Meddig tart lebontani egy autoriter rendszert?

Cúth Csaba

2017. június 12., hétfő 20:34, frissítve: kedd 09:26

Nem tudom, szükségszerű-e, hogy a posztkommunista országokban megjelenjen egy autoriter vezető, de ha igen, Szlovákia viszonylag gyorsan letudta ezt a nem túl dicsőséges kört Vladimír Meciarral, aki 1998-ig három alkalommal is betöltötte a miniszterelnöki posztot, a második és harmadik kormányban az akkor még magyarellenes SNS-szel koalícióban. Meciar beírta magát a szlovák történelemkönyvekbe; nemcsak azzal, hogy Václav Klausszal egyetemben levezényelte Csehszlovákia felosztását, de azzal is, hogy kiépítette autoriter rendszerét. Ennek későbbi lebontása hozott ugyan gyors, látványos sikereket, de nem zajlott zökkenőmentesen, és maradványai a mai napig kísértenek a szlovákiai közéletben.

Mint minden autoriter vezető, Meciar is olyan rendszer kiépítésén dolgozott, ahol minden döntést ő befolyásol. A hatalom egy kézben koncentrálódott, ő pedig nem volt rest rendszeresen visszaélni vele. A hozzá közel állók vagyonosodását vadprivatizációval biztosította, amelynek során az elemzők szerint 109 milliárd koronányi vagyont 31 milliárdért kótyavetyélt el. A külföldi befektetők távoztak Szlovákiából, az államnak pedig 1998-ban hitelt kellett felvennie 30 százalékos kamatra. Korlátozták a sajtószabadságot, a kormányra külföldön panaszkodó ellenzékiekre ráfogták, hogy csak a saját pecsenyéjüket sütögetik, és Szlovákia rossz hírét keltik. Az ország nemzetközileg elszigetelődött, az európai integráció megtorpant.

Az efféle rendszerek nem tudnak meglenni ellenségkép nélkül. A korszakban sokszor a szlovákiai magyarok töltötték be a fekete bárány szerepét: emlékezzünk csak a névháborúra, a táblaháborúra vagy a büntetés lehetőségét bevezető államnyelvtörvényre. Ebben szerepe volt Meciar koalíciós partnerének, az SNS-nek is, amelyet 1994 után Ján Slota vezetett.

A meciarizmus mélypontját az jelentette, ahogy a rendszer névadója a korábban általa jelölt köztársasági elnök, Michal Kovác vele való szembefordulását kezelte. Történt ugyanis, hogy az elnök fia, ifj. Michal Kovác csalási ügybe keveredett, amely alól úgy tudta volna tisztázni magát, ha részt vesz a pozsonyi német nagykövetségen tartandó kihallgatáson. Ezen azonban nem jelent meg, mivel 1995 augusztusában ismeretlenek elrabolták és Ausztriába hurcolták. Az ügyben a mai napig nem született ítélet, ugyanis pár órával azután, hogy 1998-ban lejárt Kovác elnöki mandátuma, a köztársasági elnöki jogkört ideiglenesen gyakorló akkori miniszterelnök – bizonyos Vladimír Meciar – amnesztiát hirdetett az emberrablás ügyében, lehetetlenné téve az igazságszolgáltatást. Tette mindezt jogszerűen.

A gyanú szerint a szlovák titkosszolgálat (SIS) állt az ügy hátterében. Minderről a SIS egyik korábbi tagja, Oskar Fegyveres beszélt, aki aztán külföldre menekült. A szlovák közvéleménnyel és a nyomozó hatóságokkal Róbert Remiás tartotta nevében a kapcsolatot, akit 1996-ban felrobbantottak autójában. 2002-ben a gyilkosság ügyében vádat emeltek Ivan Lexa, a SIS korábbi igazgatója, a vádemelés után pár hónappal meggyilkolt Oláh Imre, valamint az időközben Magyarországon életfogytiglani szabadságvesztésre ítélt Jozef Rohác ellen. 2006-ban mindhármukat felmentették.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Egy meghiúsított népszavazás is köthető a Meciar-korszakhoz, amikor is 1997-ben két nappal a népszavazás előtt Gustáv Krajci belügyminiszter úgy döntött, hogy az eredeti négy kérdésből egyet kihúz, mégpedig azt, amely az államfő közvetlen választására vonatkozik. Meciar amnesztiái ennek a nyilvánvalóan jogellenes lépésnek a felderítését is ellehetetlenítették.

1998-ban és 2002-ben Meciar pártja megnyerte ugyan a választásokat, de nem tudott újra kormányt alakítani, mert az ellenzék összezárt. Első alkalommal még egy baloldali alakulatot is be kellett vonni a jobbközép pártok közé a kormánytöbbséghez, második alkalommal már csak jobbközép pártok alakítottak kormányt. A Mikulás Dzurinda kormányfő nevével fémjelzett és az akkor még Bugár Béla vezette MKP részvételével zajló nyolcéves kormányzás gyökeres változást hozott az ország életében. 2004-re Szlovákia az Európai Unió és a NATO tagjává vált, s az ekkor lefektetett alapok viszik azóta is előre a szlovák gazdaságot.

Meciar 2006-ra sokat vesztett pozíciójából, de afféle jutalomjátékként a választásokat a SMER-rel megnyerő Robert Fico őt és a Slota-féle SNS-t is meghívta kormányába. A szlovákiai magyarok ismét saját bőrükön érezhették, mit jelent nemzetbiztonsági kockázatnak lenni. Jött újra a szankciókat bevezető nyelvtörvény, Sólyom László kiutasítása stb., de nem sorolom, nem volt ez olyan régen.

Meciar 2010-ben már nem jutott be a parlamentbe, politikai karrierje véget ért, de az amnesztiák még őrizték emlékét. Egészen 2017-ig. Ekkor a parlament alkotmányt módosított, és eltörölte az ugyan jogszerű, de erkölcstelen amnesztiákat. A napokban ezt az az alkotmánybíróság is helybenhagyta, amelynek egyes tagjait még Meciar jelölte.

Jogilag tehát sikerült eltörölni a meciarizmus emlékét, az ország visszatért euroatlanti irányultságához, de a vadprivatizáció során meggazdagodott réteg azóta is meghatározó szerepet játszik, és keresi a Meciarhoz hasonló személyiségeket.

A szerző felvidéki magyar újságíró.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.06.09.

A szerkesztő ajánlja