Nyelvközösségi alapon autonómiát - Magyar Nemzet

Nyelvközösségi alapon autonómiát

A belgiumi németek önrendelkezésének története nem tanulság nélkül való

2018. január 19., péntek 18:40, frissítve: péntek 21:47

Katalónia önállósodási kísérlete dobott legutóbb követ az európai kisebbségek autonómiatörekvéseinek állóvizébe. Kétségtelenül újra felkapták fejüket a határokon túli magyar kisebbségek – és törekvéseik ellenzői egyaránt. A hivatkozások alapja magyar szempontból, mint annyiszor, Dél-Tirol, az ottani osztrák közösség önszerveződése.

Nem érdektelen ugyanakkor pillantást vetnünk valamivel távolabbra, Európa egyik legkisebb, alig több mint hetvenezres, azaz egy magyarországi megyeszékhely lakosságának számával nagyjából megegyező államalkotó tényezőjére, a belgiumi németekre. A történelem őket sem kímélte. Az egykori Poroszország Rajnai provinciája népének egy része az első világháborút lezáró békeszerződésekkel került a Belga Királysághoz. A belgák – tudjuk, hogy belgák nincsenek, csak vallonok, flamandok, kevert brüsszeliek és a szóban forgó csöppnyi németség, az egyszerűség kedvéért maradjuk mégis e megnevezésnél – a béketárgyalásokon azzal érveltek, hogy számukra stratégiailag fontos az a hegyes-völgyes, erdő borította mocsaras vidék az Ardennek szegletében, hogy megvédhessék hazájukat egy esetleges német támadás ellen – és meghallgatásra találtak. A Belgiumhoz csatolt németek körében tartottak ugyan népszavazást, de az inkább volt nyíltnak, mint titkosnak nevezhető. Gyakorlatilag megakadályozta az őszinte véleménynyilvánítást, így a mai, német határ menti 854 négyzetkilométer (Magyarország területének kevesebb mint egy százaléka) 1920 és 1940 között Belgium részét alkotta. Az ottani németség, legyünk őszinték, ujjongva üdvözölte az 1940 nyarán Belgiumra törő Harmadik Birodalom csapatainak bevonulását. Fiaik örömmel vállalták a katonai szolgálatot a német alakulatokban, róluk még ejtünk szót. A második világháborús szerepvállalás óriási tehertételt jelentett, lemoshatatlan gyalázatként ütötte rá a kollektív bűnösség bélyegét a belgiumi németekre. Ebből a státusból indultak.

A teher nem törte meg őket, de a nyomás lassan engedett. Hogy az enyhülésben mekkora szerepet játszott Belgium holland nyelvű és francia nyelvű országrészei hagyományosnak mondható torzsalkodása, azt nem tudhatjuk. Az 1960-as évek alkotmányreformja mindenesetre lehetővé tette Belgium szövetségi állammá alakulását, majd 1973-ban az állam formálisan is elismerte a holland nyelvű flamand, a francia ajkú vallon és a német nyelvű közösséget. E közösségek államalkotó tényezővé válása nem varázsütésre történt, hanem hosszú, olykor vargabetűkkel tarkított folyamat eredménye, amely folyamat ma sem fejeződött be.

Az eredmény, nézzük csak a belgiumi németeket, nem csekély. Nem rendelkeznek területi autonómiával, a Belgiumi Német Nyelvű Közösség – elfogadták, magukra nézve kötelezőnek tartják e megnevezést, nem is kívánnak rajta változtatni – a Vallónia régióhoz tartozó Liège tartomány része. Működik ugyanakkor önálló, 25 tagú parlamentjük és saját, négy miniszterből álló kormányuk, amelynek feje egyben az egyik tárca vezetője is. Van saját, értelemszerűen német nyelvű rádió- és tévéadásuk – tévéjük, nem tudni, miért, dögunalmas –, önálló sajtótermékük, a Grenzecho (az egyszerűség kedvéért fordítsuk határ menti hírharsonának), főiskolájuk, amelyben pedagógusokat és egészségügyi szakembereket képeznek, színházzal. Ezek mindegyikét a belga állami költségvetés finanszírozza. És az említett intézmények egyikétől sem követel hűbéresi lojalitást senki! Sem a kis helyi, sem a regionális, sem a központi hatalom.

A hivatalos nyelv a fővárosban, a 23 ezer lakosú (!) Eupenben a német. Ott az utcaneveket csak németül tüntetik fel. A közösség többi településén német és francia nyelvűek a feliratok, az adminisztráció is kétnyelvű. A személyazonossági igazolvány nyelve választható. Mindenki beszéli a német és a francia – nem vallon – nyelvet.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Az általános és középiskolákban, valamint az említett főiskolán az oktatás nyelve a német, a közigazgatásé ugyancsak. Sorolhatnánk a kulturális és nyelvi autonómia egyéb kellékeit, ugyanakkor szögezzük le: nem telhetetlenek, de nem elégszenek meg. Nagyobb szeletre szeretnének szert tenni – bővebb „leosztást” kívánnak – az állami büdzséből, ám ezt nem alamizsnaként kérik, hanem nagyobb fokú gazdasági önállóságuk lépéseként. Ugyancsak kiteljesítenék a politikai önrendelkezést. Bár a német nyelvű közösség politikailag nem kisebbség, hanem alkotmányos jogokkal felruházott államalkotó közösség (2016-os adatok szerint 76 645 ember, Belgium lakosságának kevesebb mint egy százaléka), egyelőre hiányzik közigazgatási, igazságszolgáltatási és szavazói autonómiája. Magyarul: nem alkotnak önálló közigazgatási egységet (területi autonómiát), nincs saját rendőrségük, ügyészségük, bíróságuk, saját jogon nem választhatnak (küldhetnek) politikust az állam, a provincia testületeibe, mert e tekintetben a vallon régió szavazói. Vezetőik köreiben is dilemmát okoz: mi legyen a fő csapásirány?

Felbecsülhetetlen eredménye a közelmúltnak a második világháborús veteránok szolgálati idejének beszámítása a nyugdíjba. Ez alól a hitleri Németország katonái sem kivételek. Az idő előrehaladtával egyre kevesebben élnek közülük, így e gesztus jóval inkább politikai, mint gazdasági, leginkább a családtagok számára: nagyapjuk nem bűnös, nem ellensége a belga államnak.

Hogyan érték el mindezt? Okos kompromisszumok sorozatával – soha nem jutottak el kenyértörésig, nem ugrottak fel a tárgyalóasztaltól –, és ha úgy tetszik, bizonyos fokú önfeladással. Ha ugyan e kifejezésnek köreikben létezik értelme. Azt nem tudni, hogy otthon, családi körben hogyan gondolkodnak, mit mondanak egymásnak, ám hivatalos fórumokon soha ki nem ejtették és ki nem ejtik, hogy nekik Németország anyaországuk. Ellenkezőleg: ők belga állampolgárok, ez számukra így természetes, mert annak születtek. Önállósulásuk kezdete óta hangsúlyozzák Belgium egységének fontosságát, kormányuk – kinyilvánítva megmásíthatatlan álláspontját – letette a hűségesküt a belga államnak. A fel-fellángoló flamand–vallon konfliktusokkor minden esetben az ország egységének fontosságát hangsúlyozzák.

Végezetül, ám egyáltalán nem utolsósorban: e közösség soraiból jó három évtizede kiemelkedett egy népének elkötelezett, józan, következetes politikus, Karl-Heinz Lambertz, aki az európai politikában is hallatja hangját, éppen a régiók és a kisebbségek ügyében. Több határon túli magyar közösség igyekezett már megnyerni magának. Lambertz úr mindenkinek szívesen bemutatja a belgiumi németek autonómiájának lépcsőfokait, de – érthetően – távol tartja magát attól, hogy bárkinek tanácsokat osztogasson. Egyelőre nem dőlt el, mennyit vállal magára a határon túli magyar kisebbségek európai képviseletéből. Annyit érzékelni, hogy szűkebb pátriájában érzi igazán otthonosan magát, ám ez nem róható föl neki. Személye és politikai pályája inkább annak bizonyítéka, hogy a legapróbb közösségek sem nélkülözhetik a sorsuk alakítását meghatározó, céltudatos egyéniségeket.

Belgium német nyelvű közösségének példáját kézlegyintéssel lesöpörhetnénk az asztalról, mondván: könnyű nekik. Ez az alakulat európai, de belga szinten is jelentéktelen, sem létszámában, sem politikailag, sem kulturális kisugárzásában nem számottevő. Ez igaz. Azt mégis ismerjük el, hogy amit kivívtak maguknak – és ahogy kivívták – nem tanulság nélkül való. Hogy e tanulságokból Közép-Európa magyarsága mennyit hasznosíthat, nem tudni.

Tény és való: alapjaiban különbözik történelmünk, hiszen elszakított nemzetrészeink többsége egy évezreden át a Magyar Királyság fennhatósága alá tartozott. Szomszédaink Ausztria kivételével fiatal államalakulatok. Részükről a túlzott nemzeti büszkeség – nevezhetjük akár nacionalizmusnak – nehezen felróható. Egy részük, Szlovénia, Románia és Horvátország már betagozódott az Európai Unióba, azonban látjuk, hogy ez aligha befolyásolja a nemzeti kisebbségeik helyzetét. (Szlovéniában pozitív példáknak lehetünk tanúi.) Szerbia politikája a nemzetközi játszmáktól függ, Ukrajnáé még inkább. A romániai, a szerbiai, az ukrajnai magyarok különbözőképp élik meg az anyaország-effektust. Az érzelmi görcsök feloldásában óriási szerepet játszott a magyarigazolvány, majd az állampolgárság megadása. A kérdés az: hogyan tovább?

A szerző társadalmi aktivista

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.01.19.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.