Ma még tranzitország vagyunk - Magyar Nemzet

Ma még tranzitország vagyunk

2015. április 28., kedd 11:10, frissítve: kedd 11:25

Ha bántják a bevándorlókat, én is bevándorló vagyok – ezzel a kijelentéssel könnyű lenne sikert aratni bármely liberális társaságban, de semmivel sem jutnánk közelebb a bevándorlás összetett problémakörének megoldásához. Ahogy az a – nem feltétlenül politikai értelemben vett – konzervatív alapállás is érthető, amely szorosabbra zárná Európa határait, és korlátokat szabna az öreg kontinens identitásával, valamint az európai munkavállalók bérszínvonalával szemben egyaránt kihívásokat támasztó migrációs hullámnak.

Csakhogy ez egyfelől ütközik az emberiesség szempontjaival – a Földközi-tenger tömegsírrá válása például valódi humanitárius katasztrófa –, másfelől, hogy őszinték legyünk, annyit ér, mint eső után a köpönyeg. Féligazságokból pedig ritkán sikerül egészet kovácsolni, vagy ha mégis, hát leginkább hamisságot. Különösen ha a politika veszi kezelésbe a dolgot. Márpedig a bevándorlás kiemelt közéleti témává, sőt nemegyszer egyenesen kampánytémává vált szerte Európában.

A Charlie Hebdo elleni merényletet követően a radikális jobboldali Nemzeti Front története legjobb eredményét érte el a franciaországi helyhatósági választások első fordulóján, míg a májusban esedékes nagy-britanniai országgyűlési választások hajrájában a kormányzó konzervatívok és az euroszkeptikus UKIP versengve licitálnak egymásra a bevándorlás drasztikus korlátozása ügyében (időnként még a baloldali Munkáspártot is arra késztetve, hogy beszálljon). De sorolhatnánk a példákat Hollandiától Görögországig, s mint ismeretes, a lista végére Magyarország is feliratkozott: ha kampánytéma – egyelőre – nem lett is belőle, a politikai napirenden mégiscsak megjelent a bevándorlókérdés.

Hazánk ma még csupán tranzitország a migrációt tekintve, nincs messze azonban az az idő, amikor célországgá válhat. Nem mintha Magyarország egy-két éven belül vonzóbb célpontot jelentene Nyugat-Európánál, de a fejlettebb uniós tagállamok szabályozásának várható szigorodása könnyen erre szoríthatja vissza az egyre nagyobb arányban rajtunk keresztül érkező menekültáradatot. Így a politika látszólag csak elébe megy egy többé-kevésbé előre látható folyamatnak; más kérdés, hogy a nemzeti konzultáció mennyire adekvát eszköze a bevándorlókérdés érdemi végiggondolásának, hiszen természete szerint politikai eszköz. Ha viszont egy pillanatra eljátszunk a gondolattal, hogy valóban konzultálunk, hadd járuljak hozzá ehhez magam is az alábbi szempont felvetésével.

A bevándorlás önmagában sohasem pozitív vagy negatív jelenség. A következményei teszik azzá, és ezek nagyban függnek attól, hogyan viszonyul a többségi társadalom az újonnan érkezőkhöz. Ezt jól szemlélteti az Egyesült Államok és Nyugat-Európa közötti különbség. Amerika hagyományosan a bevándorlók nemzete, amelynek alapjait az Európát a vallási konfliktusok miatt elhagyó „lelkiismereti” menekültek rakták le, majd gazdasági menekültek újabb és újabb hullámainak olvasztótégelyeként szolgált.

A betelepülőknek mindig megvolt a lehetőségük arra, hogy maguk is amerikaiakká váljanak, és tudásukkal, tehetségükkel, szorgalmukkal választott hazájukat gazdagítsák. Nyugat-Európa gyökeresen más utat választott. A gyarmatbirodalmak felbomlása után – háborgó lelkiismeretétől vezérelve – szélesre tárta kapuit a harmadik világból érkező bevándorlók előtt, anélkül hogy megkövetelte volna társadalmi beilleszkedésüket, vagy akár csak kísérletet tett volna az ehhez szükséges feltételek megteremtésére. A könnyen elérhető szociális juttatások a munkaerő-piaci integrációt sem ösztönözték, így etnikailag zárt társadalmi-kulturális gettók alakultak ki, amelyekre a biztos lecsúszás várt – ráadásul mindez a tolerancia jegyében történt.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Pedig a tolerancia normális esetben nem azt jelenti, hogy mindent eltűrünk, még az intolerancia legextrémebb formáit is. Sokkal inkább azt, hogy etnikai és vallási hovatartozástól függetlenül bárki a társadalmunk tagjává válhat, aki elfogadja annak normáit és hagyományait. Az utóbbi pedig nagyon fontos megszorítás. A multikulturalizmus ideológiája, amely megfeledkezett erről, és a tolerancia hamis fogalma mellett szállt síkra, az asszimiláció helyett az etnikai különállást erősítette, ezzel pedig – mondjuk ki nyíltan – a nyugati civilizáció lassú öngyilkosságához asszisztált. Európa elkényelmesedett elitjei a huszonnegyedik órában kezdtek el foglalkozni a kérdéssel, akkor is csak választóik határozott nyomására. Márpedig egy évtizedekig a szőnyeg alá söpört átfogó társadalmi problémára nem adhatók egyszerű válaszok, ahogy azt most az egyre frusztráltabb nyugat-európai polgárok szeretnék.

Magyarország abban a szerencsés helyzetben van, hogy ennek a problémahalmaznak még csak az előszele érte el. Mi már jó előre levonhatjuk a tanulságot a multikulturalizmus kudarcából, de ettől függetlenül is nyilvánvaló: itt senki sem látna szívesen asszimilálatlan, részben illegális úton érkező migránstömegeket, akik hatalmas terheket rónak a költségvetésre, és potenciális terroristák rejtőznek a soraik között. Ha ez a nemzeti konzultáció fő tétje, akkor meg is lehetne spórolni a rá szánt közel egymilliárd forintot. Ha viszont felnőttnek tekintjük a választókat, akkor inkább arról kellene párbeszédet kezdeményeznie politikai elitünknek, hogyan tudnánk elérni, hogy a jövőben hozzánk érkező bevándorlók hazánk épüléséhez járuljanak hozzá. Hiszen a legtiszteletreméltóbb családpolitika mellett is nyilvánvaló, hogy az Európai Unió tagjaként Magyarország sem tarthatja mindörökre zárva a határait, már csak demográfiai okokból sem.

Az, hogy a bevándorlók gazdagíthatják is Magyarországot, egyáltalán nem utópikus elképzelés. Elsőre talán meglepő, mégis szemléletes példaként érdemes a 2014-es Eurovíziós Dalfesztiválra utalni. Bár mindenkinek az él az emlékezetében, hogy a multikulturális esztrádműsort a másságával tüntető Conchita Wurst nyerte meg, érdemes azt is felidézni, hogy a magyar nézők az (afro)amerikai–magyar Kállay-Saunders Andrást küldték a dalversenyre, s a hazai elődöntőben többek közt a vietnami–magyar Hien is szerepelt. Rögtön pontosítanám is az előző mondatot, hiszen a polkorrekt kötőjelezés teljesen felesleges: egy elenyésző kisebbséget leszámítva ők mindannyiunk számára egyszerűen magyar előadók, akik magától értetődően, különösebb felhajtás nélkül képviselhetik hazánkat egy nemzetközi megméretésen. De példákat nem csak a sztárok világában találunk: Magyarországot gazdagítja az a kebabárus is, aki befizeti az adókat, bejelenti a dolgozóit, és többnyire magyaroknak teremt munkahelyet.

Nem tudom, milyen érzés lesz például az ő számukra, ha kézhez kapják a nemzeti konzultáció íveit. Vagy azok számára, akiknek a családtagjaik, barátaik között akadnak „gazdasági kivándorlók”, akiket manapság Nyugat-Európában vesznek egy kalap alá a szociális juttatásokra utazókkal. Az egyoldalú megközelítésekkel szemben egyszerre képviselhető az a nézet, hogy nemzeti érdekünk távol tartani magunktól a bukott multikulturalizmus következményeit, valamint az, hogy üdvözöljük mindazokat, akik azért érkeznek hozzánk, hogy dolgozzanak, és ezzel a mi közösségünket is építsék. Örüljünk annak, ha valaki magyarrá szeretne válni, akár kötőjelessé, akár kötőjel nélkülivé. A magam részéről szívesebben konzultálnék arról, hogyan ösztönözhető ez a migráció jóval súlyosabb következményekkel járó formáival szemben.

Forrás: Magyar Nemzet

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.