Miért nincs európai alapnyugdíj?

2017. április 26., szerda 21:09, frissítve: szerda 21:32

Mostanában többször szó kerül a kétsebességű Európa elismertetésének kérdéséről. Elgondolkodtató, hogy vajon az átlag magyar állampolgár hogyan értelmezi magában ezt a felvetést. Hiszen a csendes tömeg aligha éli meg az unióhoz tartozás élményét csak azért, mert az ország tagja az EU-nak. És eddig sem azt érzékelte, hogy egyenlő bánásmódban részesült minden ország.

Természetesen tudom: nincs olyan, hogy átlagpolgár. De én azokra gondolok, akik nem tudtak/tudnak hasznot húzni sem a magas jövedelmet jelentő brüsszeli állásokból, de még a Magyarországon elköltött, EU adományozta eurómilliókból sem. Kis hazánkban ők vannak elsöprő többségben. Ezért teszem fel a kérdést, mit érzékel(t) az EU-tagságból ez a bizonyos átlagpolgár? Valójában az izgat, hogy érdekel-e ez valakit, vagy akar-e tenni valaki azért, hogy az európai – és nem csak a magyar – átlagpolgár számára jelentsen valamit az unióhoz tartozás? Ezért is izgalmas, hogyan is képzeljük el azt a bizonyos kétsebességű Európát. Az erről folyó viták akár lehetőséget teremthetnének néhány közérzetjavító, az uniós léthez kapcsolódó, mindenki által érzékelhető kezdeményezésre. Lehetnének olyan gesztusok, amelyek az általam hiányolt valódi közösségi gondolkodást segíthetnék. Ezúttal csak két ilyen ötletet vázolnék.

Közismert tény, hogy a szabad munkaerő-vándorlás az egyik legnagyobb uniós vívmány. Tudjuk, tömegek indultak el Európa hátrányosabb helyzetű régióiból a szerencsésebb régiók felé a könnyebb vagy legalábbis jobban fizetett élet reményében. De ennek vannak olyan következményei, amelyek bizonyos országokat vagy éppen néprétegeket kedvezőtlenül érintenek. Itt elsősorban az elvándorlók anyaországaiban hiányzó adókra és járulékokra, vagy éppen a magukra hagyott idősekre vagy az orvosaik nélkül maradt betegekre gondolok. De említhetnénk a befogadó országok munkásait is, akik esetenként azért kerültek kedvezőtlen pozícióba, mert helyettük olcsóbb munkaerőt kaptak korábbi munkáltatóik. Nos, mi lenne, ha a szabad munkaerő-vándorlás veszteseit, legalább a szándékok szintjén, kompenzálni akarnák? Persze szigorúan normatív alapon. Ha intézményesen is elgondolkodnának azon, hogy ha egy magyar orvos Németországban dolgozik, akkor nem fizeti vissza azokat a költségeket, amelyeket a magyar állam a tanításába fektetett. Miért is fogadhatja el a fejlett ország a fejletlenből érkező kész, azaz felnevelt és kiképzett szakembereket úgy, hogy neki ezért semmit sem kell fizetnie? Miért is nem született – már az elején! – olyan szabály, hogy aki külföldi munkavállalót alkalmaz, annak valamiféle szolidaritási adót kellene fizetnie, amely összegeket rendszeresen azokba a tagországokba utalnák, ahonnan a szabad munkaerő-vándorlás okán ezek a munkavállalók eljöttek. És ezt az összeget például a kivándorlók utáni szociális lyukak befoltozására fordíthatná az érintett ország. De mint tudjuk, nincs ilyen adó. Pedig ha egy munkáltatónak többet kellene fizetnie az után a munkavállaló után, aki nem abban az országban állampolgár, ahol munkát vállal, akár el is gondolkodna azon, nem talál-e helyi munkaerőt? Vagyis ez védhetné a helyi embereket is. Persze máris hallom a hozzáértők kórusát, hogy az efféle utópiák kora lejárt. De meggyőződésem, hogy az előnyök megosztásának, a valódi kölcsönösségnek valamiféle szándéka nagyban hozzájárulna az európai átlagpolgár közérzetének javításához. Már ha ez egyáltalán cél.

Az előzőhöz hasonlóan kezdettől fogva furcsának tartom, hogy egy szabad munkaerő-vándorlást hirdető munkaerőpiacon miért maradt tabu a nyugdíjrendszerek harmonizációjának kérdése. Furcsa közösség az, ha valaki ugyanazt a munkát nagyon különböző jövedelmekért végezheti a közösségen belül, de ugyanígy az is problémás lehet, ha valaki ugyanolyan tevékenységért egészen eltérő nyugdíjjogokat tud szerezni. Azt el kell fogadni, hogy egy fejlettebb és hatékonyabb gazdaság képes többet fizetni ugyanazért a munkáért, mint egy fejletlenebb, ami eleve generálja a munkaerő vándorlását. Szükség is lehet a munkaerők területi átcsoportosítására, ha az egyik országban munkaerőhiány, a másikban pedig -felesleg keletkezik. A baj csak az, hogy a magasabb jövedelem reménye nem csak a munkaerő-felesleget szívja el a fejletlenebb régiókból, s ez természetesen újraszüli az egyenlőtlenség feltételeit. Ezért is javasolnám a fent említett szolidaritási adó bevezetését. Másrészt az külön érdekes, hogy a munkavállalók nagyon hamar fölfedezik azokat a kiskapukat, amelyek révén jobb nyugdíjlehetőséget érnek el. Hiszen az egyes tagállamokban igen nagy különbségek vannak a munkában töltött évekkel megszerezhető nyugdíjjogosultságok között. S mi lenne, ha mégis elgondolkodnánk egyfajta társadalombiztosítási harmonizáción? Például lehetne cél az, hogy az EU-tagállamokban legyen mindenütt azonos a nyugdíjjogosultság minimális korhatára. Vagy éppen a minimálisan szükséges szolgálati idő, s akkor a járulékmértékek vagy éppen a nyugdíjképlet harmonizációjáról még nem is beszéltünk. Vagy ki lehetne mondani, hogy nem lehet olyan nyugdíjképlet, amelyben nem veszik figyelembe a nyugdíjba lépő korát. Vagy ami talán még merészebb elképzelés: mi lenne, ha egy mindenhol, mindenkire érvényes, azonos mértékű nyugdíjcélú adót (amit nemcsak a bérek, hanem az adott országban szerzett minden jövedelem után) kellene fizetni, amit egy közös EU-alapba kellene utalni, s annak kompenzációjaként bevezetnének egy EU-alapnyugdíjat? Azaz minden nyugdíjas korú EU-állampolgár (azon még lehet vitatkozni, mit tekintenénk nyugdíjkorhatárnak) bárhol, bármelyik EU-tagállamban él, kapna egy azonos összegű EU-nyugdíjat. Persze az egy fontos szakértői feladat lenne, hogy eldöntsék, mekkora legyen ez az összeg, pontosan milyen forrás(ok)ból finanszírozható, és milyen feltételekkel nyújtsák. De meggyőződésem, hogy egy európai alapnyugdíj, amelyet valaki azon az alapon kap, hogy ő az európai közösség tagja, óriási mértékben növelhetné az unióhoz tartozás élményét anélkül, hogy csorbítaná a nemzetállami jogosítványokat. Hiszen az már az egyes országok felelőssége lehetne, hogy ennek tudatában miként módosítaná saját nyugdíjrendszerét.

Egy biztos: egy ilyen európai alapnyugdíj egy valódi közösségi elem lehetne.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

A szerző címzetes egyetemi docens

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.04.26.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.