Jól élni a függetlenséggel

Rendszerváltozáskor a gondolkodó magyarok egyetértettek: a Nyugathoz tartozunk

Jeszenszky Géza

2017. július 10., hétfő 21:41, frissítve: kedd 13:17

Tisza István miniszterelnök így fogalmazott az Országgyűlésben 1904. július 8-án: „Az a szomorú igazság, hogy a mohácsi vész óta Magyarország ereje nem elég erős arra, hogy tartós szövetségtárs nélkül megélhessünk, érdekeinket kellő módon megvédhessük.”

Joggal figyelmeztette erre „a szomorú igazságra” irreális ábrándokat kergető ellenzékét a fiatal miniszterelnök. 1918. október 31-én, meggyilkolásakor szavai beigazolódtak: amint a magyar nemzet elvált Ausztriától, és független állam lett, rögtön ellenségektől körülvéve találta magát, akik területének nagy részét elfoglalták. A kegyetlen trianoni békeszerződés a kész tényeket legitimálta, de legalább a Tiszántúl román, illetve Baja, Pécs és vidékük szerb megszállását érvénytelenítette. 1921 és 1938 között három szomszédunk több mint hárommillió magyart is bekebelező „kisantantjának” tizenhatszoros katonai túlereje gúzsba kötötte az önálló Magyarországot. Kiutat csak Németország kínált. Gazdasági érdekszférájává válni elkerülhetetlen volt, a politikai csatlósság viszont (a brit Bryan Cartledge szavaival: a fausti paktum) nagyon sokba került: három világhatalom elleni háborúval, több mint egymillió magyar (fele zsidó származású) halálával és 1944–45 összes borzalmával fizettünk érte.

A 45 évnyi szovjet megszállás emberi és anyagi veszteségeit még senki sem számolta ki. Amikor 1991. június 19-én Silov altábornagy személyében a záhonyi hídon át az utolsó szovjet katona is elhagyta hazánk területét, szuverenitásunk helyreállt. Az ország fel sem fogta ennek a jelentőségét. Gondoljunk bele: 1526, Mohács óta (a Horthy-korszak 23 évét leszámítva) állandóan tartózkodtak idegen katonák Magyarországon, a nemzetközi politikába beleszólásunk pedig csak a kiegyezés után lett. Huszonhat éve viszont a sorsunk a saját kezünkben van, bajainkért immár nem lehet másokat – Sztambult, Bécset, Párizst, Berlint, Moszkvát – tenni felelőssé. Szabad ország lettünk, joggal nevezzük június 30-át, a szovjet katonai jelenlét jogi befejeződését a szabadság napjának. A magyar függetlenség visszaszerzésének napján Antall József miniszterelnök ősei szülőföldjén, a Dunántúl közepén emelkedő somlói vulkán lábánál megindító, sok személyes elemet is tartalmazó beszédet tartott. Gondolatai – mint minden nagy emberéi – a mának is üzennek. Erre mutattam rá a beszéd idei évfordulóján, július 1-jén, az Antall József Baráti Társaság megemlékezésén, a néhai miniszterelnök Somló hegyi emléktáblájánál.

Amikor az Antall által is gyakran medveként emlegetett birodalom ismét világpolitikai szerepre törekszik, és félelemmel tölti el nyugati szomszédait, kézenfekvő volna fölidézni a kommunizmus bűneit, hazai hívei és ügynökei felelősségét. De a történész-politikust követve inkább keressük a múlt tanulságait, és vegyük számba a jövő feladatait. „Minden diktatúra első áldozatai mindig a diktatúra saját népei. A szovjet koncentrációs táborokban oroszok százezrei voltak rabok” – mutatott rá a miniszterelnök. Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár történelmi változásokban vitt szerepét elismerve figyelmeztetett: „Amikor örvendünk annak, hogy eltávoztak, azért azt ne feledjük el, hogy nem olyan messze vannak. És ne feledjük el: a földrajz ellen sok mindent lehet tenni, kivéve politizálni. Egy nukleáris világhatalomról van szó, amely betegen, válságokkal küzdve is a világ egyik legnagyobb katonai hatalma.” Vagyis egyszerre óvott az oroszellenességtől, Moszkva lebecsülésétől és az amnéziától is. Törekedett a keleti gazdasági kapcsolatok megtartására, de óriási jelentőségűnek mondta, hogy „ma Magyarország elsőrendű gazdasági partnere nem a Szovjetunió, nem az egykori KGST államai, hanem a nyugati világ”.

Huszonhat év alatt sok minden megváltozott. Sajnos a többpólusú világ nemhogy nem lett stabilabb, hanem veszélyekkel terhesebbé vált. A magyar külpolitika számára 1990–91 a nulladik évnek tekinthető, ettől kezdve nem csak diplomáciánk, külpolitikánk is van. Hogyan sáfárkodtunk a szabadsággal és a függetlenséggel külkapcsolatainkban?

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Antall baráti jobbot kínált a nagy keleti szomszédnak, amint az levette a kezünkről a bilincset. Az elsők között vettük föl a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióból kivált új államokkal. Az akkori ellenzéki vádakkal szemben kitűnő politikai viszonyt teremtettünk Borisz Jelcin Oroszországával. Az új ukrán szomszédnál elértük, hogy szerződésben ígért messzemenő jogokat az odacsatolt magyar kisebbségnek.

A jelenlegi „keleti nyitás” tehát nyitott kapukat dönget? Valóban kívánatos minél intenzívebb kereskedelmi kapcsolatokat ápolni egyrészt a nyersanyagokban gazdag, másrészt a gyors gazdasági növekedést felmutató országokkal. Európa többsége ma ismét félelemmel tekint Oroszországra. Jelcin kudarcából és utódjának a katonai erő terén elért eredményeiből súlyos hiba volna azt a következtetést levonni, hogy hazánk számára az orosz modell követése lenne célszerű. Ne vonjunk le messzemenő következtetéseket a metrókocsik orosz fölújításából. De figyelmeztető, hogy az olajár szárnyalása idején az orosz infrastruktúra modernizálására alig került sor, egy szűk réteg mértéktelen meggazdagodása mellett az általános szegénység fennmaradt, a várható élettartam és a népesség csökkent. Az energiaárak zuhanása súlyos recesszióba vitte az orosz gazdaságot, a kiút pedig egy háború lett.

A Krím elfoglalásával valóban megugrott Putyin elnök népszerűsége. Európába viszont hetven év után visszatért a háború, és az Oroszországhoz ezer szállal kötődő Ukrajnát elárasztotta az orosz és minden kisebbség elleni nacionalizmus. Oroszország maga váltotta ki az ellene hozott szankciókat, senki sem örül ezeknek, de föloldásuk kulcsa Moszkvában van. Lehetnek javaslataink a szankciók feloldására, az orosz–ukrán viszony rendezésére, álljunk elő ilyenekkel – másokkal is egyeztetve. Egyelőre azonban ott tartunk, hogy a NATO – hitelessége érdekében – kénytelen volt növelni katonai kiadásait és keleti jelenlétét. Amerikai katonai támaszpontjai mellé Lengyelország és Románia amerikai fegyvereket vásárol jelentős értékben, Svédország, sőt Finnország is a NATO felé tekint.

Az orosz diplomácia ilyenkor hangnemet vált, megbocsátja Törökországnak repülőgépe lelövését, nyájas képet vág Donald Trump amerikai elnök naponta változó oroszpolitikájához, Vlagyimir Putyin pedig kijelenti, hogy a külföldi szankciók és a belső problémák ellenszere a gazdasági és társadalmi fejlődés, valamint a civil kezdeményezések szabadsága. Országa pedig „nyitott marad a világ felé, az együttműködésre, a külföldi befektetésekre, a közös tervek megvalósítására. Barátokra van szükségünk.” Lehet tehát tanulni Moszkvától, csak ne higgyük, hogy az orosz flört fölértékeli hazánkat, és hogy a Paks II. növeli energiabiztonságunkat. Örvendetes, hogy jó a viszonyunk az orosz föderációval, érdemes erősíteni kapcsolatainkat a függetlenné (de nem demokráciává) váló közép-ázsiai államokkal, de épeszű ember nem gondolhatja, hogy az eurázsiai szövetségbe átlépve nagyobb jólétben és biztonságban élnénk. A jobb munkát kereső magyarok sem Kazahsztánban vagy Azerbajdzsánban próbálnak szerencsét.

Minden gondolkodó magyar egyetértett a rendszerváltozáskor abban, hogy Európához, a Nyugathoz tartozunk, és ezt kell intézményesíteni. Az Antall-kormány elkötelezte magát az európai integráció – az abban történő részvétel – mellett, vállalva a lemondást a szuverenitás egy részéről. Működésével megerősítette azt a rokonszenvet, amit a rendszerváltozásban vitt szerepünkkel kivívtunk, bizalmassá tette viszonyunkat a nagyhatalmakkal. Az általa kezdeményezett visegrádi együttműködéssel stabilizálta Közép-Európát. A kijelölt utat a következő kormányok folytatták, így jutottunk el az országos népszavazáson támogatott NATO-, majd európai uniós tagságig. Ez azt ígérte, hogy nem lesz több Mohács és Trianon. Nem lesznek többé reánk törő idegen nagyhatalmak, és nem lesz a megszerzett konc miatt ellenünk összefogó kisantant. Gazdaságunk meggyógyulhat, versenyképessé válhat, és életszínvonalunk is meg fogja közelíteni a boldogabb nyugati országokét. Nem volt jó döntés a két csatlakozás? Minden várakozásunk ugyan nem teljesült, de aligha jártunk rosszul, és csak rajtunk múlott, hogy annyian – a szlovákok, a lengyelek, a baltiak, sőt a románok is – többet hoztak ki az uniós tagságból. Ha ma jobban látjuk a Nyugat hibáit is, ki lehet ezeket javítani. Egyedül nem fog sikerülni, de nem vagyunk egyedül.

EU-tagságunkba belefér, hogy önálló álláspontunk legyen külpolitikai kérdésekben, de kötelezettséget vállaltunk a közös kül- és biztonságpolitika folytatására. Ennek kialakításában módunk van részt venni, és ha többen értenek velünk egyet, jobb az esély véleményünk elfogadtatására. Ez türelmes diplomáciát igényel. A migráció kérdésében is.

Nem becsülöm le a bibliai Góg és Magóg tömegei által egész Európát, egész nyugati civilizációnkat elözönléssel fenyegető veszélyt. Utolsó beszédeiben Antall már rendszeresen figyelmeztetett egy várható Észak–Dél konfliktusra, tudván, hogy a vallási fundamentalizmus lehet a XXI. század bolsevizmusa. Az iszlám fanatizmussal az 1396-os nikápolyi csatától a XVIII. század végéig szinte szüntelen harcban álltunk, szövetségben a Német-római Birodalommal. Éppen ezért tartom félrevezető illúziónak, hogy a menekült- és migránsáradattal szemben egyedül helytállhatunk.

Bármit is gondolunk a jelenlegi tömeges migrációra adandó válaszról, az vitán felül áll, hogy közvetlen kiváltó oka a háború. Szíriában és Irakban az elmúlt években a polgárháború tette sokak számára elviselhetetlenné az életet. A másik ok a jólétben és a szegénységben élő társadalmak közötti ellentét. A biztonságba és jólétbe igyekvőket gátakkal meg lehet állítani egy időre, de tartós megoldást csak a vándorlás okainak megszüntetése és a már itt lévők eddiginél sokkal céltudatosabb és eredményesebb integrálása jelenthet. Bármilyen hosszadalmas és fáradságos tárgyalásokat is igényel, az európai intézményekben és az ENSZ-ben kell közös nevezőre jutni a terrorizmus, a fundamentalizmus és a klimatikus okoktól is táplált világméretű szegénység leküzdéséhez vezető eszközök ügyében.

Márai Sándor írta 1939-ben: „…jó hazafiak akkor vagyunk, ha mindazt, ami hazánk egyéni, nemzeti sajátja és értéke, bele tudjuk illeszteni az európai szolidaritás magasabb összhangjába.” Az Európai Unió az európai szolidaritás megvalósulása. A szolidaritás kétoldalú: adni és kapni. Tisztában vagyunk ezzel?

A szerző volt külügyminiszter

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.07.10.

A szerkesztő ajánlja

MN

Az én Jókaim – 193 éve született a „nagy magyar mesemondó”

A nagy elbeszélőre emlékezve arra kértük szerzőinket, meséljenek nekünk egy flekk Jókait.

Pethő Tibor

„Párttitkárok soha nem határozhatják meg az anyaszentegyház magatartását”

Az év elején mutatták be a Bulányi György piarista papról és a Bokor közösségről szóló dokumentumfilmet.

Vékony Zsolt

Egy szemérmes és roppant energikus ember – hetvenéves Cserhalmi György

Bár az utóbbi években több lesújtó dologgal is szembe kellett néznie, továbbra is kiemelkedő ikonja a magyar színjátszásnak.

Molnár Csaba

Az amerikai elnökválasztást befolyásoló orosz trollok mindennapjai

Tizenhárom orosz a Facebook és Twitter segítségével dróton rángatta az amerikai választók tömegeit.