Hát ezért nem tiszta a MeToo kampány

2017. október 30., hétfő 21:33, frissítve: kedd 08:53

Karafiáth Orsolya azt írja szenvedélyes cikkében, hogy a MeToo kampány történeteit sok férfi unja, olykor túlzásnak, sőt picsogásnak tartja. Életem során sok nő megosztotta velem hasonló történeteit. Gyerekkori abúzusról, nemi erőszakról, munkahelyi molesztálásról. Ezek a sztorik nem picsogások, hanem megrendítő visszaemlékezések, amelyek minden normális emberre hatással vannak. Csak ki így reagál, ki úgy, jobbára zavarában.

Hát éppen ezért is nem tiszta ez a kampány.

Először is, hogy lehet egybemosni a nemi erőszakot a molesztálással vagy a zaklatással, ez utóbbiakat a bulikon történő nyomulással, a szőke nős viccekkel vagy egyéb bunkóságokkal? Innentől ugyanis nincs határ, egy nőre vetett rossz pillantás is tárgyiasítás, ami a nők jogfosztásának és megerőszakolásának alapja. „Ha egy nőt a férfitekintet a testrészeire bont le, ha a szexualitását leválasztja a személyiségéről, ha csak a melle lesz fontos, vagy a combja vagy a nemi szerve, akkor eleve úgy tekint rá, mint szexuális eszközre. Az eszközöknek pedig nincs személyiségük, nincsenek jogaik és szükségleteik” – hivatkozik egy kutatásra Vándor Éva a Hvg.hun.

Ezzel viszont relativizálódik az erőszak. Mert ha a bunkóság = erőszak, akkor ennek reciproka is érvényesül, azaz erőszak = bunkóság. Értsd: csupán bunkóság – és nem bűn. Hiszen minden ilyen képlet, mint egyfajta metafora, visszafordítható. Így működik az elme.

Egy nő után füttyögő taplót nem biztos, hogy közös nevezőre kéne vonni az olyan nagyragadozókkal, amilyen Weinstein is. Igazságos, ha egy bolti tolvajt közös nevezőre vonunk egy rablógyilkossal, mondván, hogy aki lop, az ölni is fog? Ugyanígy valamely potentát ágyába bemászó karrieristát se kéne egy kalapba tenni olyannal, akit letepertek és megerőszakoltak, ne adj’ Isten még gyerekkorában. Ha e két véglet között sokféle átmenet is létezik, kell hogy legyen határ. És ebben az összefüggésben nem érdekel az ideológiai szöveg, hogy az önmagát előnyökért prostituáló is a patriarchális társadalom áldozata.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

A MeToo kampány miért nem rendszerkritikus? Miért nem szól a hatalommal összefonódott zaklatásról, molesztálásról, kihasználásról és erőszakról, nemtől és szexuális orientációtól függetlenül, mondjuk a kapitalizmus függőségi viszonyainak kontextusában? Heteró nők, meleg férfiak és leszbikusok nem molesztálnak, nem tárgyiasítanak, nem használnak ki, nem erőszakoskodnak egyáltalán?

Ilyenkor jön a statisztikázás. Hogy az erőszakot elszenvedők és zaklatásnak kitettek többsége nő, az erőszakoskodók többsége heteroszexuális férfi. Ami a tettlegességet illeti, ez kétségtelenül igaz. Csakhogy az erőszaknak számos formája létezik. Az is erőszak többek között, amikor egy feleség kitartó munkával tönkreteszi a párját.

A szélsőjobb nem ugyanígy statisztikázik? Azt mondják, arányaiban sokkal több a cigány elkövető, mint a fehér, a fehér gyerekek az iskolában és a fehér szomszédok, főleg ha idősek, többször szenvednek sérelmet cigány osztálytársaiktól és szomszédjaiktól, mint viszont. Az előbbi statisztikázás rendben van, utóbbi nincs rendben? Olyan fogalmakat használnak magukat demokratáknak és az egyenlőség híveinek tartók, hogy „férfierőszak”? Ugyanazok, akik elítélik a szélsőjobbot a „cigánybűnözés” kifejezés miatt. Talán nem ugyanarra a logikára épül? A cigánynak ott van a vérében a bűnözés, a „ciszheteró” férfiéban ott az erőszak.

Pedig a férfiaknak is vannak történeteik. Nem „nők által megszomorított” férfiakról, ahogy TGM keni el a problémát a Miért vagyunk feministák c. írásában, hanem kisfiúk abuzálásáról és terrorizálásáról, lelkileg és egzisztenciálisan tönkretett, hajléktalanná vált, esetleg megőrült vagy öngyilkos férfiakról. Az elkövetők: anyák, tanárnők, szomszédasszonyok, feleségek, barátnők, főnöknők. Jómagam legalább annyi tönkretett férfit ismerek, mint nőt. Ám ilyesmit még felvetni is „nőellenesség”, mert ott az erőszak statisztikája, meg aztán a női elkövetők is a patriarchális társadalom termékei.

Az pedig külön ironikus, hogy a MeToo kampány lényegében a feministák által megvetett, patriarchális „gyengébbik nem”, illetve a „gyenge nő” koncepcióját használja.

Mindez azonban másodlagos a lényeget tekintve, ami a politikai manipuláció.

Egy nő megerőszakolása olyan téma, ami automatikusan nagy hatást gyakorol mindenkire, így a hagyományos értékrendű férfiakra is. Tanulságos, hogy Nigériában, amikor a Boko Haram iszlamista terrorszervezet fiatal lányokat hurcolt el és adott el szexrabszolgának, hirtelen odafigyelt a világsajtó. Az nem volt téma, hogy a férfiakat megölték, többüket példátlan brutalitással. A szexrabszolgaság szörnyűség, de legalább a lányok életben maradtak a későbbi szabadulás reményével. Mégis: ez utóbbi jóval nagyobb figyelmet és felháborodást váltott ki, sőt igazából ez váltott ki igazi felháborodást, nem a férfiak tömeges legyilkolása.

Kultúránkban megerőszakolni egy nőt a legmegvetendőbb cselekedetek egyike. Ebben egyesül a gyávaság, a szégyen és a bűn a leginkább. A börtönökben az ilyet kikészítik a társai, mint a pedofilokat. Nem véletlen, hogy a szélsőjobb egyik kedvenc témája a migránsok által elkövetett nemi erőszak. E cikk írása közben megnéztem a jobboldali sajtót, miket ír a MeToo kapcsán. Egy-két óvatosan kritikus vélemény kivételétől eltekintve vagy semmit, vagy ugyanúgy erőszaktevők elleni cikkeket találni, mint a balliberális sajtóban, csak jobboldali-szélsőjobbos árukapcsolásokkal.

Érdekes volt magamat is megfigyelni. Aki személyesen ismer, tudja, hogy mamlasz vagyok, félek a visszautasítástól, a szégyentől, általában a nők szedtek fel és dobtak életem során. Nemhogy erőszakoskodni, a szükséges kommunikációs előzmények híján hozzáérni se merek egy nőhöz. Mégis, a MeToo sztorijait olvasva az első reakcióm valamiféle szégyenérzet volt, a második pedig kétségbeesett kutakodás az emlékeimben, hogy vajon én is tettem-e ilyesmit akár régebben. Mert ha erőszakoskodó vagy molesztáló nem is voltam, részeg handabandázó igen. Olykor bunkó is, nyomattam szexista poénokat, és tárgyiasító tekintetem is meg szokott állapodni női domborulatokon. Még ha el is rejtem, nehogy ciki legyen. Azaz én is potenciális Weinstein vagyok.

Ráadásul mindenkinek vannak női hozzátartozói, ami a bűntudatot és a szégyenérzetet csak növeli. Nekem van egy kislányom, akihez igen erős érzelmi szálak kötnek. Azonnal rá gondolok, ha kislányok elleni erőszakról hallok, és sose kívánnék neki hímsoviniszta világot, így is nevelem.

„Amikor nőket látok szenvedni, férfiak sziluettjeit látom a háttérben. Amikor gyerekeket látok szenvedni, akkor is férfiakat látok a távolban, és általában mindig és mindenhol férfiakat látok, ha a téma az emberi szenvedés. Férfiakat, akik imádkoznak, politizálnak, üzletelnek és háborúznak. Férfiak alkotnak szigorú törvényeket és építenek égig érő falakat. Férfiak okoskodnak és erőszakoskodnak. Férfiak! Mint én. Szégyellem magam. Tudom, hogy mivel férfi vagyok, ezzel a szégyennel kell együtt élnem egész életemben. Tudom, hogy egész életemben vezekelnem kell az összes férfi nevében, mert amit férfiak elkövettek ebben a világban, arra nincs mentség és nincs bocsánat. Hiába kérek bocsánatot, az nem elég” – adta át kellően színpadias módon Schilling Árpád ezt az érzést férfitársainak, még jóval a mostani kampány előtt.

Hogyan menekülhetünk meg a szégyentől, a bűntudattól? Hát úgy, hogy feministák leszünk. Ez az egyetlen út. „Lassan úgy tűnik, nem igazán nőtt fel olyan lány Magyarországon az elmúlt 40 évben, akit ne ért volna atrocitás. Amin most változtatni lehet, az az emberek hozzáállása, hogy ne fordítsák el a fejüket, ha valamit látnak, hogy ne legyen ez a természetes, minden nő életének a velejárója. És hogyan változtathatjuk meg a jövőt? Úgy, hogy a gyerekeinket EGÉSZSÉGES értékrendre tanítjuk. Nemcsak a lányainkat, de a fiainkat is feministának neveljük” – áll egy feminista blogban.

Nemrég egy ismerősöm meghívót küldött egy feminista egyesület vitaestjére. A fő téma: mikor és hogyan hozták be a feministák a szexuális zaklatás problémáját a közbeszédbe, és ez miként befolyásolta az amerikai közvéleményt egy akkori ügy kapcsán. És hogy várható-e érdemi következménye a Weinstein-botránynak és a MeToo kampánynak.

Helyben vagyunk. A remélt következmény a kulturális baloldal megerősödése. Azé a „demokratikus oldalé”, amely „egy jobb világot akar”. Sok sebét felszakító nő és szégyenétől menekülni próbáló férfi eztán majd nekik dolgozik. Szavakkal, írásokkal, propagandával, programokkal és persze szavazatokkal. Ez a MeToo lényege.

Kulturális forradalom zajlik, ami ha győz, nem egy erőszakmentes, boldog, sokszínű és egyenlőségalapú társadalmat hoz el, hanem egy olyan zsarnokságot, amely nem fegyverekre és szögesdrótokra, hanem belső cenzúrára és a privát szférára is kiterjedő társadalmi kontrollra támaszkodik.

A szexista témákkal történő manipuláció hatásosabb, mint bármely antirasszista vagy szociális kampány. Már rég nem vagyunk szolidárisak, a rasszizmus pedig mindig is kultúránk szerves része volt, ahogy azt A Guardista c. film főhőse mondja ironikusan. Nincs hagyományos munkásosztály sem. De van anyánk, lányunk, feleségünk, barátnőnk, szerelmünk, húgunk, nővérünk, kolléganőnk, sokunknak női barátai is. Így a nők elleni erőszak jobban hat, mint bármi más. Talán a gyermekbántalmazás kivételével, aminek még felkavaróbb történetei ennél is jobban használhatók manipulációs eszközként.

A szerző bölcsész

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.10.30.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.