Erőfitogtatás mindenekfelett

Orbán Viktor hazai politikai stílusa olyan, mint Donald Trump brüsszeli lökdösődése

Győr Ágnes

Győr Ágnes

2017. május 30., kedd 19:33, frissítve: szerda 10:08

Van egy amerikai mondás, így hangzik: „Nobody likes a bully!” Kicsit nehéz lefordítani, a bullynak nincs pontos magyar megfelelője. Olyan emberre használják, aki mások fölött hatalmaskodik. Leggyakrabban iskolai közegben látunk ilyen viselkedést, amikor az egyik diák szisztematikusan gyötri valamelyik nála gyengébb társát. Rendszeresen elveszi tőle az uzsonnapénzét, ugráltatja, megveri, megalázza. Gyakran ez a viselkedés hosszú időn keresztül folytatódik, súlyos lelki sérüléseket okozva, sőt olykor akár öngyilkosságba is kergetve az áldozatot.

Emögött rendszerint az a vágy áll, hogy az agresszor a másik megalázásával saját hatalmi pozícióját erősítse meg saját maga és környezete szemében. A mondással tehát, miszerint senki sem szereti az ilyen embereket, nem nehéz egyetérteni, s igen nyomasztó, hogy a jelenleg a világ egyik legnagyobb hatalommal bíró vezetője, az Egyesült Államok elnöke maga is egy „bully”.

Donald Trump lehet, hogy ügyes taktikus, lehet, hogy jó üzletember, s még nem dőlt el, milyen elnök, hiszen minden botrányával együtt tény, hogy megnyerte a választásokat, s mandátumának még csak az elején tart. De ettől még igaz, hogy diplomáciai körökben olyan, mint elefánt a porcelánboltban, első külföldi körútjának pedig az a tanulsága, hogy az autoriter vezetők körében jobban érzi magát, mint demokratikusan megválasztott európai államfők és elnökök közt. Arra, hogy Trump egy „bully”, már korábban is voltak bőséggel jelek (ilyen többek között a védjegyévé vált berántós kézfogása), a múlt heti NATO-csúcson rögzített, s azóta már a világot bejárt antidiplomáciai jelenet azonban azok szívében is kevés kételyt hagyhat efelől, akik egyébként szimpatizálnak az elnökkel.

A képsorokon az látszik, hogy az egybegyűlt európai csúcspolitikusok – köztük Orbán Viktor is – Jens Stoltenberggel, a NATO főtitkárával az élükön haladnak egy folyosón. Feltehetően bejárják a konferencia helyszínét. Csacsognak, mosolyognak, fotókész pillanatokat teremtenek a sajtó számára. S akkor hirtelen, a hátsó sorokból nagy vehemenciával előretör Donald Trump, félrelöki a mondata közepén tartó montenegrói miniszterelnököt, és beáll a csapat élére. Ott, konstatálva, hogy megvívta és megnyerte hatalmi mikrocsatáját, kiegyenesedik s megigazítja öltönyét. Nos, ha egy osztálykiránduláson lát hasonló jelenetet egy tanár, alighanem leteremti a tolakodó diákot. De ez politika, ráadásul a politikai élet krémje, Trump pedig az Egyesült Államok elnöke, így a csapat valamennyi tagja úgy tett, mintha az agresszív gesztus tulajdonképpen meg sem történt volna, s a reggel rögzített mosolyok a helyükön maradtak. Senkinél sem volt oly széles ez a kényszermosoly, mint Orbán Viktor miniszterelnöknél, aki balszerencséjére éppen montenegrói kollégája közelében állt, s ráadásul másfél fejjel eleve alacsonyabb, mint az elé kerülő amerikai államfő. A különös jelenet nyersesége egyszerre háboríthatja fel az alapvető udvariassági formákkal tisztában lévőket, köztük a magyar állampolgárt. Ez utóbbit azért, mert a jelenet szuggesztíven demonstrálta az erőviszonyokat, azazhogy mekkora szakadék tátong a kis- és nagyhatalmak között.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

A felvételt látva a magyar miniszterelnökkel nem lehet nem együtt érezni egy pillanatra, de csakis egy pillanatra. Ő és kormánya ugyanis itthon ugyanazt az öncélú, agresszív, kakaskodó politikai stílust képviseli sokszor, mint amiről Brüsszelben Trump maga is tanúbizonyságot tett. Ez lapul meg az állami propaganda nyelvezete mögött, ez köszön vissza napi gyakorisággal az ellenzékkel, a sajtóval, sőt a választópolgárokkal való bánásmódban is. Persze nem szabad álnaivnak lenni. A politikában sohasem az győz végül, aki a legerkölcsösebb. A hatalmi játszmák megnyeréséhez, túlélésükhöz is egészen rendkívüli ravaszsággal és tűrőképességgel kell rendelkezni. Mégis jó volna azt gondolni, a politikusok iránti tisztelet alapja nem a méregdrága öltöny, hanem a hit abban, hogy minden harcon túl továbbra is rendelkezik azzal az érzékenységgel, amelyre szüksége van ahhoz, hogy jól, de legalábbis körültekintően döntsön az ezreket vagy milliókat érintő kérdésekben.

Magyarországon kevés fiatal akar politikai pályára lépni, s ezen a politikusok általános, igen rossz híre miatt („lop, csal, hazudik mind”) nem is igazán lehet meglepődni. Hogyan is lehetne elvárni, hogy tömegeket vonzzon ez a pálya, amikor a jövőjüket fontolgató fiatalok a jelenlegi politikai kultúrát látják maguk előtt? Azt, amelyben a politika bár karrierlehetőség lehet, nem hivatás; melyben a nyers erő a legfontosabb, s groteszk módon éppen akadályát képezik az előmenetelnek az olyan tulajdonságok, mint ész, bátorság, szerénység, lelkiismeretesség. S lám, nemcsak idehaza, hanem – mint a példa is jelzi – a tengerentúlon is. Félő, a pozitív példaképek hiánya hosszú távon megbosszulja magát.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.05.30.

A szerkesztő ajánlja

Hutter Marianna

Az első Orbán-kormány jelölte Zaid Naffát a tiszteletbeli konzuli posztra

A jordán üzletember már abban az időszakban is elbukott a magyar állampolgársághoz szükséges nemzetbiztonsági átvilágításon.