Nem omolhatott össze, ami nem létezett - Magyar Nemzet

Nem omolhatott össze, ami nem létezett

2017. október 4., szerda 12:40, frissítve: szerda 16:14

Farkas Attila Márton barátom az újbaloldali forradalom összeomlásáról írt nemrég. Cikkével vitám van. Kezdem ott: nem biztos, hogy szerencsés évszázados sémákat ráerőltetni a XXI. századi valóságra: ha FAM a forradalmi változásról a repülő utcakőre és a Molotov-koktélra, a cirkáló eldördülő ágyújára, esetleg az aláhulló guillotine-ra asszociál – egyáltalán, valami forradalmi pátoszra számít –, akkor persze okkal kerül borús hangulatba. Az „újbaloldali” jelzővel pedig azért bánnék óvatosan, mert pontosan a rendszerkritikus törekvések és szimbólumok neoliberális gyarmatosítása miatt – amiről FAM egyébként plasztikusan ír – az „újbaloldal” kifejezést az elmúlt két évtizedben túlságosan sokszor használták az amúgy pusztulásra érett kaviárbaloldal túlélési kísérleteihez. Néhány ponton tehát szeretnék érdemben reflektálni FAM állításaira.

Az írás azzal indít, hogy „amikor 1999-ben elindult Seattle-ből a neoliberális globalizáció elleni mozgalom, sokan azt hitték, baloldali reneszánsz kezdődik. Seattle népének – ahogy nevezték – forradalma azonban pár esztendő alatt kifulladt, majd szinte nyomtalanul elenyészett”, továbbá „követelései sem teljesültek”, és a „radikálisabb baloldal sem a választásokon, sem az utcán nem erősödött meg”. FAM ebben – nézetem szerint – többszörösen téved.

A hidegháború után, a kilencvenes évekre nyilvánvalóvá vált a globális nagytőke stratégiája: a szabadkereskedelem hálójával akarják foglyul ejteni a demokratikus intézményeket és a nemzetállamokat szerte a világon. A szabadkereskedelmi politika célkeresztjébe ugyanis az ezredvégre – a vámtarifák helyett – a tőkemozgást korlátozó szociális, ökológiai, közegészségügyi, élelmiszer-biztonsági és munkaügyi szabályok lebontása került. A közszolgáltatások piacosítását előíró egyezmények a legalapvetőbb közpolitikai területeken szűkítik a demokratikus intézmények mozgásterét. A tét nem kevesebb, mint hogy átveszik-e az irányítást az óriásvállalatok az életünk felett.

Ez a stratégia először a Kereskedelmi Világszervezeten (WTO) keresztül kívánt célt érni. A forgatókönyvet éppen „Seattle népe” miatt kellett átírni. A globális méretű tiltakozások tudniillik meghiúsították azt az elképzelést, hogy a WTO-n belül kényszerítsék a világ országainak meghatározó hányadát például oktatási, egészségügyi piacai megnyitására, közszolgáltatásai leépítésére. Az új forgatókönyv most arról szól, hogy regionális szabadkereskedelmi paktumok sorával fonják körbe a bolygót. A TTIP, a TPP és az őket kísérő további egyezmények ellen az elmúlt években újra milliók mozdultak meg világszerte. Molotov-koktél talán kevesebb csattant, mint másfél évtizeddel korábban, történt azonban valami más.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Mivel a szabadkereskedelmi terjeszkedés a centrumországokban is nyomás alá helyezte a béreket, a rendszerkritikus elégedetlenség – most először – alapvetően befolyásolta az amerikai elnökválasztást is. A kérdés ugyanis elsősorban nem az, hogy mondjuk a radikális baloldali jelöltekre hányan szavaznak, hanem hogy sikerül-e a rendszerkritikus mozgalmak követeléseit a politikai napirend élére varázsolni, és így hatást gyakorolni a kormányzásra esélyes pártok viselkedésére. Mielőtt a „választásokon sem erősödött meg” állításnak is megadnám a cáfolatát, fontosnak tartom, hogy reagáljak arra is, amiben teljes mértékben egyetértek FAM-mal.

Pontosan állapítja meg, hogy a hagyományos elit nem hagyta magát a ’68-as lázadás után, és okosan, ügyesen vegyítette a neoliberalizmust a kulturális baloldal „forradalmi” eszméivel. A főáram nem csupán ’68 szimbólumait sajátította ki, de a rendszer lényegéről könnyedén leválasztható, egyúttal érzelmileg telített követeléseit is marketingeszközökké formálta. Az „ügynél”, a pajzsként használt marginalizált helyzetű csoportok szenvedéseinél eggyel fontosabb a rajtuk keresztül sugárzott „cool” életmód, a „fíling”, amitől a „társadalmi felelősséget vállaló” multik hosszú távú profitnövekedést remélnek. A főáram úgynevezett emberi jogi érzékenységének rendszerfenntartó funkciója van: így oltják ki, így vezetik el a rendszerkritikai potenciált.

Miközben a Zöldek Bundestag-frakciója könnybe lábadt szemekkel, történelmi sikerként ünnepli a melegházasságot, addig sem a dízelbotránnyal vagy a német autóipar távoli összeszerelő üzemeiben dolgoztatott kelet-európai és ázsiai munkaerő kizsákmányolásával van elfoglalva. FAM-nak igaza van: „A kapitalizmus tehát zseniálisan megvédte magát, és regenerálódott, mint mindig. A figyelem elterelődött a transznacionális cégek, a nemzetközi nagytőke disznóságairól a hagyományos balos szempontból másod-, sőt harmadrendű problémák irányába.” Van igazsága Zizeknek is, amikor azt írja: „Azért veszik fel a harcot a marginális identitású emberek védelmében, hogy ne kelljen a valódi problémákkal vesződni, ne kelljen újragondolni a politikai-gazdasági rendszer alapvetéseit.”

A kommunizmus bukása után, a hidegháború végén úgy tűnt, a „preventív ellenforradalom” totális győzelmet aratott. (Ahogyan FAM definiálja: „Kifogjuk a szelet a forradalom vitorlájából, és szépen beépítjük, mi több, intézményesítjük, hogy a rendszer megmaradjon.”) Az uralomra jutott neoliberális konszenzus örök időkre szólt, egyesek a történelem végéről írtak (Fukuyama), mások egyszerűen csak búcsút vettek a baloldaltól (TGM). A neoliberális politika a kilencvenes évekre gyarmatosította a nyugati szociáldemokráciát és a zöldek jelentékeny részét. Az új világrenddel szembeni kritikát – bő évtizeden keresztül – a politikai nagyszínpadon legfeljebb az internacionalista baloldal (ómarxisták, neosztálinisták) maradványai és néhány zöldpárt fogalmazott meg. Margaret Thatcher fején találta a szöget, amikor azt mondta, hogy legnagyobb győzelme a New Labour és Tony Blair volt. A „harmadik út”, a „Neue Mitte”, a „szociálliberalizmus”, a Clintonok, Blair, Gyurcsány, Strauss-Kahn, a görögöket kizsigerelő Dijsselbloem, Schröder a Gazpromból, Gusenbauer a Verespatakon garázdálkodó Gabriel Resourcestól: ők a kaviárbaloldal. Ők a Rendszer. Helyesen írja Balázs Gábor: valójában velük vált a neoliberalizmus korszellemmé és uralkodó gyakorlattá.

Ahogyan ’68, úgy ’99 sem forradalom volt, hanem trendfordulót jelző globális, rendszerkritikus lázadás. A lázadók többsége nem gondolkodott a globális kapitalizmus megdöntéséről, de kőkemény szociális, ökológiai és demokratikus korlátok közé akarták terelni a teljesen szabadjára eresztett óriásvállalatokat. Kiderült, hogy a történelemnek még sincsen vége. Az ezredfordulót követő évtizedben Dél-Amerika szinte összes országában rendszerkritikus erők kerültek hatalomra: hol autoriter (Chávez, Venezuela), hol demokratikus (Tabaré Vázquez és Mujica, Uruguay) módszerekkel, hol radikálisabb (Morales, Bolívia), hol konformistább (Lula, Brazília) programokkal. Mindenesetre kísérletet tettek arra, hogy egy teljes kontinens elnyomottjait felemeljék, és új pólust alakítsanak ki az új világrendben (ezzel ki is húzták a gyufát Washingtonban).

Aztán az adósságcsapdába csalt görögöknél – Európában először – egy kapitalizmuskritikus baloldali párt, a Sziriza ragadta magához a kormányrudat. Az európai centrum óriásbankjai azonnal meg is akadályozták, hogy programját – amire úgy mellékesen háromszor is felhatalmazást kapott a választóktól – valóra váltsa. Ezzel egy időben spanyol testvérpártjuk, a Podemos bár győzelmet nem tudott aratni, szétfeszítette a szisztémát, és feljött a rendszerpártok nyakára. A portugál kisebbségi kormányt rendszerkritikus pártok tartják hatalmon. Jeremy Corbyn kiszabadította a Labourt a liberálisok fogságából, és a főáramú megmondók legnagyobb ámulatára az elmúlt évtized legjobb munkáspárti eredményét produkálta az előre hozott választásokon. A francia ellenzék fő erejének ma Jean-Luc Mélenchon szuverenista és rendszerkritikus baloldali pártja számít. S amiről az elmúlt évtizedekben senki nem álmodott: az Egyesült Államokban a rendszerkritikus Bernie Sandersszel komolyan számolni kellett az elnökválasztási küzdelemben. Jelenleg az idős baloldali szenátor a legnépszerűbb politikus az USA-ban. Európa északi peremén pedig: két balti államban a zöldek adnak állam-, illetve kormányfőt, a finneknél és a hollandoknál lassan ők veszik át a vezető ellenzéki párt szerepét a szocdemektől, míg az izlandi előre hozott választások után a szigetországot akár a zöldbaloldal és a kalózok koalíciója is irányíthatja. A rendszerkritikus baloldal tehát a sivár kilencvenes évek után egyértelműen megerősödött a szavazófülkékben is.

FAM okkal rója fel: „Régi elvtársaim többsége nem a kapitalizmus megdöntéséről beszél, inkább kanalizálja forradalmi indulatait Trump, Putyin, Erdogan, Orbán diktatúrája, a szexizmus, a rasszizmus és az iszlamofóbia ellen, a melegek jogai, a bevándorlókkal való szolidaritás, a gender és a politikai korrektség mellett.” Csakhogy a rendszerkritikus politika akkor is a jogegyenlőség pártján áll, és fellép a nők kizsákmányolása ellen, ha közben ezeket a követeléseket a neoliberális propaganda az abszurditásig fokozta és marketingfogássá tette. Attól, hogy politikai korrektségre nincs szükségünk, tisztességes beszédre még igen. Nem szabad szem elől tévesztenünk: míg a neoliberálisok a másságkultusz, a multikulti, a nyitott társadalom negédes, műanyag életérzésével, a populista jobboldal, az autoriter rezsimek éppen a marginalizált helyzetű csoportokkal szembeni gyűlölet felkorbácsolásával vezetnék el a rendszerkritikus indulatokat.

A szerző ügyvéd, volt országgyűlési képviselő

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.10.04.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.