Gyászom, gyászod, gyászunk

Veczán Zoltán

2016. február 5., péntek 11:10, frissítve: péntek 11:25

Talán sosem tudjuk meg, pontosan mit mondott Nemes Jeles László a Jüdische Allgemeinének. Az biztos, hogy én megkönnyebbültem, amikor a Saul fia rendezője rágalomnak nevezte a neki tulajdonított szavakat: ha igazat mondott, akkor azért, ha csak észbekapott és visszakozott, akkor azért.

Mindenesetre rögtön akadtak olyanok, akik az eredetileg közölt szöveggel is siettek egyetérteni, mondván: bizony, sok magyar újranyitná a gázkamrákat, és valóban nem normális ez az ország – amely egyébként 200 millió forint közpénzzel támogatta a filmet. Hosszú beszélgetések során győzködtem az így vélekedőket arról, hogy az efféle megszólalások, akár sértettség, akár félelem az alapjuk, éppen a szándékolttal ellentétes hatást keltenek – már ha valóban a megbékélés és nemzeti traumáink közös feldolgozása a szándék. Azt javasolták, próbáljam megérteni, miért nyilatkozhatott (volna) így a rendező. Talán mert a magyar zsidóság fájdalmas traumái generációról generációra öröklődnek. Értem ezt, és megértem azokat, akik az első interjú mellett is kiálltak, mert azt tanultam, hogy empátiával forduljak mások fájdalma felé, és tapintattal viseljem a sebzett lélek háborgását. És azért is, mert elfogadom: bár a holokauszt az emlékezetpolitika kiemelt része, a haláltáborok egykori lakóinak leszármazottai, családtagjai, barátai érezhetik úgy, hogy nem esik elég szó a tragédiájukról. Ez is érthető.

Ugyanakkor van, ami nem az. Van, aki úgy tartja, Magyarország polgárai a közösséghez tartozás révén felelősek a holokausztért. Én nem érzem magam felelősnek: huszonhét éves vagyok, és családilag sem vagyok „érintett”, ezért nem fogadom el a kollektív bélyeget. Felelősségünk – úgy gondolom – csak az emlékezés felelőssége lehet, amelyre nemrég Ungváry Krisztián történész is utalt. Azaz szégyenkezhetünk a holokauszt miatt – ahogy restellhetjük történelmünk dicstelen pillanatait, és büszkék lehetünk a dicsőségesekre. Persze válogatni: eltagadni a dicstelent és csak a dicsőt harsogni nem lehet. Az identitás nem vegyesbolt, történelmünk része ez is, az is. És bármeddig osztjuk, szorozzuk a közösségeket, minduntalan rádöbbenünk: mindegyik emberekből áll, példaképekkel és gazemberekkel a soraiban.

Csak rá kell nézni a kommentekre, azok igazolják Nemes Jeles szavait – mondják mások. Valóban néhány, az interneten fröcsögő antiszemita reprezentálná a magyarságot? S vajon minden zsidóellenesnek gondolt hozzászólás mögött egy megrögzött náci áll? Nem lehet, hogy ezeknél a mondatoknál is el kellene végezni azt a vizsgálatot, amelyet a rendező állítólagos kijelentései kapcsán javasoltak nekem? Ha elfogadjuk, hogy történelmi tragédiáinkat emberek szenvedték el, akkor azt a jogot sem vitathatjuk el, hogy mindenki számára a sajátja legyen a legborzalmasabb. Nem követelhetjük senkitől, hogy a mi gyászunk jobban fájjon neki az övénél – ennél ugyanis semmi nem visz távolabb a közös gyásztól. Még tovább megyek: azok fanyalgását is meg lehet érteni, akik úgy érzik, az ő tragédiájuk – Trianon, a Don-kanyar, a kommunizmus – nem kapott elég figyelmet. Talán erre tekintettel mondta hétfőn a Saul fia főszereplője, Röhrig Géza, hogy nagyon kellenének már ilyen filmek is. Ez válasz. Az nem válasz, hogy akinek a saját traumája fontosabb, azt antiszemitának nevezzük, gyászában vérig sértve és megbélyegezve őt. Sokan érzékenyek az internetes antiszemita közbeszédre – másokat viszont a kollektív fasisztázás sért ugyanennyire. Volt, aki beismerte: az utóbbit ő így még sosem gondolta végig, de most megteszi. Én pedig hét végén megyek és megnézem a Saul fiát.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016.02.05.

A szerkesztő ajánlja