Orbán Viktor valóságos súlyáról

2018. január 29., hétfő 17:18, frissítve: kedd 13:23

Az utóbbi időben több írásban foglalkoztam a magyar–amerikai kapcsolatokkal. Legutóbb a Magyar Nemzetben 2017. november 29-én megjelent Mi is Washington fő baja Orbán Viktorral? című cikkemben elemeztem a politikai együttműködés javulását Donald Trump elnöksége alatt továbbra is akadályozó tényezőket. Nagy érdeklődéssel olvastam tehát Kósa András Amit el lehetett rontani az Orbán–Trump-viszonyban, azt sikerült című, január elején publikált írását, amely a Foreign Policy liberális amerikai külpolitikai folyóiratban megjelent cikket ismerteti. Kritikátlanul. Sajnos a magazin Miért nem lehetünk az illiberálisok barátai? című elemzése több tekintetben is aránytalanul és elfogultan mutatja be a kétoldalú kapcsolatokat, azon belül Trump elnök és Orbán Viktor viszonyát.

Először is a kétoldalú kapcsolatok egészében korántsem olyan sivárak, mint amire a magas szintű politikai érintkezések, illetve azok hiánya alapján következtetni lehetne. A cikk mértéktelenül eltúlozza az Orbán–Trump kétoldalú csúcstalálkozó elmaradását, említésre sem méltatva a két ország között ettől függetlenül meglévő kitűnő beruházási és kereskedelmi kapcsolatokat. Orbán miniszterelnök – saját szavaival – „fekete báránynak” számított Washingtonban, mivel egyszer sem fogadták őt a Fehér Ház falai között kétoldalú találkozó keretében. Ennek ellenére a két ország közötti kereskedelem majdnem megduplázódott, toronymagasan felülmúlva például a román–amerikai áruforgalmat, illetve alig maradva el a lengyel–amerikai volumen mögött. A rossz hírekre fókuszáló politikai elemzések vagy nem tudják, vagy rendre elhallgatják azt, hogy hazánk az Egyesült Államok legdinamikusabb kelet-európai üzleti partnere. Igen jó a védelmi és kulturális együttműködés is. Ezekre a szilárd alapokra (is) építve képzelhető el a politikai kapcsolatok jövőbeni rendbe hozása.

A Foreign Policy elemzése teljesen vakvágányra siklik, amikor a cikk közel harmadában Gorka Sebestyén volt fehér házi tanácsadó szerepét tárgyalja a kétoldalú kapcsolatokban, mértéktelenül eltúlozva annak jelentőségét. A politikai kalandorság határát súroló Gorkának – Connie Mackkel, a magyar kormány fizetett főlobbistájával együtt – valójában harmatgyenge befolyása volt az amerikai külügyminisztériumban, ahol a kétoldalú kapcsolatokat formálják. A Fehér Házat az első naptól Orbán Viktornál sokkal jelentősebb ügyek kötötték le (orosz beavatkozási botrány, törvényhozási kudarcok, észak-koreai nukleáris válság). Ráadásul Gorka maga közölte, hogy a magyar–amerikai kapcsolatokban csak akkor hajlandó „közvetíteni”, ha arra az amerikai (nem a magyar) fél kéri fel. Ilyen felkérés nem érkezett hozzá. Tagadhatatlan, hogy a magyar külügy is elszámította magát mind Gorkával, mind Mackkel kapcsolatban, amikor túlzott várakozásokat táplált irántuk.

A cikk nem foglalkozik kellő súllyal a magyar–orosz kapcsolatok fontosságával a Budapest–Washington viszonyban. Az amerikai külügyminisztériumot (nem a Fehér Házat!) Orbán különutasnak tartott oroszpolitikája és Putyin-barátsága zavarja a legjobban. Trump elnöksége alatt a State Department főleg emiatt blokkolt minden magyar közeledést, közte a lázasan várt Orbán–Trump-találkozót. Nemrégiben éppen a Washington Postban írtam arról, hogy az úgyszintén „demokráciadeficitben” szenvedő Lengyelországot – aktív oroszellenessége miatt – Washington mennyire másképpen kezeli, mint Magyarországot: „Varsóval szemben senki ne reménykedjen a hangos washingtoni kritikában, nem is beszélve a kétoldalú politikai kapcsolatoknak az orbáni Magyarországéhoz hasonlítható amerikai lefokozásában.”

A Foreign Policynél derűlátóbb vagyok a kétoldalú államközi kapcsolatok közeljövőbeni javulását illetően (beleértve a csúcstalálkozót). Miért? Wess Mitchell helyettes államtitkár személyében októbertől új vezetője van a külügyminisztérium Magyarországért is felelős regionális hivatalának. Közismert róla, hogy helyteleníti a nyílt politikai nyomásgyakorlást azokra a szövetségesekre, amelyek nem mindenben felelnek meg a „demokratikus elvárásoknak”. „A demokratikus értékek számítanak, de az (Oroszországgal szembeni) biztonsági érdekek elsődlegesek” – írja Mitchell a The Unquiet Frontier (Nyugtalan határvidék) című tavaly megjelent könyvében, amely kimutatható hatással volt Trump frissiben közzétett nemzetbiztonsági stratégiájára is. Megbízható forrásból értesültem itt, Washingtonban arról, hogy Mitchell helyteleníti a Magyarországgal szemben követett eddigi, leértékelő washingtoni politikai vonalat, közte a magyar vidéki média amerikai pénzügyi támogatását, amit a külügyminisztérium egy másik hivatala kezdeményezett még korábban. Ennek tükrében – és ha Budapest hajlandó oroszpolitikája felülvizsgálatára – az új évben elképzelhető lesz a szintemelkedés az államközi diplomáciában.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Végezetül egy politikai talány, amelyről sem a Foreign Policy, sem mások nem beszélnek. Budapest számára csak a Washingtonnal folytatott kétoldalú politikában viszonzatlan a szerelem. Ennek ellenére kiemelkedően sikeres a gazdasági együttműködés és jók a kapcsolatok más szférákban is. Akkor miért a lázas igyekezet egy maximum egyórás fehér házi vizit miatt? Erre a választ elsősorban Orbán Viktor politikai habitusában kell keresni. A magyar miniszterelnök – duzzadó hatalmi ambícióit követve – mindenáron nagypályás játékos akar lenni a nemzetközi politikában. (Hogy ez mennyiben szolgálja a nemzeti érdeket, arról megoszlanak a vélemények.) Ezt nem kis mértékben már sikerült is elérnie. Ezért vagy azért, de egész Európa Orbánról beszél, a közvélemény-kutatások az Európai Unió egyik legbefolyásosabb szereplőjének tartják, utcahosszal megelőzve például a V4 többi vezetőjét. Egy kis ország miniszterelnökeként önsúlyát messze meghaladó szerepre tett szert az európai nagypolitikában, ügyesen kihasználva az EU belső válságát, a bevándorlási káoszt és a kulcsországok vezetőinek gyengeségeit. A Brüsszel- és Merkel-ellenes erők európai zászlóshajója lett. A Putyinnal fenntartott különleges kapcsolat is többnyire a nagypályát szolgálja. Megvan a moszkvai elismerés (talán több is a kelleténél). A keleti nyitás keretében Pekinggel is sikerült némileg speciális viszonyt teremteni. Csak a washingtoni elismerés hiányzik. Ám az láthatóan nagyon.

A szerző főtanácsadó, a Világbank volt vezető közgazdásza

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.01.29.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.