Felelősségre vonható-e egy gyermek azért, mert nyomortelepre született?

2018. március 22., csütörtök 16:37, frissítve: péntek 07:19

Egy régebbi kutatásból kiderült, nem lehet kizárólag az egyént hibáztatni sorsának kedvezőtlen irányba fordulásáért. A társadalom működésében fellelhető zavarok legalább annyira felelősek a kisiklásokért, mint maguk az érintettek.

A rendszerváltás után kialakult helyzet tanulságként szolgálhatott volna arra, hogy a legfőbb értékeknek – az emberi élet, az emberi méltóság tiszteletének – kellene meghatározniuk a társadalompolitikát. Ma mégis más szempontok dominálnak, és nincs bátorságunk szembenézni önmagunkkal. Ezért fordulhat ismét elő, hogy sokan azt mondják: mindenki önmaga felelős saját sorsának alakulásáért, az egyén hibája, ha nincs lakhatása, munkája, megélhetése. A „munkaalapú társadalom” építése azt is jelenti, hogy a közösségtől csak az kap segítséget, aki megérdemli; növekszik a szegények feletti társadalmi ellenőrzés; csökkennek a szociális juttatások. Ehhez párosul az ember mint abszolút érték leértékelődése, az „aki nem vitte semmire, annyit is ér” szemlélet erősödése.

De mi van a gyermekekkel? Ők csak nem vonhatók felelősségre azért, mert egy nyomortelepre születtek? A valóságban mégis az történik, hogy a gyermekek is elszenvedik szüleik nyomorúságát. Még diplomás körökben is sokszor látjuk az értetlenséget, az intoleranciát velük szemben. Mert nagyon más értékek alapján élnek, ami taszító lehet. Könnyebb egy negatív értékítélettel elintézni a dolgot. Meg az is jó érzés, hogy mi mások vagyunk, különbek vagyunk, mint ők. Néha még a gyermekünket is elvisszük egy nyomortelep környékére, hogy lássa: mi mások vagyunk.

De valóban tudjuk-e, hogy milyenek ők, akik nyomortelepen élnek? A szociális munkában töltött tapasztalataim szerint

legalább három generáció szegénysége kell ahhoz, hogy valakinél olyan sajátos érték- és normarendszer alakuljon ki, amely meghatározza a szokásaikat, gondolkodás- és magatartásformáikat.

Ezt nevezzük szegénykultúrának. Sajnos visszafelé is igaz a történet. A kultúrából való kilépéshez legalább három generáció szükséges, ha minden előfeltétel adott.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Egyik ismerősöm, akinek sikerült jobb helyzetbe kerülnie, így fogalmazta meg ezt: „A szegénységből kikerültem, de a gettó bennem maradt.” Vagyis a kilépésnek nem velejárója a szegénykultúra azonnali elhagyása. Folyamatos hiányt szenvednek, egyik szükséglet kielégítése lehetetlenné teszi a szükséglet kielégítését. „Vagy kifizetem a villanyszámlát, vagy tüzelőt veszek. Vagy naponta eszem egy keveset, és soha nem lakok jól, vagy ha pénzhez jutok, jóllakok, és utána három napig alig eszem.” Örökös küzdelem az életük. Nincs holnap, a mát kell túlélni. Ezért nem lehet szó tudatos tervezésről. Nélkülözés, ezt kompenzáló túlköltekezés, újra nélkülözés – ezek a szélsőségek adják a kultúra alapjait. Örök vesztesek ők, akik beletörődtek sorsukba, és segítség nélkül nem tudnak változtatni rajta.

Ennek az állapotnak a következménye a személyiség instabilitása, ellentmondásos szokások felvétele. Végső soron pedig elkülönülés a többségtől, ellenséges magatartás, kiszakadás a társadalomból.

Saját belső törvényekkel, szokásokkal, hagyományokkal. Életük legfontosabb rendezőelve az életben maradás, a primer szükségletek kielégítése.

Egészségtelen életmód, kezeletlen betegségek, korai halálozás. A folyamatos feszültségben élés krónikus stresszállapotot idéz elő, amely időnként szélsőséges viselkedésformákban tör a felszínre. Ilyen a mértéktelen alkoholfogyasztás, a kábítószer-használat, az agresszió, az indulatkezelés hiánya. Az életmód és a gyakori szegregáció miatt elszakadnak a többségi kultúrától, társadalomellenessé válhatnak. Számukra csak az a tudás fontos, amely a túlélést szolgálja. A gyermekek nincsenek birtokában az iskola diktálta előfeltételeknek, nem tanulták meg az önkontrollt, a fegyelmet, a rendszerességet, motiválatlanok. Ezért az iskola nem tud megbirkózni nevelésükkel, gyakran kerülnek magántanulói státusba. Talán el tudjuk képzelni azt a 10-12 éves magántanuló gyermeket, akinek a szülei segítségével kellene felkészülnie a vizsgákra, de a szobában nincs asztal, és 5-7 fő él egy fedél alatt? A szülők képzetlenek, de ha képesek lennének a gyermek segítésére, akkor sem telne rá az energiáikból. Ez az élethelyzet generációkon át öröklődik. Segítség nélkül nincs kiút.

A folyamatok társadalmi tényként kezelendők, hiszen az ország vagy a világ különböző részein élők hasonlóan reagálnak. Mint láttuk, ezen helyzetek előidézésében nagy szerepe van a társadalom hibás működésének. A kérdés az, hogy szeretnénk-e változtatni rajta. Vagy elfogadjuk, hogy évente 10-20 ezer gyermek esik ki a társadalomból, iskolai végzettség, szakképzettség nélkül éli le az életét csak azért, mert a vaksors így hozta?

A társadalom már születéskor bélyeget nyom a homlokukra. Pedig a társadalmi újratermelés folyamatából is nagyon hiányoznak ezek a gyermekek, akik emberi méltóság nélkül válnak felnőtté.

Az elsődlegesen humanitárius szempontok mellett az sem elhanyagolható, hogy a nyomor nagyon költséges, mert az elemi szintű megélhetés biztosítását a közösségnek kell vállalnia. Mennyivel jobb lenne, ha önmagukra büszke, adófizető polgárokká válnának.

A ma társadalma sokkal megengedőbb a gyermeknyomorral szemben, mint pályám kezdetén, úgy harminc évvel ezelőtt volt. Az elsődleges szükségletek – ha szűkösen is – még biztosítva voltak. A szociális rendszer igyekezett megoldást találni a problémákra. Sajnos gyakran emelték ki a gyermekeket a családból, de sok esetben adtak lakást. Nem nézték tétlenül a gyermekek szenvedését. Érthetetlen, hogy ma miért nem rossz a lelkiismeretünk, a közérzetünk – látva a nehéz sorsokat. Miért költünk ilyen kevés pénzt gyermekeinkre, amikor mindenki látja, hogy más, kevésbé fontos dolgokra sok pénz jut?

A családi pótlék tíz éve nem emelkedett, a szegényeket az adókedvezmények nem érik el, nincsenek szociális bérlakások, hiányoznak a rendszerbe ágyazott prevenciós programok.

Az ombudsman minapi jelentése szerint minden harmadik gyermeket a szegénység miatt emelnek ki családjából az ellátórendszer hiányosságai következtében. A gyermekjóléti szolgálatok nem tudnak megbirkózni a rájuk nehezedő terhekkel, ezért paradigmatikus átalakuláson mentek keresztül. Gyermekjóléti szolgáltatások helyett csak a gyermekvédelmi feladatok ellátására képesek. Vagyis a gyermekek szükségleteinek kielégítéséhez, a családok működésének helyreállításához nem tudnak segítséget adni, ezért inkább csak kontrollálnak. Előírják a szülőknek a kívánatos magatartást, és ellenőrzik, hogy még elfogadható-e az a nevelés, körülmény, amit nyújtani tudnak. Egyszerűbb bűnöst kiáltani, megbélyegezni, elítélni, mint segíteni. Emiatt a szegény családok egyre jobban félnek felkeresni az intézményt, amely azért jött létre, hogy segítsen megoldani a problémáikat.

Egy modern európai társadalom nem fogadhatja el ezt az elszabadult egyenlőtlenségi rendszert, az emberhez méltatlan élethelyzeteket, a gyermeknyomort. A társadalom egésze szenved károkat miatta. Látjuk, hogy boldogtalan nemzet vagyunk, egyre kevesebben képesek elérni céljaikat, mindazt, amiért élni érdemes. Kilátástalanságot, jövőkép nélküli, ideges, szorongó, lelki problémákkal küzdő emberek sokaságát látjuk magunk körül. Ez nem maradhat így.

A szerző a Magyar Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálatok Országos Egyesületének elnöke

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.03.22.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.