Kontroll nélkül

2017. november 15., szerda 17:36

Kezd parttalanná válni a szexuális zaklatásos botránysorozat. Egyre több a bejelentés, de mind többször fordul elő az is, hogy magát a sértettet nem ismerjük meg. A jobbik eset, ha névtelenül nyilatkozik a sajtónak. Így legalább a médium tudja, ki ő, így mérlegelheti nyilatkozata hitelességét. De gyakran olyan is van, hogy csak a sértett bizalmasa jelentkezik, vagy esetleg egy tanú. Nem biztos, hogy ez szerencsés. Olvasóként, nézőként elveszíthetjük a fonalat, ha nincsenek meg a viszonyítási pontok, amelyek miatt egy-egy történetet hitelesként érzékelünk. Ilyen viszonyítási pont egy arc, egy név – valaki, aki vállalja, hogy ami történt, vele történt.

Akik az őket ért visszaélésekről nyíltan beszélnek, azokat megilleti a jóhiszeműség. Rosszindulattal lehetne feltételezni, hogy nem mondanak igazat – minthogy bizonyítani nem feltétlenül tudják állításaikat –, de lássuk be: nem valószínű, hogy ilyet bárki kitalál, főszereplővé téve magát egy megalázó történetben. Ilyesmivel vádolni a névvel-arccal előlépőket is lehet, de nem érdemes akkor, amikor a reflektorfényben nem arról kell beszélni, milyen a produkcióm, hanem arról, hogy tizennyolc éves koromban valaki rám parancsolt, toljam le a gatyámat, és én letoltam. Még jóindulatúnak mondható az a komment, hogy mekkora balek az illető, vagy hogy mit kényeskedik, végül is csak a fenekét csapdosta egy idegen, túléli. Csakhogy ez kiszolgáltatottság, kiszolgáltatottnak lenni pedig megalázó.

Ha valaki előlép a történetével, annak a bátorságát becsülni kell. Ha nem lép elő, inkább homályban marad, akkor patthelyzet alakul ki: a sajtó nem tehet mást, a névtelen vádat és a védekezést állítja szembe egymással. Hallgatni arról, amiről mindenki beszél, helytelennek tűnik. Ellenőrizni bármit alig lehetséges. Talán érthető, ha valaki úgy gondolja: védi magát, amikor név nélkül beszél sérelméről, más meg úgy van vele: jól teszi, ha elmondja, mit látott, mit hallott másoktól. Csakhogy ez árt az ügynek. A Marton-botrányt kirobbantó Sárosdi Lilla először arccal vállalta a történetét, aztán minden lehetséges erkölcsi és jogi következmény tudatában mondta ki az érintett nevét. Lassan azonban fordítva kezd lenni, holott nem biztos, hogy lehet két legyet ütni egy csapásra: hitelesnek lenni és igazságot szolgáltatni, de a hitelesítést és a felelősséget nem vállalni.

Érzékeny, nehezen ellenőrizhető történetekről van szó. Magyarországon rendre megnevezik az elkövetőt, és mindig közismert, magas pozícióban lévő művészek neve kerül elő. Noha nem csak ők követhetnek el ilyesmit. Az Indexen megjelent felmérés szerint a férfiak egy, a nők nyolc százaléka – tehát nagyjából 350 ezer nő – szenvedett el élete során szexuális zaklatást. Ez alatt a fizikai értelemben vett molesztálást, bántalmazást értik, a verbális inzultusok, a telefonon történő zaklatás nincs benne. A felmérés szerint az esetek 34 százalékában olyan személy az elkövető, akitől a sértett jövője függött, azaz a klasszikus hatalmi visszaélés az esetek harmadát jellemezte. 28 százalékban ismerős, 38 százalékban idegen molesztálóról számoltak be a nők. Érdekes kérdés, hogy az ilyen esetek hol, hogyan történnek. Szórakozóhelyen? Utcán? Kinek és miért jut eszébe olyasmi, hogy a fenekébe markoljon egy idegen embernek? Még érdekesebb, hogy ezek az élmények nem függenek a társadalmi státustól, minden rétegben előfordulnak.

A nyilvánosság könnyebben meghallja a közismert emberekről szóló történeteket. Azok hírértéke nagyobbnak tűnik. De közel sem biztos, hogy a szexuális visszaélésekről szóló beszélgetést ennek a hírértéknek kell meghatároznia. Ugyancsak fontos kérdés ezenfelül, hogy hol húzódnak a határok. Mi az a vétek, ami bocsánatkéréssel és etikai szabályzattal rendezhető, és mi az, amivel végképp kiírja magát addigi életéből egy ember.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.11.15.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.