Egy káoszba fulladó ország

Amelyik vállalat megtetszett a venezuelai kormánynak, azt egyszerűen elvette

Lukács Csaba

Lukács Csaba

2017. július 22., szombat 15:40, frissítve: szombat 20:11

Szerda délutántól másnap hajnalig vagy tíz órát voltam kénytelen eltölteni a caracasi repülőtéren, volt időm gondolkodni. Kiszámoltam, ha maradnék Venezuelában, és napi huszonöt liter benzint járnék le az autómmal, nagyjából egy év múlva tartanék ott, hogy egy (!) amerikai dolláromba került az üzemanyag. Nem elírás, az alacsonyabb oktánszámú benzin literjét jelenleg 3 fillérért adják a latin-amerikai országban.

Mielőtt Caracasba szóló repülőjegyet kezdenének keresgélni a neten, folytatom a történetet. Ha a repülőtéren vettem volna egy szendvicset, és helyi pénz, vagyis bolívar híján bankkártyával fizetek, ezerötszáz dollárt vontak volna le a számlámról! Ha időben kapcsolok, és előtte váltok a feketepiacon, két dollárért cserébe adtak volna annyi bolívart, amivel ki tudom fizetni az ennivalót.

E két példa talán elegendő annak bizonyítására, mennyire abszurd ország lett Venezuela. Az az állam, amely a föld talán legnagyobb kőolajkészletével rendelkezik – ezért az olcsó benzin, de azért ebben is van egy csavar. Előtte azonban egy kis múltidézés.

Miután Hugo Chávez 1998-ben hatalomra jutott, számtalan szektorban hajtott végre államosításokat. Amit akart a kormány, azt egyszerűen elvette: nemcsak a bányákat, olajkutakat, stratégiai fontosságú vállalatokat, de a Hilton szállodalánc helyi egységeit is államosították. A McDonaldsot viszont valami rejtélyes oknál fogva békén hagyták. Az állami tulajdonba került vállalatok élére megbízható pártkatonák kerültek – a szakértelem megléte, mint afféle úri huncutságé, nem volt szempont. Ennek köszönhetően szép folyamatosan elkezdett lerohadni minden. A venezuelai olajfinomítók az egykori kapacitásuk töredékén dolgoznak, de karbantartás híján az olajkutak sem tudják hozni az elvárható teljesítményt. A Magyarországnál nagyjából tízszer nagyobb ország napi benzinszükséglete négyszázezer hordó, és a rossz karban lévő finomítók ennek a szükségletnek jelenleg csak a felét tudják előállítani. A többit külföldről veszik, piaci áron, valutáért, hogy aztán 3 fillérnek megfelelő bolívarért gyakorlatilag odaajándékozzák a belföldi fogyasztóknak. Nem kell nagy közgazdásznak lenni ahhoz, hogy rájöjjünk, ez a megoldás mennyire nem életszerű, és milyen hamar csődhöz vezet – még akkor is, ha közben Venezuela nagyon sok nyersolajat ad el a világnak. Mindenesetre a fenti történet tanulságai túlmutatnak Venezuelán – nem elég a párthűség egy adott funkció betöltésére, mert ha nem párosul szakértelemmel, annak súlyos következményei lesznek az egész országra nézve.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Az országban nemcsak gazdasági értelemben van baj, a politika is patthelyzetbe került. Az ellenzéki többségű parlament nem tudja leváltani Nicolás Maduro újbaloldali kormányfőt, aki (még) élvezi a hadsereg támogatását. Vannak tanulságai is a múlt vasárnap sikerrel megszervezett alternatív népszavazásnak, amelyen a hétmilliónál is több résztvevő 98 százaléka a fennálló hatalom ellen szavazott. A legfontosabb: nincs szükség katonaságra, rendőrségre, több tízezernyi közalkalmazottra sem ahhoz, hogy jól meg lehessen szervezni egy szavazást. Sőt, még kormányzati-önkormányzati épületekre sem – utcán felállított sátorban is jól lehet voksolni. Ráadásul arrafelé bonyolultabb a szavazás menete: az urnánál megjelent polgár személyi igazolványát elkérték, felírták nevét, igazolványának számát, elkérték aláírását, majd végül még az ujjlenyomatát is. Egyébként miután összesítették a voksokat, ezeket a listákat nyilvánosan elégették – nem akarták, hogy a kormány később ezek alapján azonosítsa az embereket.

Miközben Maduro minden eszközzel a hatalom megtartására koncentrál, nem tudja biztosítani az országban a rendet. Caracas a világ legveszélyesebb városa. Amikor az utcán elővettem az okostelefonom, hogy fényképezzek, kísérőimet a guta kerülgette – kevesebbért is öltek már arrafelé. Az emberek sötétedés után nem mennek utcára, még autóval is csak akkor, ha nagyon muszáj. Éjjel például már meg sem állnak a piros lámpáknál, mert ha nem mozog a jármű, könnyedén kirabolhatják a banditák. Fényes nappal sem ajánlatos úgy utcára menni, hogy látszik, valamilyen érték van nálunk.

Venezuelából hazafele tartva Panamavárosban töltöttem egy napot. Szomszéd ország, ugyanolyan klíma, hasonló szokások. Este, sötétedés után döbbentem rá a hatalmas különbségre – ahogy lement a nap, itt nem eltűntek az emberek az utcáról, hanem megtöltötték azt. Hosszan bolyongtam a városban, mámorító érzés volt újra vacsorázó, söröző, egymással beszélgető emberek között lenni. Ráadásul nyugodtan elővehettem a telefonomat, nem kellett attól tartanom, hogy megölnek érte. Lám, néha ilyen kevés is elég pár pillanatnyi boldogsághoz.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.07.22.

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

Meglepő, de nem a téli sötétségben nő az öngyilkosságok száma

Mennyire határozza meg boldogságunkat a fény és miért veszélyesek a legújabb fényforrások?

Ficsor Benedek

Mácsai Pál: Semmi misztikus, játszani mindenki tud

Az Örkény alapító igazgatója a színházról, a Terápiáról, bulvárról, békülő szekértáborokról és a színház mély erkölcsösségéről. Interjú.

Szécsi Noémi

Feltárul Szabó Magda eddig kevésbé ismert szenvedélyes oldala

Az írónő szerelmei, avagy zavarba ejtő naplórészletek a kálvinista nagyasszony életéből.

Pintér Bence

„Öröm minden zsidónak”, vagy a nemzetközi jog semmibevétele?

Vélemények a Jeruzsálemmel kapcsolatos, múlt heti Trump-bejelentésről.