Török rulett

2018. január 21., vasárnap 07:44, frissítve: vasárnap 14:38

Nagy a csönd a török külpolitika háza táján. Olyan, mintha nagy levegőt vettek volna, hogy elszámoljanak tízig. Recep Tayyip Erdogan államfő január elején például egészen higgadtan elbeszélgetett Emmanuel Macronnal arról, hogy Törökország egy ideig biztosan lemondhat az uniós csatlakozásról. Minap meg az a hír röppent fel, hogy az ezer sebtől vérző török–német kapcsolatokat orvosolnák végre. Hol van már az alkotmánymódosításról – lényegében az elnöki rendszer bevezetéséről – tartott tavalyi népszavazást megelőző sárdobálás, asztalborogatás? Az uniós tagállamok lenácizása? A migránsáradattal való fenyegetőzés? Ahhoz képest, hogy 2015-ben a törökök még orosz harci gépre lőttek, ma már nagyon jóban vannak Moszkvával. A Közel-Keleten még keverik a kártyákat, de már rég nem ők osztják a lapokat. Az Egyesült Államokkal ugyan ismét hűvösebb viszonyt ápolnak – főleg a puccskísérlet kitervelésével vádolt Fethullah Gülen kiadatása és a kurdok washingtoni támogatása miatt –, de Amerikával úgysem fogják összeakasztani a bajuszt.

Persze a jelen állapotokig hosszú volt az út. Nagyjából nyolc évvel ezelőtt Törökország Ahmet Davutoglu akkori külügyminiszter, majd később miniszterelnök vezérletével külpolitikai hazárdjátékba kezdett. Nagyratörő tervük az volt, hogy az országot regionális középhatalomból domináns nagyhatalommá emeljék, mint amilyen az Oszmán Birodalom volt fénykorában. Akárcsak a rulettben, a világ asztalán megtették tétjeiket. Az arab tavasz kirobbanása után pénzt, paripát, fegyvert nem sajnálva Egyiptomban a Muszlim Testvériségre és Muhammad Murszira, Szíriában Basár al-Aszad megbuktatására „fogadtak”. Csakhogy a számításukba hiba csúszott. Murszit 2013-ban eltávolították a hatalomból, a szíriai háború pedig elhúzódott. Ráadásul beleköpött a levesbe a 2014-ben felbukkanó Iszlám Állam és a nyomában meginduló menekültáradat. Újabb szereplők is csatlakoztak a „játékhoz”. Amikor olyan nehézfiúk, mint Irán, majd 2015-ben Oroszország is nyíltan az asztalhoz ültek, Ankarának rá kellett döbbennie saját korlátaira. Az orosz gép lelövésével még 19-re lapot húztak, ám a török gazdaság hosszú távon már nem engedhette meg magának a rossz viszonyt Moszkvával, és Szíriában is kiderült, az orosz pozíciók sokkal jobbak.

Az Európai Uniónál jobb esélyekkel indultak. Recep Tayyip Erdogan bevett politikai fogása – talán ismerős ez egy magyar politikustól is –, hogy mást mond, mint amit cselekszik. Kampányüzemmódban a diaszpórában élő törökség szavazatainak megszerzése céljából tett sarkos kijelentései megértek egy kis asztalcsapkodást. Azóta kiderült, hogy a fenyegetések üres lózungok voltak csupán: a sokadik határidő is lejárt már, ám a törökök még mindig nem kaptak vízummentességet, a 2016 márciusában kötött, a migráció visszaszorításáról szóló szerződés azonban még mindig él, ha nem is virul. A török elnök ez esetben jól kalkulált, bejött a blöff. Az EU jó terep a nyelvének köszörülésére, hiszen az unió nem az a bosszúálló típus, ráadásul otthon is volt fogadókészség a szájkaratéra. Erdogan szereti úgy beállítani magát, mint Törökország őre, aki külső és belső fenyegetésektől védi az országot – valahonnan ez is ismerős –, a gyakran valóban kioktató hangnemet megütő EU-ra pedig lassan csábító perspektíva helyett a hanyatló Nyugatként kezdtek tekinteni.

Mindezek után Törökország most ott tart, hogy – ha hivatalosan nem is mondták ki – beletörődtek abba, hogy Aszadot nem sikerült megbuktatni Szíriában. Ezt a tétet elbukták. Egyetlen céljuk itt a kurd függetlenségi törekvések megállítása lehet, és az elmúlt napok hadműveleteiből úgy tűnik, erre a végsőkig el is szánták magukat, akár az Egyesült Államok akaratával szemben is. Ráadásul, mint ahogy az Katar támogatásából is látszik, egyre inkább Irán felé közelednek Szaúd-Arábia helyett. Az EU-val együttműködve lassan megkezdték a kárrendezést. A felek végre őszintén beszélnek a csatlakozásról. A baj csak az, hogy máris nyakunkon vannak a 2019-es török választások, és minden kezdődhet elölről. A Balkánon megkérdőjelezhetetlen az unió, vagy ha úgy tetszik: Németország, Oroszország, sőt az amerikaiak befolyása, itt Ankarának legfeljebb a negyedik–ötödik hely jut. Arról ugyanakkor nem mondott le, hogy az iszlám világban megszerezze a vezető szerepet. Erdogan Izrael helyett az arabokra fogadott, a leghangosabban tiltakozott, mikor Donald Trump elismerte Jeruzsálemet Izrael fővárosaként, és a mianmari rohingja muszlim kisebbség megsegítéséért is sokat tett.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Az elmúlt évek török rulettjének mérlegét még talán korai megvonni, de az biztos, hogy Davutogluval együtt annak külpolitikája is megbukott. Helyébe egy óvatosabb, egyensúlyra törekvő diplomácia került. A hazárdjátékot kötéltáncra cserélték.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.01.20.

Legolvasottabb cikkek

1

Pethő Tibor, Szathmáry István

Megszólalt az egyik utolsó élő csendőr

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.