Tisztelet Vanununak

Mennyit ér tizennyolc esztendő?

2004. április 29., csütörtök 01:00

Mordehai Vanunut Rómából rabolta el a Moszad. Mert Mordehai Vanunu atomtudós a világ tudtára adta, hogy Izraelnek igenis van atombombája
Egy ember 1986-ban bevonult a börtönbe. 2004 áprilisában jött ki onnan. A bemenetel és a kijövetel között eltelt tizennyolc esztendő.
Tizennyolc esztendő…
Komolyan el kell töprengenem, mi is történt tizennyolc esztendő alatt. 1986… Talán akkor szereltem le a Magyar Néphadseregből, elhozva onnét az ercsi vasútállomás emlékét, olajos fűrészpor szagát és Csicsó törzsőrmester hallhatatlan szavait, miszerint ha majd kitör a háború, az osztrák hegyivadászok kapnak a pofájukba TÖPFÉVEL, s ha ez nem elég, hát odab…unk nekik ACSÁSSAL. (TÖPFE: tömegpusztító fegyver; ACSÁS: atomcsapás). Így volt. Jó volt. Amúgy szerintem Feri bácsi, a HEMO csaposa egyetlen éjszaka, egyetlen rozsdás dikiccsel el tudta volna foglalni az egész laktanyát, s ez a tény egyben megmagyarázza azt is, mitől lettünk, vagyunk mi ilyen nyomorúságába szakadt nemzet, s miért történik velünk mindaz, ami történik. (HEMO: Helyőrségi Művelődési Otthon. A „művelődést” feltehetően B. Gyula alezredes képviselte, aki bonbonmeggyet ivott – képzeljenek el egy katonatisztet, aki bonbonmeggyet iszik –, és időnként maga alá piszkított a széken, ez volt a félreérthetetlen jel, hogy haza lehet vinni; meg az, aki Székesfehérvárról jött egyszer látogatóba, és miután berúgott, azzal szórakozott, hogy kettőnket – engem és Fésűs honvédot – csuklóztatott a HEMO folyosóján, a pingpongasztal körül, egészen addig, ameddig Veress Róbert mérnök-őrnagy – laktanyabéli nevén Fekete Rock – észre nem vette, és irtózatosan fel nem pofozta; miképpen egyértelműen a kultúra letéteményese volt fent nevezett Csicsó törzsőrmester is, aki egy derűs hajnalon sorba állított bennünket az udvaron, s azt a meglepő kérdést intézte hozzánk, tudjuk-e, hogy ő milyen vallású. – Katolikus? – kérdezte félénken Csilló honvéd. – Neeem, kérem! – jött a felelet. – Reformátusnak tetszik lenni a törzsőrmester elvtársnak? – vágta ki a rezet valaki. – Neeem, kérem! – süvöltötte a neandervölgyi. – Akkor evangélikus a törzsőrmester elvtárs – talált rá az utolsó lehetőségre egyikünk. – Neeem, kérem! – vidámkodott a Homo Erectus. Tyűha! Most már csak egy tippünk volt, de azzal úgy tűnt, senki sem mer előállni, már csak azért sem, mert Csicsó törzsőrmester félreérthetetlenül cigány volt. Aztán valaki csak rászánta magát: – Esetleg izraelita a törzsőrmester elvtárs? – Neeem, kérem! – jött a várt felelet. – Én kérem fanatikus vagyok! Nna, hát az akkor beállt csöndre föl lehetett volna hímezni az egész Kádár-rendszert, s a tetejébe bokrétának a kultúrát…)
Tizennyolc esztendő…
ELTE tanárképző kar, félévhalasztások, munkahelyek, éjszakai ügyeletek a János-kórház traumatológiai osztályán, portási állás a Fonográf Klubban, hihetetlen jó, nagyon gazdag, rémségesen unatkozó nők a klub szaunájában. Nyelvészetszigorlatok és nyelvtörténet, bilabiálisok és mediopalatálisok, s a meggyőződés, hogy aki tényleg el tudja olvasni Joyce Ulyssesét, az teljesen hülye. S még néhány igazi tanár, akik adtak valami életre szólót: Hernádi Sándor, Párdányi Miklós, Salamon Konrád, Závodszky Géza.
„A” Párdányi… Főiskolai tanárként úgy tudta eltartani a gyerekeit, hogy irodaházak ablakait mosta délutánonként. Haditornász volt a tanár úr, és kaszkadőr, hát nagyon jól tudott ablakot pucolni, még nagy magasságokban is. S olykor elvitt bennünket magával, s olyankor érdekes dolgokról beszélgettünk. Závodszky tanár úr… A gróf… Soha senkit nem hallottam úgy beszélni 1848-ról, mint őt. Nyakas, kálvinista kuruc volt Závodszky tanár úr, s úgy szólt a forradalomról és a szabadságharcról, mintha ott harcolt volna a legdicsőségesebb csatákban; mintha a vén zászlótartó mesélné élményeit a köré telepedő unokáknak…
Hernádi Sándor… Rettegtünk tőle. Halk volt, szigorú, következetes, kérlelhetetlen. Ha valaki elvétett egy névelőt a Toldi bármelyik énekében, a tanár úr megköszönte a próbálkozást, s felhívta az illető figyelmét, hogy nem a mű rövid tartalmi ismertetése volt a feladat, hanem meg kellett a textust tanulni.
Tizennyolc esztendő…
Bibó szakkollégium, 1988. március 30. Fideszt alapítunk. Leírhatatlanul sokan vagyunk a teremben. Vita folyik arról, hogy megalapítsuk-e az új ifjúsági szervezetet, vagy csak jelezzük a hatalom felé, hogy meg kívánunk alapítani egy új ifjúsági szervezetet. Győz az első álláspont. Kövér Laci megkéri szépen a jelenlévőket, hogy csak az maradjon, aki alapítani jött, a többieknek köszönjük a részvételt. Meglepően kevesen maradunk. Harmincheten. A kerületi párttitkár elmentében még elköszön a nyúlszájával, s kifejezi örömét, hogy ennyire helyes fiúk vagyunk. Ajvé…
Tizennyolc esztendő…
Ahogy végül összeomlott az egész. Illetve ahogy elhittük, hogy összeomlik. S tizennyolc esztendő jó volt arra is, hogy rádöbbenjünk lassan: nem is omlott össze igazán. Itt maradt, velünk maradt sértetlenül a Hálózat, s immár európai liberális demokrata köntösben működik tovább. (Lásd M. P. miniszterelnök, aki a KGB ellen harcolt…)
Tizennyolc esztendő…
Lányok, szerelmek, csalások és csalódások. Házasság, válás, három gyönyörű fiúgyermek. Nagyapám halála. Diploma. Szerkesztőségek. Könyvek. Eszmélés. Hogy semmi sincs úgy, ahogyan gondoltuk. S egy út, a szelíd hazafiságtól a vad magyarságig. Megállapodás Márai, Wass Albert, Illyés, Cs. Szabó László környékén. A régiekből, a kamaszkorból alig-alig marad valaki. Szerb Antal és Krúdy. Mikszáth. Marquez. A száz év magány. Macondo. S egy újabb felismerés: Székelyföld is tele van Macondókkal. S a legnagyobb felismerés: Székelyföld, Erdély, Kárpátalja, Felvidék. Határon túli magyarság. S hogy nincs határon túli magyarság. Csak nemzet van.
Tizennyolc esztendő…
Utazások, világlátás. Beteljesülő kamaszkori álom, jeges kiábrándulás: Amerika. Szanaszét Európában. Az otthonosság, a hazatérés érzése németföldön, Tübingenben. Mintha csak a gyermekkori mese elevenedne meg. Ahogy dunyha alá bújva hallgatom Hauff Kőszívét. A Fekete erdő legendáit. Onnét jöttünk. Ott is otthon vagyok. Csak akkor még nem tudom. Akkor csak Orsolya nagynéném hangját hallom, és repülök szénégető Munk Péterrel, Hollandus Mihállyal. S az Üvegemberkétől is félek, egy kicsit. A Spessarti fogadótól nagyon. Orsolya mesél…
Aztán India. Borzalom és csodálat. És Izrael. Igen, Jeruzsálemben lakik az Isten. És ez egy józan, hideg fejjel meghozott döntés…
1994-ben jártam Jeruzsálemben.
Álltam a Via Dolorosán, az arab negyedben; hallgattam az örmény keresztények semmihez sem hasonlítható fájdalmú énekét a Golgotán emelt templomban; szállt a tömjén – karácsonyra készültünk éppen –, s abban a tömjénben szállt kamaszságom minden földi hite, ostoba magabiztossága; hétrét görnyedve léptem be Betlehemben a születés templomába; ferencesek torkából tör fel a középkor… Először, igen, talán először érzem, hogy az élet több, mint amit el tudunk fogyasztani. Az élet elbújt valahová a szemünk elől, talán ferencesek torkába, Betlehemben…
Amikor ott jártam, Mordehai Vanunu már nyolc éve ült a börtönben. Egy magánzárkában, ahol éjjel-nappal kékes fényű lámpa világított a feje felett…
Utóbb persze be kellett látnom, hogy az Isten még más helyekre is jár.
Olyan utazóféle, garabonciás legény az Úr – s az ízlése éppoly kiváló, mint az ördögé. Mert az ördögnek például New Orleans a nyári lakja… Az Úrnak meg Vöröstó. A vöröstói kálváriadomb, odafönt a Balaton-felvidéken. Ősszel Székelyderzsen találkozhat Ővele az, aki nem tud hinni már a posztmodernben és a liberális demokráciában. Nagy teleken pedig fent ül a Hargita tetején, s elkíséri olykor a Varságból Ivóba, kicsike iskolába igyekvő székely gyermekeket, és különös meséket mond nekik a hosszú, hajnali úton…
Amikor életem első mojitóját ittam az ördög nyári lakjában, Mordehai Vanunu tizenegy éve ült börtönben. Akkor engedték ki a magánzárkából. Akkor tűnt el feje fölül az ördögök kékes, kibírhatatlan fénye.
És Mordehai Vanunu nem őrült meg…
Amikor megtaláltam az Istent Székelyderzsen, Mordehai Vanunu tizenhárom esztendeje ült börtönben.
És Mordehai Vanunu nem őrült meg, mert Mordehai Vanunu is megtalálta az Istent…
És én nem tudtam, hogy Mordehai Vanunu a világon van. És azt hittem, ismerem a világot.
Mordehai Vanunut Rómából rabolta el a Moszad. Mert Mordehai Vanunu atomtudós a világ tudtára adta, hogy Izraelnek igenis van atombombája.
A világ amúgy azzal van elfoglalva, hogy kiderítse, kinek van atombombája. Ügynökök, felderítőgépek, zsarolás, segélymegvonás – mind-mind egy célt szolgál: meg kell tudni, kinek van atombombája. S ha olyannak van, akinek nem szabad, hogy legyen, hát minden eszköz bevethető.
Izrael nem olyan.
Izraelnek lehet. Izrael titokban is tarthatja. Tarthatta volna – de jött Mordehai Vanunu, és engedelmeskedett lelkiismeretének. A Moszad 1986-ban el is rabolta Rómából.
Tizennyolc évet ért Mordehai Vanunu lelkiismerete. Ebből tizenegyet magánzárkában, az ördögök kékes fényében.
Most kiengedték.
Nemrég, itt mifelénk, ezen a tájon olyan rendszerek működtek, amelyek ellenőrizték, hogy állampolgáraik mikor létesítenek kapcsolatot külföldivel. Volt, ahol megtiltották, hogy az állampolgár ezt megtegye. Ezek kifejezetten csúnya arcú rendszerek voltak, s ők is tudták magukról, hogy csúnyák. Visszataszítóan, undorítóan csúnyák. Azzal próbálták elviselhetővé tenni saját otrombaságukat, hogy azt mondták: volt már nálunk csúnyább is. Pedig nem is volt. Az a rendszer, amelyik szerintük csúnyább volt, az ő ikertestvérük volt.
Kiengedték Vanunut.
Tizennyolc év után.
És közölték vele, hogy engedély nélkül nem létesíthet kapcsolatot külföldi állampolgárokkal.
Vanunu elrablása, elítélése, tizenegy évig tartó magánzárkája, tizennyolc évig tartó börtöne, eltiltása külföldi állampolgároktól, a célzott likvidálások: ez a hétköznapi nácizmus.
Jó, ha tudják az antiszemiták: Mordehai Vanunu zsidó. Az örök zsidó.
Jó, ha tudják a lelkes és ájult Izrael-rajongók: a „hétköznapi” nácizmus nem aszerint ítéltetik meg, hogy hol követik el. Bűn az mindenütt…
Személyes életem szent és megismételhetetlen és jelentéktelen tizennyolc esztendejéből egy valami nagyon hiányzott: hogy megismerjem Mordehai Vanunut. Hogy kezet szoríthassak vele. Mindössze annyit tehetek, hogy most, tizennyolc esztendő elteltével mélyen meghajlok előtte. S megígérem, a fiaim meg fogják ismerni a nevét. Talán kicsit jobban megértik, mi érdemel fenntartás nélküli tiszteletet, s mi megvetést.
Mordehai Vanunu úr, talán soha az életben nem fogunk találkozni, de Önt a barátaim között tartom számon. Nekem fontos. Nekem jó így. Én leszek jobb ettől egy kicsit.
Látja, milyen önző vagyok?
S még azt sem tudom eldönteni, melyikünk tizennyolc esztendeje volt fontosabb…

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.