Trianon századik évfordulója közelít

Jeszenszky Géza

2017. augusztus 27., vasárnap 23:50, frissítve: hétfő 10:34

A Magyar Nemzet augusztus 10-i számában Pap Krisztián kétségbe vonta azt az állításomat, hogy Trianon következményeit kizárólag a határokat lebontó Európai Unió tudja enyhíteni. Ez nem azt jelenti, hogy elégedettek lehetünk az EU magyar kisebbségi közösségek javára folytatott tevékenységével. De a kisebbségi jogok védelme nem is az unió, hanem az Európa Tanács hatásköre, bár persze a diszkrimináció uniós jogot is sért. Amit viszont nemcsak Pap Krisztiánnak, de az egész magyar társadalomnak meg kellene értenie: amennyiben egy tagállam a gyakorlatban is tartja magát az EU elveihez és azok szelleméhez, a szubszidiaritáshoz és a helyi demokráciához, akkor a „magyar kérdés,” az elszakított területeken élő nemzettársaink jogbiztonsága és jövője megnyugtató módon rendeződik.

Mi a mai helyzet? Hogyan lehetne Trianon sötét árnyékán túllépni? E nemzeti tragédia következményeit meghaladni? A külföld – és nem csak a szomszédos országok – hajlamos Trianon vagy a szomszédos országokhoz került magyar közösségek puszta említését is irredentizmusnak, határ-felülvizsgálati törekvésnek, békét veszélyeztető tényezőnek tekinteni. Márpedig letagadhatatlan tény, hogy az 1920-as magyar békeszerződés (az 1947-es is) rossz, igazságtalan, egész Közép-Európa számára sok kárt okozó döntés volt. A Magyarországra kényszerített béke megsértette az I. világháború utáni rendezés egyik alapelvét, az önrendelkezés elvét, amikor a népszavazást elutasítva a magyar nemzet harmadát más nemzetek fennhatósága alá rendelte. A döntéseket meghozó nagyhatalmakat a méltányosság elve és a tartós stabilitás célja helyett önző, rövid távú érdekek vezérelték.

Minden korabeli és későbbi tárgyilagos elemző káros és rossz békének minősítette Trianont. A magukat akkor is nemzetállamként definiáló, de a valóságban (az 1920-as évek adatai szerint) a lakosság 30-55 százalékában kisebbségek által lakott szomszédos országokban – ahogy klasszikus tanulmányában Bibó István is megírta – a kisebbségellenes politika eltorzította a többség gondolkodását, és nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy nem tudott kialakulni, illetve működni a demokrácia. A határ két oldalán élő magyarok elkeseredettségét nem tompította az idő, a szomszédok pedig türelmetlen, elnyomó magatartásukkal naponta újratermelték a kölcsönös ellenszenvet. Vitathatatlan, hogy

a versailles-i park palotájában hozott döntés Közép-Európa számára Erisz almája, a viszály magva lett, és ezt Hitler és Sztálin egyaránt jól ki tudta használni.

A rendszerváltozáskor azt reméltük, hogy a kommunizmusból szabaduló országok önként követik a nyugati példát, és a kisebbségeket elnyomó régi politikát felváltja a türelem és az őszinte kibékülés. Naivság volt? Lehet, de más út nem adódott, hiszen az alternatíva az eredménytelenségre kárhoztatott szembenállás, a magyarellenes új kisantant volt. Trianon hetvenedik évfordulóján az Országgyűlés – Szabad György házelnök felhívására – néma felállással emlékezett meg a szomorú napról. Előtte, május 31-én mind a hat akkori parlamenti párt egyhangúlag elfogadott egy közös nyilatkozatot.

„Emlékezve Magyarországnak a helsinki záróokmányban aláírt kötelezettségvállalására, [az aláíró pártok] megerősítik a határok erőszakos megváltoztatásának a tilalmát. Ugyanakkor hazánk elvárja a határainkon túli magyarsággal szemben az egyéni és kollektív kisebbségi jogok teljes körű biztosítását. Az aláíró pártok olyan világ mellett kötelezik el magukat, amelyben az államhatárok elveszítik korlátozó jelentőségüket, megvalósul a népek-nemzetek, kisebbségek és anyanemzetek, országok és polgáraik közötti kapcsolat szabadsága.” Nem a magyar kormányokon múlt, ami nem valósult meg a fentiekből.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Sajnos Európa ma sem osztja, hogy a nemzeti kisebbségeket kollektív jogok, csoportjogok illetik meg, s hogy ezekhez tartozik a helyi és regionális önkormányzat, az autonómia joga is.

Azon nem tudunk változtatni, hogy az elmúlt közel egy évszázad alatt a Trianon által elszakított magyarok száma 3,4 millióról 2-2,5 millióra, az egykor Magyarországhoz tartozó területek népességén belüli arányuk 30-35-ről 10-20 százalékra csökkent. Ezen belül az 1920-ban még jelentős magyar többséggel bíró városokban – Dunaszerdahely, Komárom és a székely városok kivételével – a magyar lakosság mindenütt kisebbségbe került. Ez azt jelenti, hogy amennyiben egy felsőbb hatalom ma népszavazást rendelne el – akár csak az 1938 és 1941 között Magyarországhoz visszakerült területeken –, az eredmény számunkra nagy csalódást hozna. Nincs az az égi vagy földi hatalom, amely a száz évvel ezelőtti népességi viszonyokat, etnikai arányokat helyreállíthatná, vagy azokat tekintené tárgyalási alapnak.

Sokan azt hiszik, egyes, magukat szakembernek tekintők hirdetik is, hogy a rendszerváltozást követően, különösen a három, mesterségesen létrehozott föderáció, a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia felbomlásával lehetőség volt a magyar határok módosítására, legalább a határ menti, egyértelműen magyar többségű területek visszacsatolására.

Kölcsönös megegyezéssel ez megtörténhet, ezt az összes európai és észak-amerikai állam által aláírt 1975-ös helsinki záróokmány is lehetővé teszi.

Azonban épeszű ember, aki akár csak felületesen ismeri hét szomszédunk gondolkodását, tudja, hogy „egyetlen barázdát sem”, egyetlen falut sem készek átengedni Magyarországnak. De ha valamelyikük erre mégis hajlana, minden állam és nemzetközi szervezet lebeszélné róla, félve a precedenstől, a láncreakciótól. Maradna tehát az erő, a háború.

Tekintsünk el attól, hogy bármely erőszakos állami fellépés Magyarországot megfosztotta volna minden gazdasági és politikai támogatástól, kizárta volna az európai integrációból, és a NATO-tagság esélyétől megfosztva kiszolgáltatta volna a környező országok politikai és katonai beavatkozásának. De ismerve a mai magyar társadalom állapotát, hangulatát, hányan támogattak volna háborúval járó katonai fellépést? Ilyennek a puszta felvetése is elsöpörte volna az éppen hivatalban lévő kormányt. Ha tévednék, ha a 2004-ben a határon túli magyarok állampolgárságát elvető társadalom pár évvel korábban kész lett volna vérét ontani ugyanezekért a magyarokért, milyen esélyekkel bocsátkozott volna harcba a magyar hadsereg? Nem egy, de legalább három – ha nem több – ország ellen, egyetlen támogató nélkül?

Mindebből azonban korántsem következik a hallgatás, a tegnapi vagy a mai helyzetbe történő beletörődés, a passzivitás politikája.

1990 óta sok ígéret, sok tervezet, sőt nemzetközi egyezmény is született, amelyekben szerepel az autonómia is, de a többségi nemzetek ellenállását látva a nemzetközi közösség végül mindig meghátrált, visszakozott. Pedig az ENSZ 1966-ban, majd 1992-ben, az EBESZ (az európai regionális biztonsági szervezet) 1990-ben, az Európa Tanács az elmúlt közel három évtizedben számos határozattal, ajánlással és két kötelező egyezménnyel foglalt állást a kisebbségi jogok mellett.

Az Antall-kormány Ukrajnával, Szlovéniával és Horvátországgal kötött – ma is érvényes – kisebbségvédelmi szerződései széles körű kisebbségi jogokat tartalmaznak. A Horn-kormány Szlovákiával és Romániával kötött alapszerződésében is részletesen szerepeltek a kisebbségek számára nyújtandó jogok. Ukrajna azonban – többmilliós orosz lakosságára gondolva – nem váltotta be azt a népszavazással is megerősített ígéretét, hogy Beregszásznak és környékének területi autonómiát ad, sőt ma a magyar–ukrán szerződést és saját, 1992-ben hozott kisebbségvédő törvényét is súlyosan megsértve magyar népessége nyelvi-oktatási jogait készül felrúgni. Szlovákiában a magyar nyelv használata a magyarlakta déli sávban érvényesülés, kétnyelvűség helyett inkább visszaszorult, a terület fejlesztése elmaradt. Romániában az elkobzott magyar ingatlanok visszaszolgáltatása leállt, a már visszaadottakat elperlik, a választott magyar tisztségviselők ellen hamis vádakat emelnek, a magyarellenes hangulatkeltés növekszik, a nemzeti szimbólumok használatát üldözik.

Ezek fényében hogyan mondhatom, hogy az idő nekünk dolgozik? A történelem nem ismer példát arra, hogy egy nemzeti kisebbség ennyire ragaszkodjon nyelvéhez és kultúrájához – ez önmagában is biztató. A világban lassan, de biztosan terjed az autonómia intézménye. Sorolni tudjuk a példákat a jól működő autonómiákról: a Finnországhoz tartozó, de svédek lakta Aland-szigetek, Dél-Tirol, Katalónia, újabban Skócia és Wales. Kanada esete is azt mutatja, hogy az angol és a francia etnikum különválasztása, Québec autonómiája tartja egyben az országot. A svájci autonóm kantonok évszázadok óta biztosítják a konföderációban élő németek, franciák, olaszok, rétorománok békés együttélését. Finnországban a svéd is hivatalos nyelv, a közigazgatási egységek kétnyelvűek, ha a kisebbség a lakosság legalább nyolc százalékát alkotja, vagy száma eléri a háromezer főt. Az Egyesült Államokban a spanyol mára a gyakorlatban második nyelvvé vált: a pénzkiadó automatáktól a repülőtéri bejelentésekig általános a kétnyelvűség, de az sem zavarja a kongresszust, hogy Florida déli részén ez a nyelv az elsődleges. A dél-tiroli osztrákok jogait nem a merényletek, hanem a nemzetközi támogatással folytatott kétoldalú tárgyalások biztosították.

Az EU prosperitásának egyik alapja a tőke és a személyek szabad mozgása. A gazdasági integráció felszámolja a nemzeti alapú elzárkózást, újraélesztheti a szétvágott, de összetartozó régiókat.

Alapvetően a többségi nemzetek mentalitásának kell megváltoznia. Ezt nagyban elősegítené, ha a nemzetközi közösség egyértelműen és határozottan magáévá tenné a nemzeti kisebbségek széles körű jogainak elvét, az autonómiát is beleértve. A magyar diplomáciának alapvető feladata bemutatni, hogy ez számos nemzetközi probléma megoldásának az útja. Ábrándozás helyett arra kell koncentrálni, ami visszautasíthatatlan: a papíron, szerződésben már létező jogok maradéktalan biztosításához. Türelmes felvilágosítómunkával, hivatkozva a pozitív nyugat-európai példákra és gyakorlatra, barátokat és támogatókat kell szerezni külföldön.

De rajtunk, társadalmunkon és politikánkon is sok múlik. Szoros együttműködésre van szükség a Kárpát-medence magyar pártjaival. Kívánatos a határon túli magyar közösségek belső ellentéteinek csökkentése, ezzel a magyar választók lanyhuló aktivitásának az erősítése. Ösztönözni kell a magyar nemzetiségű szülőket az anyanyelvű oktatási lehetőségek maximális kihasználására, bemutatva a magyar műveltség megszerzésének fontosságát, kézzelfogható előnyeit, a magyar tudomány nagy eredményeit.

A trianoni trauma orvoslására tett magyar kísérletekről tavaly megjelent könyvemből nemcsak tanulságok vonhatók le, megoldási javaslatokat is kínálok. Aktív és dinamikus külpolitikával, megfelelő nemzetközi tájékoztatással elérhető, hogy a „magyar kérdés” megoldása ne az asszimiláció, az eltűnés, hanem a megmaradás legyen.

A szerző volt külügyminiszter

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.08.26.

A szerkesztő ajánlja

Molnár Richárd

Titkos kommunikációs stratégia oldalanként 450 ezerért Cegléden

A város fideszes önkormányzata hivatalosan üzleti érdekből rejtegeti méregdrága tervét.

Tompos Ádám, Schuszter Csaba

„Jelentsen fel, úgysem fog történni semmi”

A Központi Nyomozó Főügyészség előtt a fideszes „jelölt” karácsonyi csomagjának ügye.

Majláth Ronald

Szélesedő szakadék, és egy elveszett nemzedék

Egyre nehezebb tapasztalatlan fiatalként boldogulni a globalizált világban.

Pallagi Marianna

Aggódnak a magyarok, amiért ukrán katonákat telepítenének Kárpátaljára

A helyi magyarok úgy vélik, hogy a nacionalisták után a frontot megjárt harcosok is célba vennék őket.