Kultúra cukormázban

2017. július 23., vasárnap 07:40, frissítve: vasárnap 15:21

Összeszámlálni is nehéz, évente hány irodalmi, művelődési beszélgetést, bemutatót, kiállítást, konferenciát, workshopot és tábort szerveznek Magyarországon. Több ezer, sőt tízezer eseményről lehet szó. Ennek alapján nyugodtan kijelenthetjük: a kultúra korábban soha nem tűnt ennyire közkeletűnek. Ha a számokat az ország javuló gazdasági és szellemi mutatójaként értelmezzük, akár örülhetünk is neki. Van azonban néhány dolog, amelyeken érdemes elgondolkozni. Az egyik annak a szemléletnek az előtérbe kerülése, hogy csak a rendezvénnyé formálható, és ily módon elszámolható szellemi tevékenység számít, vagyis a kultúrának piacképes médiaeseménnyé kell válnia. A másik a közönségre irányuló célkitűzéssel, a leggyakrabban megfogalmazott szlogennel kapcsolatos: a kultúrának a lehető legszélesebb tömegekhez, különösen a fiatalokhoz kell közelebb kerülnie, vagyis azonnali és közvetlen társadalmi hasznot kell hajtania.

Álljunk meg egy pillanatra az utóbbinál: a művelődés, a nagyközönség és az ifjúság viszonyánál, és válasszuk el ideiglenesen az írott műveket a zenei, filmes és egyéb termékektől. Vajon hogyan juttatható el egy irodalmi mű – egy vers, egy regény, egy életmű – olyan közönséghez, amelyhez eredendően nem áll közel? Úgy, hogy elmondjuk másképp, más nyelven, más regiszterben? Csakhogy egy műalkotás éppen attól műalkotás, hogy a saját hangján szól. Vagy lehagyjuk az unalmasnak tűnő részeket, epizódokat, leírásokat, lélektani mozzanatokat, finom részleteket, és a cselekmény vázát adjuk át néhány mondatban? („Édes Annát bántották.” „Édes Anna megölte a gazdáit.”) Az interneten akárhány ilyen rövid összefoglaló található, éppen a nagyközönség és ifjúság szellemi „termékeként”: kiváló kortörténeti anyag. Vagy a szentimentális, szerelmi és harci jeleneteket kiemelve (olykor beemelve) megfilmesítjük, ahogyan számos kiváló regénnyel (pl. Charles Frazier Hideghegy című művével) tették? Vagy installációvá, multimediális látványprojektté formáljuk? Netán a szerzőjének magánéleti eseményeiből állítunk össze szappanoperát, azt az illúziót keltve, hogy ilyenformán megismerhetjük, megismertethetjük például Arany Jánost, Ady Endrét, Radnóti Miklóst? Vagy a még élő szerzőnek showmanné kell válnia ahhoz, hogy a művére valahogyan ráirányuljon a figyelem? Hogyan vihető közelebb szöveg nélkül az a mű, melynek lényege, hogy írott szövegként, nyelvként keletkezett? Mi marad belőle, mivé válik e piaci (vásári) átalakulás után?

A nagyközönségnek mindig megvolt a saját kultúrája. A XVIII. században, amikor az ország lakosságának csupán 15–20 százaléka tudott olvasni, a kalendáriumok, a vásári betyár- és rémtörténetek százezres nagyságrendben keltek el. Ehhez képest az irodalmi művekből háromszáz-ötszáz példányt sem adtak el, és hallatlan sikernek számított, amikor az első eredeti magyar regény, Dugonics Andrástól az Etelka című történeti-szerelmi román ezer példányban került az olvasókhoz. Az arány a XIX. században is ugyanekkora volt. A költők művei néhány száz példányban fogytak (sokszor annyiban sem), miközben a XIX. század végén a kalendáriumok, Tatár Péter-es, Angyal Bandi-s, Zöld Marci-s füzetek éves száma elérte a hárommilliót. Az 1850-es években Lisznyai Kálmán cigánymuzsikával összekötött irodalmi estjei („dalidói”) hatalmas közönséget vonzottak országszerte, Arany Jánost pedig alig olvasták, pedig ő és Petőfi valóban megkíséreltek „ponyvára írni”, vagyis felvenni a versenyt a populáris kultúrával. Hogy hasonlót, de annál valami többet is adjanak a „nép” kezébe. Ha összevetjük ezeket az adatokat a maiakkal: a tévésorozatok nézőivel, bulvárlapok előfizetőivel, illetve a szépirodalmi munkák olvasóinak számával, akkor adódik a következtetés, hogy az arány minden felvilágosító tevékenység és iskolázás ellenére két-háromszáz év után sem mozdult el.

Lehet kísérletezni a változtatással. A felvilágosodás korában rímekkel „cukrozták” az időmértékes verset, hogy a nők, akik nem tanultak klasszikus irodalmat, ismeretek nélkül is találjanak benne kedvükre valót, és hajlandók legyenek megtanulni a megzenésített költeményeket a zongorájukon. A reformkorban, az 1840-es években az Akadémia nyitotta meg karzatát a nagyközönség előtt, miközben a tudósok és költők a könyvtárszobákban szerzett sápadt arcszínük miatt szégyenkeztek. Az évtized vége felé azonban az Akadémia vezetősége úgy döntött, visszatér a zárt ülésekhez, mert a susogó, rendetlenkedő, nevetgélő férfi- és női közönség szórakoztatása fárasztónak, kiművelése meddő kísérletnek bizonyult.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Nem mintha nem vágyna minden költő arra, hogy az ő felolvasásain is – mint az ókori Rómában – összeroskadjanak a padok a hallgatóság súlya alatt. De látványrendezvényekkel ez nem pótolható. Az olvasás nem spórolható meg, nem váltható ki. A rendezvények sokasága talán ezt a gondolatot is közvetíteni tudná a fiatalságnak. Meg azt, hogy a kultúrához az kerül igazán közel, aki közel is megy hozzá.

A szerző irodalomtörténész

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.07.22.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.