Ötvenes karácsonyok vaskályha mellett

2017. december 24., vasárnap 00:01, frissítve: vasárnap 20:21

Az úri szobának nevezett nappaliban impozáns, kék zománcos öntöttvas kályha állt. Ott volt már az ostrom előtt is, amikor még működött a központi fűtés. Nagyapa afféle tartaléknak szánhatta, nagy hidegek vagy a központi meghibásodása esetére. Szép volt, nem zavarta az összképet a fekete faragott könyvszekrénnyel és íróasztallal, meg a kerek dohányzóasztal körül álló mély fotelekkel. Meleget azonban nem nagyon adott, pedig szükség lett volna rá abban az ostromot követő húsz évben. Amíg nem ment a központi. A kályha mellett a padlóba csak éppen belemélyedő fekete folt nem kipattanó szikrából származott. Ott valamikor a szovjet katonák gyújthattak apró tábortüzet, hogy megmelegítsék ebédre szánt konzervjüket két támadás között. A fotelek és a kanapé az ostrom két hónapjában megjárta a ház előtt emelt barikádot, sérüléseit Mami olcsó, mintás kartonból szabott huzattal tüntette el.

Ősz végétől egyetlen helyiségbe szorultunk. A gyerekszobaként működő sarokszobában kis kerek kokszkályha ontotta a hőt. Persze csak akkor, amikor volt koksz. Könnyű volt benne befűteni, és amíg le nem égett, melegített. Ha egyszer kialudt, azonnal kihűlt. Este lehűlő szobában aludtunk el, reggel frissen ropogó tűz hangjára ébredtünk a hidegben. A kokszkályha apró, kerek felső vaslapján csöndesen pufogva illatosra sült az alma. Általában csak egy-egy darab. Ezen is osztoznunk kellett hármunknak vagy ötünknek. Ahogy alakult.

Karácsony előtt nagytakarítást tartottunk. Bözsi és Mami ablakot pucolt, én felvikszeltem az összes parkettás helyiséget, a három szobát és az előszobát, Miki elvitte a ruhákat a patyolatba, Bea port törölt. Apucira hárult a feladat, hogy begyújtson a nagy kályhába. Rossz volt a kémény huzata, többször is újra kellett kezdeni. Amikor lángra kapott benne a tűz, akkor már csak rakni kellett rá a brikettet a mellette álló magas szeneskannából.

Mami közben bevette magát a hideg konyhába, ahol a villanytűzhely csak akkor kezdett valami barátságos hőt sugározni, amikor a sütőjében már pirult a pulyka bőre, vagy barnult-fényesedett a mákos és a diós bejgli háta. Mami nem volt igazi konyhatündér. Lekozmáltak a főzelékei, szárazra sütötte a húst, általában szétesett a bejglije is. Ha ilyenkor nagynénénk a fölöttünk lévő lakásból lejött, és összecsapta a kezét, hogy: jézusmária! – csak nevetett. Olyan nem volt, hogy valamit is meghagytunk volna a süteményekből. De azért irigykedett a sógornőjére. Biztos volt benne, hogy neki csak azért nem sikerül, mert Vera valamit nem mondott el a receptből.

A karácsonyi előkészületek jókora szervezést, logisztikai pontosságot követeltek. Időre kellett elkészülnie mindennek. Dél körül kezdődött a visszaszámlálás. A Jézuska jöveteléig még bele kellett férnie az időbe a tálalásnak, a fürdésnek, az öltözködésnek. Hét óra előtt tíz perccel már ott tolongott a gyerekszobában Nagypapa, mindkét Nagymama, a nagynénik és az unokatestvérek. Öcsémmel és húgunkkal hármunknak előjogunk volt. Elöl várakozhattunk a nappali ajtajában. A kulcslyukon keresztül csak bizonytalan információkat szerezhettünk arról, mi zajlik a másik szobában. Gyertyafény gyúlt, valaki járkált is bent, de hiába figyeltünk, nem tudtuk, ki lehet. Mami, Apuci, Nagyapa ott álltak mögöttünk. Recsegve megszólalt a lemezjátszóról a Csendes éj, aztán a Mennyből az angyal, mi pedig vele énekeltünk. Az utolsó taktusok elhalkultak, csengő szólt. A bronzcsengőt, ami hollandi lányt formázott, jól ismertük. Ilyenkor, karácsony előtt azonban soha nem volt a szokott helyén, a rádió tetején. Kinyithattuk az ajtót, beözönlöttünk.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

A karácsonyfa mindig a plafonig ért. Ha nem volt elég magas, az asztalon állt. A szobában csak a gyertyák fénye világított, és a csillagszórók. Még pár percig tartott az áhítat, még elénekeltük a Kiskarácsony, nagykarácsonyt, és azért, hogy bebizonyítsuk, nem hiába jártunk Gréti nénihez németre, a Stille Nachtot is. Közben már azt lestük, hogy melyik lehet a miénk a fa alatti ajándékcsomagok közül. Aztán már téptük is le a csomagolópapírt a fa teherautóról, a felhúzható mozdonyról, a bádog lendkerekesről. Bea babát kapott, Mami Németh Lászlótól az Égető Esztert, Apuci vékony, kézzel fűzött verseskötetet, a többiek lemezeket, apróságokat. Senki nem maradhatott ki.

Fél órával később az emeleten, unokatestvéreimnél jött meg a Jézuska, aztán lementünk megnézni az alsó lakásban Sipos bácsiék karácsonyfáját. Sietni kellett, mert fél kilencre megsült a pulyka, és körbeültük a nagy asztalt nálunk vagy nagynénémék nappalijában. Később az asszonyok úgy döntöttek, kiiktatják a frissensülteket, mert a sütés-főzés miatt csak perceket tölthettek az ünnepléssel. Akkortól hidegtálakat készítettek. A vacsora után lehetett végre enni a bejgliből, játszani az új játékokkal. A felnőttek feltették a lemezjátszóra az új lemezeket, és beleolvastak az új verseskötetekbe. Nagyapa, Laci bácsi, Laci és Weltler Jenő tarokkoztak. Csak karácsonykor tarokkoztak. Egyébként bridzseztek. Weltler Jenő, aki a Deák téri templom karnagya volt, egyedül élt, és a karácsonyokat nagynénéméknél, az Ibrahim utcában töltötte. Laci bácsi akkor barátkozott össze vele, amikor még segédlelkész volt a Deák téren. Jenő bácsi nagyapáékhoz hasonlóan jó fél évszázaddal korábban Lébényből került Budapestre. Velünk karácsonyoztak Mami húgai is, amíg egyedül voltak. A pesti nagymama persze még azután is. Nagyapa unokatestvérét, Erzsi nénit hiába hívtuk karácsonyozni. Ilyenkor Akácfa utcai albérleti szobájában gyertyát gyújtott, és évtizedek óta nem látott családjával volt. Mami szerint senkit nem akart a fájdalmával terhelni.

Mami egyszer-kétszer éjféli misére vitt minket a katolikus templomba, mert úgy gondolta, a karácsonyból hiányzik nálunk az imádság. A dolog nem vált be. Az ökumené szellemével nem volt bajunk, de a ciszterek Villányi úti, Feneketlen-tóra néző templomáig majdnem egy órát kellett gyalogolni. Oda-vissza kettőt. Nem fért bele a kiszámított logisztikai rendbe. Istentiszteletre szenteste helyett karácsony napján, 25-én 11 órára mentünk a Bocskai úti evangélikus templomba.

A húsvétot, a születés- és a névnapokat is ünnepeltük, de a karácsony választotta el az egymást követő éveket. Úgy választotta el, hogy közben összekötötte – mert mindig ugyanolyan maradt. Ügyelni kellett rá, hogy a fa pont a plafonig érjen, a régi díszek, gyertyatartók a helyükön legyenek, ugyanazokat az ételeket, süteményeket tálalják az asztalon, ugyanazok az énekek szóljanak, és ne változzon lehetőleg semmi az események menetén.

Mai karácsonyaink Marival ugyanígy zajlanak Csopakon. Csak az emberek cserélődtek ki, az ünnep ugyanolyan maradt. Talán egyvalami változott. Gyertyagyújtás előtt átsétálunk az ünnepi istentiszteletre a református templomba, ahol a falu fiataljai adnak irodalmi műsort, és a paloznaki kórus énekel.

Az egyik fényképen, unokatestvéreim karácsonyfája alatt jókedvűen kártyázik az öregekkel Laci, majdnem felnőtt unokatestvérem. Nem zavarja őket Gabi unokatestvérem és új teherautója sem. Nagynéném a lemezjátszó mellett verset olvas. Két nagyanyám egymással beszélget a rekamién. Rólunk Mikivel másnap reggel készülhetett a kép, amelyen kakaózunk. Mami mögöttünk ül, és egyszerűen csak boldog.

(Részlet a szerző tavasszal megjelenő, Mi maradunk című könyvéből.)

A szerző borosgazda

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.12.23.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.