételét is. Ezektől az európai kulturális axiómáktól csak az vonatkoztasson el, aki a következményeket is vállalja. Például önnön európaiságának megkérdőjeleződését. Ez, gondolom, keveseknek tetszene.

Évezredeken át a halállal büntetés kiiktatása föl sem merült, de egyszer csak eljött az az idő, amikor erről nemcsak a kiszolgáltatottak, hanem a hatalmon lévők is gondolkodni kezdtek. Európa uralkodóira (II. József, II. Frigyes, Nagy Katalin) nagy hatással voltak egy olasz jogtudós, Cesare Beccaria gondolatai, akinek java működése a XVIII. század második felére esett. Fő művében, amely a bűnmegelőzéssel is foglalkozott (Bűnökről és büntetésekről, 1764) a halálbüntetés eltörléséről is írt. Elméletének komoly része van abban, hogy Mária Terézia visszaszorította, majd II. József nagyon szigorúan bizonyos területekre korlátozta a halálbüntetést. A XIX. századon végighúzódnak az élet elvételének joga körüli viták, és maga a büntetési forma ott is visszaszorul, ahol nem törlik el. Nagyobb arányban nem véletlenül a második világháborút követően szüntetik meg a halálbüntetést egyre több európai országban. Néhány példa: NSZK (1949), NDK (1987), Olaszország (1947), Ausztria (1950), Portugália (1977), Spanyolország (1978), Franciaország (1981), Magyarország (1990).

Három közismert nevet említek, mind a halálbüntetés ellen emeltek szót: József Attila, Albert Camus és Arthur Koestler. József Attilát Sallai Imre és Fürst Sándor kivégzése után bízták meg elvbarátai egy harcos röpirat elkészítésével 1932. július 26-án. Ezen olvashatjuk: „Ma kommunistáknak ácsolják az akasztófát. Holnap mások kerülhetnek sorra, mert más érzéseik nem férnek el pillanatnyilag a mai erőviszonyok keretein belül.” A sors kegyetlensége folytán, bár ezt a költő már nem érte meg, valóban mások kerültek sorra, de akkor már a kommunisták akasztottak.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

1957-ben Albert Camus és Arthur Koestler közös könyvet adnak ki Gondolatok a halálbüntetésről (Réflexions sur la peine capitale) címmel. A téma nem véletlenül kerül elő. Amikor a második világháborút követően a fasiszta nézeteiről ismert Brasillachot uszító írásai miatt halálra ítélik, a francia értelmiség megoszlik. Elkezdődik az aláírásgyűjtés a büntetés enyhítése érdekében. Simone de Beauvoir, antifasizmusát demonstrálandó, nem írja alá a kegyelemért folyamodó kérvényt. Camus nem azért írja alá, mert pártolja a fasiszta nézeteket, hanem mert nem ért egyet azzal, hogy írókat, újságírókat nézeteikért halállal büntessenek. Ő úgy érzi, hogy az írónak nem lehet feladata sem a másik írót elítélő vésztörvényszék felállítása, sem ilyen törvénykezésben való részvétel. (Brasillachot 1945-ben kivégezték.) Koestler az ötvenes években Angliában kampányol a halálbüntetés ellen, adatokkal bizonyítja, hogy a halálbüntetés mint „fegyelmezőeszköz” létjogosultsága erősen kétségbe vonható. Írásaikban mindketten áttekintik országuk civilizációs és politikai hagyományait, s a nemzeti büszkeségre alapozva mutatnak rá, hogy a háborúktól oly sokat szenvedett Európa nem fog tudni megújulni, ha két olyan fontos politikai és kulturális nagyhatalom, mint Anglia és Franciaország, törvénykezésének modernizálásában lemarad.

Albert Camus és Arthur Koestler
Albert Camus és Arthur Koestler
Fotó: Europress/AFP

Camus viszonyítási pontot keres törvény és erkölcsök között, és arra jut: „De kialakulhat olyan gyalázatos állapot egy adott társadalomban, hogy az erkölcsök a zűrzavar ellenére sem lesznek soha olyan véresek, mint a törvények. Fél Európa ismeri ezt az állapotot. Mi, franciák is ismertük, és félő, hogy megint megismerjük. A megszállás alatt kivégzettek után következtek a felszabadulás alatt kivégzettek, és az ő barátaik is visszavágásról álmodnak. […] Ha megtiltanák az ember kivégzését, az azt jelentené, hogy nyíltan kimondanák: a társadalom és az állam nem abszolút érték, semmi sem jogosítja fel tehát megmásíthatatlan törvények alkotására és jóvátehetetlen cselekedetekre. Ha nincs halálbüntetés, Gabriel Péri és Brasillach talán ma is köztünk van. Akkor ítélkezhetnénk fölöttük, meggyőződésünknek megfelelően, büszkén kimondhatnánk ítéletünket, de így ők ítélkeznek most felettünk, és mi hallgatunk.” Itt jegyezzük meg, Brasillachot baloldali nyomásra a francia igazságszolgáltatás, Gabriel Périt viszont a nácik végezték ki 1941-ben, szintén az írásaiért.

Mindezt azért elevenítettük fel, hogy lássuk: a halálbüntetés visszaállításáról vitatkozni úgy, hogy még csak halvány fogalmaink sincsenek arról a küzdelemről, amely megelőzte a kivégzés eltörlését az európai országokban, nem tanácsos.

Mert könnyű babérokat aratni ökölrázással, hogy halál Szita Bence meg a húszéves trafikoslány gyilkosára. A valóság azonban soha nem azt a példát produkálja, amelyet kirakatba állítottunk. Arra a vélekedésre pedig, mely szerint se nálunk, se másutt Európában most aztán már elő nem fordulhat, hogy emberek fölött politikai alapon pálcát törjenek, és ha a törvény lehetőséget ad rá, kivégezzék őket, azért ne vegyünk mérget. A jövő ugyanis nemcsak elkezdődött, hanem természetéből adódóan meglepetésekkel teli és kiszámíthatatlan.

Forrás: Magyar Nemzet

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.