Földfoglalók

Alföldi Zoltán

2017. november 22., szerda 16:31, frissítve: szerda 19:29

Jelentős környezeti változásoknak vagyunk tanúi. A klímaváltozás, a fajkihalások, a nagymértékben változó földi elemkörforgalom az életfeltételeinket is rontja. A környezeti és társadalmi változásokra a gazdaságpolitika főszereplői saját érdekeiknek megfelelően reagálnak, igyekeznek a fontos erőforrások feletti tulajdon- és döntési jogaikat kiterjeszteni. Alapvető természeti erőforrásaink közé tartoznak a termőtalajok, a felszíni és felszín alatti vizek, az éghajlati adottságok, az ásványkincsek, az energiahordozók. A talaj kiemelkedő szerepe korlátozott mennyiségéből és termőképességéből származik. Ugyanakkor a talajok termékenysége – részben a túlzott művelés miatt – nagy területeken romlik.

A természetet nem lehet csupán pénzben mérni. Számos olyan értéket is figyelembe kell venni, mint például a kulturális, a vallási vagy az esztétikai érték. „Ha pusztán a piaci mechanizmus irányítaná az emberek és a természeti környezetük sorsát, áruvá téve a természetet, a természet elemeire hullana szét, a táj szeméttelepekké válna, a folyók elszennyeződnének, összeomlana az élelem- és a nyersanyagtermelés irányítása, veszélybe kerülne a biztonság, és végül a társadalom elpusztulna” – figyelmeztetett Polányi Károly 1944-ben.

A New York-i városi fákról készült telefonos alkalmazás közel 700 ezer fa helyét, rövid leírását, egyedi és összesített értékelését adja meg, az ökológiai szolgáltatások alapján (éves vízfelvétel, energiamegtakarítás, légszennyező anyagok szűrése, szén-dioxid-megkötés). A ritka növény- és állatfajokra is meghatároznak valamilyen pénzben kifejezett értéket, de a kihalások miatti veszteség felmérhetetlen. Az ecuadori elnök 10 éve bejelentette, hogy országa nem termeli ki az esőerdőben fekvő, az ENSZ által bioszféra-rezervátumként elismert Yasuni Nemzeti Parkban lévő három olajlelőhelyet (az ország készleteinek 20 százalékát), ha a nemzetközi közösség hajlandó kifizetni kormányának 7,2 milliárd dollár kompenzációt. Számítások szerint ez 410 millió tonnányi szén-dioxid-kibocsátástól óvná meg a légkört. Az összeg első felének tízéves befizetési határideje most járt le, de eddig csupán 13 millió dollár és 116 millió dollárnyi ígéret érkezett.

A gazdálkodás története alapvetően a természeti erőforrások felhasználásáról szól. Az utóbbi évtizedekben a természeti erőforrások újrafelosztása zajlik, amely folyamatnak számos gazdasági és társadalmi oka, valamint sokrétű következményei vannak. Az újraelosztás legfontosabb módja a privatizáció, amikor az állami/közösségi tulajdonban lévő vagyon magánkézbe kerül, így a magánszektor a piacgazdaság meghatározó részévé válik. A nyugati társadalmak gazdasági életében az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb teret nyert a magánszektor és a tőkekoncentráció. A privatizációs hullámok a fejlődő országokat is elérték, és Kelet-Közép-Európa országaiban ugyancsak hatalmas gazdaságszerkezeti átalakulások mentek végbe az elmúlt három évtizedben. A privatizációt az állami tulajdonú gazdálkodó szervezetek „általában gyenge” teljesítményével és a hatékonyság növelésével indokolták. A világcégek és a bankok mára lényegesen erősebbek lettek, mint a nemzeti kormányok, erős befolyásoló- és érdekérvényesítő képességekkel. Ma a világ legnagyobb cégeinek vagyona országokéival mérhető: a legnagyobb gazdaságok rangsorának első száz helyezettje között több mint kétszer annyi a vállalat (69), mint a nemzetállam (31).

Az ideológia egyszerű: a miénkre vigyázunk, a közöset elhanyagoljuk. Ám a gyakorlat sokkal bonyolultabb. Támogatói szerint a privatizáció a világ tőkepiacainak méretét és hatékonyságát nagymértékben növelte, és óriási hatással volt a világgazdaságra. A külföldi tőkebefektetések nemcsak pénzt jelentenek, hanem tudást és technológiákat is hoznak. Ugyanakkor a privatizáció koncentrációt, erős politikai befolyást, rövidebb távú stratégiát, meghatározó piaci uralmat is eredményez, ami rombolja a helyi gazdaságokat és közösségeket. Kritikusai szerint a közjavak nagyarányú privatizációja gyakran olyan kúrát jelent a helyi gazdaság szempontjából, ami rosszabb, mint maga a betegség. Szakemberek szerint a közösségek gazdaságilag is sikeresen tudják működtetni a közös tulajdonú erőforrásokat, ha az érdemi döntéseket helyben, közösen hozzák, és hatékony társadalmi, jogi védelmet kapnak.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

A termőföldek birtoklásának mozgatórugói között a legfontosabb az élelmiszer-termelés, az ipari alapanyagok előállítása és – az iparosodott országok számára – a bio-agro üzemanyagok növényi alapanyagainak megtermelése. Az utóbbi évtizedben felgyorsult az a tendencia, hogy a fejlődő országok megélhetésükért küzdő, kiszolgáltatott földművelő és állattenyésztő tömegei alól „kihúzzák a földet”, ellehetetlenítéssel vagy akár fizikai erőszakkal eltávolítják őket őseik földjéről. A világ népességének harmada folytat hagyományos gazdálkodást a globális termőterületek több mint felén, nagyrészt jogilag bizonytalan körülmények között. A földvesztés veszélye elsősorban őket fenyegeti. A termőföldek globális privatizációja a klímaváltozás káros hatásaival együtt a szegény többséget sújtja legjobban.

Senki sem ismeri a világméretű földfoglalás pontos mértékét, mivel az üzletek nagy része titkos, illetve a tervezett ügyletek egy része a későbbiekben nem valósul meg. Ezért az adatok tág határok (40–80 millió hektár) között mozognak, ami a magyarországi termőterület 5–10-szerese, nagyobb, mint Franciaország teljes területe. Az egyre növekvő létszámú emberiség mellett a világ egyre jobban „összezsugorodik”, kevesebb az összefüggő, nagy földterület, ezért sietni kell. Aki késlekedik, lemarad. Ráadásul a termőföld-privatizáció minden esetben vízprivatizációval is jár.

A földfoglalók célországai azok, ahol olcsón lehet nagy, összefüggő, termékeny területekhez jutni, ahol közel van felszíni vízforrás (nagy folyók körzetében), a politikai és jogi viszonyok fejletlenek és befolyásolhatók, és lehetőleg az infrastruktúra is kiépült. Kínálat ma még bőven akad, elsősorban Afrika és Ázsia legszegényebb országaiban. A befektetők úgy tekintenek az afrikai kontinensre, mint a globális nagyüzemi mezőgazdasági termelés eddig még kiaknázatlan, hatalmas lehetőségére. A legnagyobb közösségi használatú (részben védett) területek Afrika Szaharától délre eső részein vannak, ahol a lakosság nagy része alultáplált. A földek megszerzését segíti a térség országainak belső vallási és politikai megosztottsága, kulturális különbözősége, a gazdálkodás szervezetlensége, a finanszírozási források és a megfelelő jogi szabályozás hiánya. Fontos célország Indonézia, Ukrajna, Oroszország, Pápua Új-Guinea és Brazília is. A legnagyobb vásárlók és bérlők a közel- és távol-keleti olajállamok, Kína, az Egyesült Államok, India, Európából főleg Nagy-Britannia és Hollandia. Kínában a világ lakosságának 22 százalékát kellene élelmiszerekkel ellátni – a globális mezőgazdasági területek 9 százalékán. Ezért mintegy húsz éve a gazdaságilag egyre erősödő ország intenzív földvásárlásokat folytat és bérleményeket szerez.

A gyarmatosítás újkori, céges formája nagy területeken nagyüzemi (monokultúrás, eszköz- és erőforrás-igényes) gazdálkodást valósít meg a helyi termelők kárára. Ezzel nemcsak a jelenlegi globális környezeti kríziseket erősíti, hanem exportközpontú termelésével tovább növeli a helyben élők kiszolgáltatottságát, függőségét. A termelés pedig gazdasági értelemben ki van szolgáltatva a világpiaci árak alakulásának.

„Az idegen a termőföldre csak gazdasági szemmel néz, benne csak a pénzügyi értékét, jövedelmezőségét látja. Mi az életet látjuk benne” – vallják az őslakosok. A globalizáció sikeres és mozgékony polgára elveszítette a földhöz kötődés érzését, és nem is nagyon tudja elképzelni, hogy valaki számára a föld az ősök szellemeinek lakóhelye, elődeiktől kapott örökség, sajátos és jól ismert élőhelyek bonyolult hálózata, melyhez mély érzelmi és szellemi kötődések kapcsolják. Ha elveszítik a földjüket, azzal mindenük – vagyonuk, lakóhelyük, hagyománykincsük – elvész. Az egyenlőtlenség és a károk növekednek, a közösségek gyengülnek és felbomlanak, további természeti, társadalmi és gazdasági problémákat okozva mindannyiunk számára.

A szerző humánökológus, a Pannon Egyetem oktatója

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.11.22.

A szerkesztő ajánlja

Tompos Ádám, Schuszter Csaba

Hazánk riasztó mértékű kettéosztottságáról mesél országszerte a tűzifa

A politikusok tulajdonképpen azzal büszkélkednek, hogy a hozzájuk tartozó falvakban mennyi szegény ember él.

Hutter Marianna

Az első Orbán-kormány jelölte Zaid Naffát a tiszteletbeli konzuli posztra

A jordán üzletember már abban az időszakban is elbukott a magyar állampolgársághoz szükséges nemzetbiztonsági átvilágításon.