Tényleg, kicsoda Izrael Samír?

A Rasszista állam? szerzője visszautasítja a Népszabadság vádjait · „Izraeli állampolgár vagyok, jól ismernek hazámban”

2005. május 9., hétfő 01:00

Hogy kicsoda Izrael Samír? Egyre inkább azt gondolom, kifordított bundakesztyű vagy papucs végén pamutbojt – is lehetne. A magyar olvasók nemrégiben a Kairosz Kiadó gondozásában ismerkedhettek meg az izraeli szerző Rasszista állam? című könyvével magyarul, amely alkotásban Samír Izraelt és az Egyesült Államokat ostorozza a Közel-Keleten folytatott politikájukért (is); korábban a Magyar Nemzet közölt interjút a sok vitát kavaró, egyébként baloldali íróval.
Annyi bizonyos, Izrael Samír „nem egyszerű eset”.
Seres László, a Népszabadság publicistája nemrégiben három lehetőséget jelölt meg: öngyűlölő zsidó, keresztény fundamentalista vagy svéd neonáci.
Pár nappal ezelőtt megkérdeztem Izrael Samírt, mondaná meg ő, melyik is illik leginkább rá e három meghatározás közül.
A következőket válaszolta: „Én mindhármat elutasítom. Ugyanúgy, ahogy valószínűleg ön épp így elutasítaná, ha választania kellene azok közül a lehetőségek közül, amelyek önt szemtelen fráterként, seggnyalóként vagy buzgó cionistaként írnák le.”
Nos persze, ezzel aligha jutottunk közelebb annak megválaszolásához: kicsoda Izrael Samír?
Itt van mindjárt egy bombasztikus leleplezés Samírról, hogy ő tulajdonképpen nem is az, aki, hanem Jöran Jermas svéd állampolgár, és „főállású” antiszemita. E kétségtelenül súlyos állítás forrása a Searchlight című lap, amelyet Seres „antifasiszta” publikációnak hív. Jól hangzik persze, hogy „brit antifasiszta Searchlight”, de valójában e név egy olyan kiadványt és hírportált takar, ahová nem újságírók, hanem szent ügyükre felesküdött aktivisták dolgoznak, hogy úgy mondjam, „együgyűek”, a szó nemes értelmében. Ahol tehát a cikkek szerzői előtt a szakma standardjai sajnálatos módon szinte teljesen ismeretlenek.
Ettől persze jelenhet meg itt is olyan írás, amely számot tarthat a közérdeklődésre, ám ezeket a kiadványokat nem árt némi forráskritikával kezelni. Sajnos a szerkesztőségbe küldött levelemre, amelyben a kérdéses cikk szerzőinek elérhetőségét tudakoltam meg, a mai napig nem érkezett válasz, így egyelőre olvasóink előtt sem tudom feltárni, milyen bizonyítékokra alapozta a Searchlight állításait. Annyi azonban bizonyos, hogy Samír szerint ezek az állítások nem fedik a valóságot, hiszen ezzel kapcsolatos kérdésemre kijelentette:
„Izraeli állampolgár vagyok, és meglehetősen jól ismernek városomban, Jaffában, de máshol is kis hazámban. A nevem Izrael Samír, és bárki kételkedik ebben, küldjön nemzetközi utalványon pénzt jaffai címemre és a nevemre. A bank egészen bizonyosan nem fogja egy Jermas nevű svédnek odaadni a pénzt.”
Seres László persze állításainak alátámasztására nevesebb forrást is megjelöl, méghozzá a londoni Times napilapot, amelynek hasábjain pár héttel ezelőtt Lord Ahmed nem szívesen fogadott vendége címmel Stephen Pollard közölt egy jegyzetet Samírral kapcsolatban. Pollard azonban itt nem tett mást, mint megismételte a Searchlight állítását, ám csakúgy, ahogy Seres, nem fedte fel, hogy vajon ennek a súlyos kijelentésnek a forrását legalább megpróbálta-e ellenőrizni.
Éppen ezért, és mivel engem is rettentően érdekelt e rejtély kibogozása, Pollardnak is küldtem egy érdeklődő levelet, hogy milyen bizonyítékokkal rendelkezik a Jermas–Samír-rejtélyt illetően, ám a Stockholm–Tel Aviv tengely feltárása ezután is várat még magára, merthogy megkeresésemre Pollard sem válaszolt. Gyanítható tehát, hogy a Népszabadság állításával szemben sajnos a Times ez ügyben nem derített ki semmit sem.
A megoldás nyitja talán abban az egyszerű tényben keresendő, hogy Samír exfelesége és fia, Johi Svédországban élnek, és őket gyakran látogatja meg az író. A Népszabadság által is előadott öszszeesküvés-elmélethez azonban innen elég nehéz eljutni…
Ilyetén körülmények között megérthetik, hogy nem állíthatom teljes bizonyossággal, miszerint Samír nem is Samír, mivel a rágalmazást illetően a magyar joggyakorlat némileg homályosabb, mint az angol vagy az amerikai – ahogy e félelmeimet Pollard úrnak is jeleztem levelemben. Ezért ilyen kétséges esetekben nem elégséges az, ahogy Seres László teszi, beidézni másokat.
Ha azonban megvizsgáljuk, mit is érdemes tudnunk Lord Ahmedről és a The Timesról, akkor azt is megállapíthatjuk, hogy Seres cikkéből – bizonyára terjedelmi korlátok miatt – kimaradt egy-két olyan izgalmas információ, ami legalábbis árnyalhatja a szerző által elénk tárt összképet.
Lord Ahmed neve a Népszabadság cikkében nem szerepel, pedig Pollard éppenséggel rajta keresett fogást, amikor Samírról írt. Történt ugyanis, hogy Lord Ahmed, aki 1998-tól ül a brit Lordok Házában a brit Labour színeiben, és aki az első mozlim tagja a felsőháznak, még februárban Izrael Samír tiszteletére ebédet adott a Lordok Házában. Két dolgot kell itt megjegyeznünk. Először: Lord Ahmed nem éppen nevezhető a radikális iszlám csoportok hívének. (Maga Pollard is megjegyzi, hogy tavaly – nem kevés személyes kockázatot vállalva – épp ő követelte az olyan iszlám militánsok, mint Abu Hamza és Omar Bakri, kiutasítását az országból.) Másodszor: a Lordok Háza nem gittegylet.
Aztán van itt egy olyan momentum, amit persze Stephen Pollard válaszának hiányában bizton nem állíthatok, ám személyes honlapján is olvasható munkásságából elég egyértelműnek tetszik: Pollard az utóbbi években meglehetősen éles támadásokat intézett a brit Labour iraki háborút ellenző csendes többsége ellen, és harcosan támogatja azt az aktív kisebbséget a pártban, akik a közel-keleti ügyekben (is) a párt régi álláspontját sikerrel megváltoztatták, és egykoron Tony Blairt is pajzsra emelték. Úgy tűnik tehát, Samír ebből a szempontból csupán ürügy e belharc folytatására.
Ami pedig a Timest illeti, az utóbbi években elég sok kritika éri szerkesztőit azon gyakorlat miatt, amit egyesek Ariel Saron feltétel nélküli támogatásaként értelmeznek. Sam Kiley, a lap közel-keleti tudósítója például 2001-ben emiatt hagyta ott a nagy múltú napilapot, és igazolt át az Evening Standardhez. Ő és mások is ennek okát abban látják, hogy a lap Rupert Murdoch sajtómágnás tulajdonában van, aki Kiley szerint az izraeli miniszterelnök „közeli barátja”.
Tehát Pollard írása semmiképpen nem kakukktojás a lap véleményoldalán, ahogy a Murdochhoz hasonlóan Izrael-barát Conrad Black tulajdonában lévő Daily Telegraphban sem, ahol Pollard az afganisztáni csetepaté idején Irak lerohanását hiányolta, majd az iraki invázió után Szíria megtámadását sürgette. (Az utóbbi pár évben egyébként Pollard munkásságát a vélt vagy valós antiszemitizmus, és az Izraelt érő bírálatok elleni hadakozás, valamint a közel-keleti „kérdés” neokon megoldásának támogatása jelentette leginkább, ebben legalábbis nagyon sokban hasonlítanak egymásra Seres Lászlóval.)
A Timestól nem teljesen elrugaszkodva ugyanakkor említsünk meg Samírral kapcsolatban is egy tényt. Tudniillik azt, hogy a hír, miszerint egykor náci relikviákat kívánt értékesíteni, igaznak tűnik. Mivel Samír ezzel kapcsolatos kérdésemre nem válaszolt, így életének ezt a fejezetét a Timesból tudjuk csak rekonstruálni – no nem Pollard kissé harcias írásából, hanem a lap rangos vasárnapi kiadásának, a Sunday Times egy 1998-ban közölt tényszerű és nem vélemény cikkéből. Itt maga Samír számol be a riporternek arról, hogy olyan háborús dokumentumok eladásában segédkezik, amelyeket egy moszkvai archívum elfeledett irattárában találtak (többek között Martin Bormann 1945-ös naplója, Heinrich Himmler személyes iratai szerepeltek a listán), és hogy az orosz cég, amely a dokumentumok birtokába jutott, csupán a „cybertérben”, azaz interneten létezik, és Samír ennek a csapatnak lett volna a közvetítője a nyilvánosság felé.
Az ügylet gyaníthatóan nem teljesen „tiszta”, hiszen nem egészen világos, miért nem tart igényt ezekre a dokumentumokra valamely állami levéltár, arról azonban a Times sem tesz említést, hogy Samír ezeket az igen jó áron értékesíthető iratokat korábban David Irving holokauszttagadó történésznek is felajánlotta volna eladásra. (Noha az interneten hozzáférhető Irving és Samír állítólagos levélváltása ez ügyben, ennek valódiságát szintén nem állt módunkban ellenőrizni.)

Annyi mindenesetre bizonyos, hogy Irving ekkor már közismert volt arról, hogy orosz és német archívumokból kétes úton megszerzett anyagokat próbált meg különféle gazdag vevőknek értékesíteni, tehát egy ilyen orosz cég számára, amennyiben az tényleg létezett, logikus választás lett volna Irvinget felkérni arra, hogy potenciális vásárlók után kutasson – Irving egyébként magának a Sunday Timesnak is adott el korábban ilyen dokumentumokat. Aztán az évszámok sem haszontalan dolgok: az, hogy a történésznek nemcsak morális érzékével, hanem történetírásával is komoly gondok vannak, ez 2001-ig, a híres Lipstadt-perig, ahol Irvinget rágalmazás miatt sikerült a bíróság előtt legyűrni, a szélesebb nyilvánosság előtt egyáltalán nem volt olyan közismert, mint ma. Még akkor sem, ha Irving csúsztatásaira, megkérdőjelezhető módszereire már 1973 óta figyelmeztetnek történészek, és 1996-os, Hitlerről írott munkájára már a szakmán kívüli, populáris kritika is öszszeráncolta a homlokát.
Mindebből tehát aligha az derül ki, hogy az orosz-zsidó Samír ugyanúgy vélekedne a náci gázkamrákról, mint az angol Irving. Csupán az, hogy mindketten nagyon szeretik a pénzt. (Jegyezzük meg azt is, hogy náci relikviákkal kereskedni önmagában aligha fasiszta cselekedet, máskülönben nem lenne a nagy aukciós házak listáin állandó kínálat ezekből a cikkekből.)
Annyit viszont tudni lehet, hogy az 1955-ben az akkori Szovjetunióban született Samír, Seressel ellentétben, nemcsak tollal védelmezte Izraelt, hanem 1973-ban fegyverrel is, ejtőernyősként. Azt is, hogy azóta mérvadó helyeken voltak kíváncsiak tudósításaira (Haa’retz, BBC).
Az igaz, sokan vitatkoznának vele, mennyire életképes elgondolás az általa propagált és idealisztikus „két nép egy haza” Izrael számára, no de azért „veszélyes személynek” nyilvánítani valakit azért, mert politikai véleménye más, nem túl toleráns dolog.
Még akkor is így van ez, ha Samír politikai írásaiért magam sem lelkesedem. Ám mindettől függetlenül írói munkássága figyelemre méltó: számos egyéb munkája mellett Joyce-ot fordít oroszra, az Odüsszeia fordítása oroszul Szentpéterváron jelent meg 2000-ben, a következő nagy munkája pedig középkori héber talmudi iratok fordítása volt angol nyelvre. Eközben számos irodalmi folyóiratnak is szerzője.
Jogos hát a feltételezés, hogy Samír, épp úgy, ahogy Salman Rushdie, csupán politikai véleménye miatt van rajta honfitársai egy túlbuzgó körének halállistáján, és ez – legalábbis demokrata vélekedés szerint – minden demokratát fel kellene hogy háborítson, főként a Népszabadság által állítólag képviselt baloldalon. Hiszen Samír kérdésemre úgy fogalmazott:
„A zsidó szélsőjobb meglehetősen erőszakos, miniszterelnökünket, Rabin urat is ők gyilkolták meg. Avigdor Eskine, egy zsidó szélsőjobbos vezető, akit nemrégiben engedtek ki a börtönből, miután letöltötte büntetését egy hasonló összeesküvésben játszott szerepéért, nyilvánosan meggyilkolásomra szólított fel.”
Remélem tehát, hogy valamit félreértettem, és Seres László Európának nem az inkvizícióhoz fűződő és lassan feledésbe merülő hagyományait kívánja védelmezni az általa elképzelt iszlám, náci, zsidó és még ki tudja, milyen veszedelemmel szemben – bárki is legyen Izrael Samír.
Ami pedig a cikkét indító képtelenséget illeti, miszerint „akik gyűlölik Izraelt és a zsidókat, kifejezetten szeretik azon zsidókat, akik náluk is jobban gyűlölik Izraelt és a zsidókat”, javaslom, olvasgassa a WorldNetDaily című internetes portált. Ennek főszerkesztője Joseph Farah arab–amerikai ultrakonzervatív publicista, akinek lapja ma jelenleg az iraki háború és az Ariel Sarontól is jobbra álló izraeli és amerikai politikai körök legtüzesebb támogatója. És akinek keresztény-fundamentalista véleménye nagyon sok esetben egyezik Seres Lászlóéval…

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.