Miért változott hazánk külső orientációja?

Csizmadia Ervin

2017. április 3., hétfő 20:10, frissítve: kedd 06:52

Nagyon sokan vannak, akik manapság gyakran felteszik a kérdést, hogyan lehetséges, hogy 13 évvel Magyarország EU-csatlakozása után az ország nem csupán fasírtba került az EU-val, de nem csekély mértékben más külső partnerek felé orientálódik? Erre lehetséges egy felszínes és egy komolyabb válasz is. A felszínes válasz nagyjából annyi, hogy a kormány 2010 óta módszeresen szembefordult az EU alapértékeivel, és folyamatosan szabadságharcot vív annak intézményeivel. Ezt a választ hangoztatja lényegében a teljes ellenzék, ami nem kis mértékben hozzájárul ahhoz, hogy ez az oldal ott tart, ahol (természetesen a más területeken is érzékelhető felszínes válaszokkal együtt). A mélyebb válaszhoz viszont némi történelmi lélegzetvétel kell. Amire – állítólag – a politikában nincs idő.

Tételezzük fel, hogy mégis van némi időnk, ha a politikusoknak nem is, de az elemzőknek. Az elemző kutya kötelessége, hogy „történelemben” (is) gondolkodjék, azaz ne csak a pillanatban és a közvetlen tegnapban. A kérdést onnan érdemes megközelítenünk, hogy mi történt 1989–90-ben és közvetlenül utána. Vajon akkor miért lett az országnak olyan orientációja, amilyen. A válasz nagyon egyszerű: geopolitikai összefüggés miatt. Az a geopolitikai szereplő, amely az 1956-tól 1989-ig terjedő időszakban a magyar fejlődés döntő meghatározója volt, kidőlt a sorból. A Szovjetunió felbomlott, s ezzel párhuzamosan a bipoláris világrend másik szereplője, az Egyesült Államok hatalmas erőre és egyedüli befolyásra tett szert. Természetesen nem feledkezhetünk meg a belső tényezőkről (az állampárt kimerülése, az ellenzék felemelkedése) sem, de ezeknél nagyságrendekkel többet nyomott a latban, hogy a nyugati típusú demokrácia képviselői legyőzték a keleti típusú autoriter hatalmi szerkezetek képviselőit. Magyarország sorsát nagyjából ez döntötte el.

1990 után körülbelül másfél évtizedig felfelé ívelt az új demokráciák csillaga, ám nyugati tudósok már a 90-es évek végén aggódtak az illiberális tendenciák miatt. Hol volt akkor még Orbán Viktor 2010 utáni kormányzása, vagy akár a Lech Kaczynski-féle első radikáljobbos kormány? Tőlük teljesen függetlenül is kezdett már kirajzolódni, hogy a 90-ben kialakult geopolitikai szituáció nem örök életre szól. Ahogy a politikában semmi.

Ami nem azt jelenti, hogy ne lenne jó eljátszani a gondolattal, hogy az egyszer létrehozott demokratikus intézmények s a geopolitikai viszonyok statikusak és örök érvényűek. Ha valaki csak futó pillantást vet nyugati politikatudósok elmúlt években írt szövegeire, azokban meglepetést, sőt meghökkenést talál: hogyan lehettünk annyira vakok, hogy nem láttuk a várható „mellékhatásokat”? Mert bizony a demokratizálódás, a liberális demokrácia kiépítése – mint ahogy minden más új rendszer kiépítése is – többlépcsős folyamat, tele váratlan fordulókkal és visszaesésekkel. Ezek jelentős része belpolitikai okokra vezethető vissza (egy-egy erős vezető megjelenése például), de sok esetben a külső körülményekben keresendő. Ha 1989–90-ben a Szovjetunió kipukkadt, akkor ma azt mondhatjuk: Oroszország összeszedte magát. Sőt, tovább megyek: vannak politológusok, akik egyenesen azt mondják, már a kipukkadás is csak relatív és látszólagos volt, valójában a 80-as évek végi rendszerválságok nyomában nem is jöttek létre valódi demokráciák, csak a régi autoriter hatalom kicsit megdöccent.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Ez azt jelenti, hogy sokkal árnyaltabban kellene gondolkodnunk magáról a demokratizálás folyamatáról és jellegéről. Könnyen lehet például, hogy Magyarországon azért is kerültünk mára akkora slamasztikába, mert csak reméltük és hittük, hogy átléptünk a fejlett liberális demokrácia korába, pedig valójában mindössze arról volt szó, hogy Kádárékkal csak a régi személyi állomány, de nem az autoriter hatalmi struktúra hullott a történelembe. Érdemes tehát jóval komolyabban vennünk ezt a folyamatosan változó külső geopolitikai közeget. Létezéséről jószerével nem is tudtunk az elmúlt negyedszázadban. Annyira evidens volt, hogy minden a belpolitikáról (jogállamról, alkotmányosságról, pártok versenyéről, pártok és társadalom kapcsolatáról stb.) szól. Ám a 2000-es évek közepétől fokozatosan világossá vált, hogy az EU számunkra újra külpolitikai értelemben lesz fontos. Ahogy kezdtem ezt a cikket: itt jönnek a felszínes válaszok. Orbánék elfordították a Nyugat felől Magyarországot, és Oroszország mellé helyezték. Ahogyan a jobboldal belpolitikai értelemben leépítette a demokráciát, külpolitikai értelemben leépítette az atlanti kapcsolatrendszert. A válaszok azért felszínesek, mert nem kíváncsiak a mélyebb okokra, megelégszenek jelenségek nem túl kreatív értelmezésével. Márpedig ha igaz, hogy Magyarország az átmenet idején azért válhatott demokráciává, mert a nagyhatalmi játszma egyértelműen a Nyugat javára dőlt el, akkor most azt mondhatjuk: azért jöhetett „keletes” fordulat, mert a nyugati orientáció nem tudta Magyarországot megtartani abban az állapotában, amellyel a rendszerváltáskor indult. Magyarország a 90-es évek végéig mintademokrácia, de a későbbiekben egyre inkább kezd lecsúszni. Akkor még szó sincs orosz befolyásnövekedésről; a 2000-es évek még maximálisan nyugati védnökség alatt zajlanak, csak éppen kevés kézzelfogható – és a társadalom nagy részének tetsző – eredményt hoznak. Ne feledjük ennek egyik rendkívül markáns lenyomatát, 2006-ot, amikor a választók először bíznak meg egy kormányt második ciklussal. Olvasatomban 2006 a magyar demokrácia változásának szimbolikus dátuma: a választók olyan kormányt akarnak, amely egy ciklusnál többet tölt a hatalomban, és – bármilyen áron – eredményeket produkál!

Nem 2010-ben vagy 2014-ben jön tehát a centrális erőtér; ennek első jelei 2006-ban, a második szocialista-liberális kormányzás kezdő évében mutatkoznak. Az persze már másik kérdés, hogy bár akarta, a balliberális kormányzó elit 2010-ben nem tudta harmadik ciklusra is megtartani a hatalmát. Azaz jobb, ha értjük: mindaz, ami az elmúlt hét évben történt velünk, korántsem előzmények nélküli. Tágabb értelemben előzménye a rendszerváltás Nyugat-orientációja és annak változása. Szűkebb értelemben pedig előzménye (s nem is csak az őszödi beszéd miatt) 2006, az első választás, amelyen „ciklushosszabbítás” történik.

Mindezeknek pedig van egy még súlyosabb tanulsága: a demokrácia nem statikus és változásoktól védett rendszer, sem a geopolitikában, sem a belpolitikában. A geopolitika tizenöt évvel a rendszerváltás után teljesen más lett, s a magyar társadalom is komoly változásokat akart a 2000-es évek közepén. Innen indul az a történet, amit most élünk.

A szerző politológus

 

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.04.03.

A szerkesztő ajánlja

Szabó Zsolt

Tarlós István úgy látja, nem feltétlenül kell a mobil gát a Rómaira

Budapest főpolgármestere szerint rendben van a 3-as metró felújítása, és kitart a Fidesz támogatása mellett. Interjú.

Tompos Ádám, Schuszter Csaba

Hazánk riasztó mértékű kettéosztottságáról mesél országszerte a tűzifa

A politikusok tulajdonképpen azzal büszkélkednek, hogy a hozzájuk tartozó falvakban mennyi szegény ember él.

Hutter Marianna

Az első Orbán-kormány jelölte Zaid Naffát a tiszteletbeli konzuli posztra

A jordán üzletember már abban az időszakban is elbukott a magyar állampolgársághoz szükséges nemzetbiztonsági átvilágításon.