Kell egy rendes párt

2017. április 2., vasárnap 08:00, frissítve: vasárnap 18:48

Kellene végre egy rendes jobboldali párt! Amióta a Fidesz mást se csinál, csak központosít, bürokráciát növel, nagy államot épít és – valódi polgárság szűkében – leginkább a kádári kisembernek politizál, elkelne egy ilyen ebben a hazában. De szükség lenne egy rendes baloldali pártra is. Mert hiába követeli most Botka László, hogy fizessenek a gazdagok, ha a szocialisták szociális érzékenységét olyan mérföldkövek jelzik, mint Bokros, Gyurcsány vagy Bajnai. S ha már itt tartunk, nem ártana egy rendes szélsőjobboldali párt sem, hiszen igény az lenne rá: mióta a Jobbik becukisodott középre, azóta egy igazán jót rettegni sem lehet. (Legalábbis a ballib oldalon; aki olvassa időnként a kormánypárti sajtót, az tudja, hogy most a Fidesz-közeli világ hüledezik olyan magasra vont szemöldökkel Vona pártján, mint anno az SZDSZ-közeli.)

Rendes jobb- és baloldalra van tehát szükség – tudja ezt minden valamirevaló elemző és kardigános értelmiségi. Csak épp a pártok nem tudják. Azok továbbra sem lesznek rendes jobb- és baloldaliak, mi több, nem átallnak olyanokat mondani, hogy szeretnék végre maguk mögött hagyni ezt az egész jobb-bal szembeállítást. Tokkal, vonóval. Persze nem mindenki mondja ezt, de azért alakul a se nem jobb, se nem bal nagykoalíció, a Momentumtól a Jobbikig. Akik nem hisznek a társadalmi haladásban, azok is hihetnek a meghaladásban: meg kell haladni a rendszerváltás felemás örökségét, a régi törésvonalakat, a XX. századot. És persze az ideológiákat. Mert egyszerre élünk az igazság utáni korban (ahol, azt hinné az ember, minden csak ideológia) és az ideológiák utáni korban (ahol annak áll a zászló, aki kendőzetlenül kimondja az igazságot). Nem könnyű rendet vágni ebben a káoszban, de érzi minden hazai trónkövetelő: ahhoz, hogy felkerüljön a térképre – vagy hogy rajta maradjon –, muszáj pragmatikusan áramvonalasnak lennie. Ehhez pedig „ügyek” kellenek, nem koherens eszmerendszerek – azok csak növelnék a légellenállást a XXI. századi politikai közegben.

Valaminek kell lennie ebben a nagy ideológiamentességben, hiszen ha nem találkozna legalább részben a korszellemmel, nem hangoztatnák annyian. Az újabb és újabb ügyek, valamint a már-már kötelezően hozzájuk biggyesztett népszavazási kezdeményezések mögött felsorakozó politikai szereplők egyvalamit azonban szem elől tévesztenek. Ha azokat az ideológiai cikcakkokat nézzük, amelyeket a jelszavak takarásában a Fidesz megtett – és itt csak az 1994 utáni Fideszről beszélünk! –, valóban úgy tűnik: a politikai sikerhez nincs szükség elvi szilárdságra. Az is látszik viszont, hogy szükség van határozott, egy irányba mutató válaszokra azokat a kérdéseket illetően, amelyek a választóközönséget leginkább foglalkoztatják. Erre persze lehet azt mondani, hogy a Fidesz jó ideje nemcsak a válaszokat adja a hívei szájába, hanem a kérdéseket is. De ilyen a politika természete: ha egy probléma bármilyen okból napirendre kerül, ahhoz előbb-utóbb minden játékosnak viszonyulnia kell. Vagy tessék kreatív módon teljesen átírni a politikai napirendet.

Lehet tehát azt mondani, hogy amit a Fidesz kommunikál, az őrült beszéd, de nem érdemes tagadni, hogy van benne rendszer. És ehhez a „rendszerhez” valahogy viszonyulni kell. Ezért is jelent hatalmas politikai hátrányt, hogy senki sem tudja, mit képviselne mondjuk bevándorlásügyben egy baloldali kormány – bárki vezetné is, Botkától ad absurdum Fekete-Győr Andrásig –, vagy hogy mi jelenleg a Jobbik álláspontja az Európai Unióról. Arról nem is beszélve, hogy milyen gazdaságpolitikát folytatna kormányra kerülve a különféle protestpártok szivárványkoalíciója. Az ideológiák, a jobb és bal meghaladása nem jelentheti azt, hogy gyerünk, majdcsak lesz valahogy.

Persze ha a Fidesz sikeréből indulunk ki, mégiscsak igaz, hogy kell egy rendes párt. De a hangsúly itt nem a jelzőn van, hanem a párton. Hiszen határozott válaszok ide vagy oda, azokat el is kell juttatni a közönséghez. A Momentum – pillanatnyi? – felívelésének is meglepő szervezettségük az egyik fő oka, ami, valljuk be, nem éppen jellemző a mai ellenzéki közegre. És egy rendes párt azért sem árt, hogy ne csak egy-egy arc képviselje azokat a sokat emlegetett ügyeket. Komoly humánerőforrás-deficitet mutat, hogy az ellenzéki politika jellemző műfaja a one-man show lett: mi lenne az Együtt Juhász Péter nélkül? Mi maradt az LMP-ből Schiffer András híján? De még a Jobbik is úgy néppártosodik, hogy egyre inkább Vona Gáborra szűkül.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Persze ez is kortünet, és látszólag nem gátja a sikernek: jó ideje a Fidesz sem több Orbán Viktornál, aki mögül – az ő hathatós közreműködésével – lassan elfogynak a karakteres politikusok. A gépezet ettől még működik, de egyre személytelenebbül. És minden one-man show-nak az a sorsa, hogy egy szép napon megunják – a jelenlegi ellenzék legfeljebb ebben reménykedhet.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.04.01.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.